Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-29 / 75. szám

Akár szívderítő, akár lehangoló, én nem kaptam piheüléses csodaautót. Ez a negatívum azonban nyilván soha nem jut eszembe, ha el nem olvasom a Délmagyar 1986. 111. 16-i számában megjelent zsörtölődését amiatt., hogy szegényes szegény hazánkban a gyermekjáték-választék. A cikk revelációként hatott rám: fényénél megpillantottam boldog gyerekkoromat a harmincas évek elcjé' nek minden ellentmondásával egyetemben. Köszönet érte. * Csörge Dani, a széle-hossza egyforma utca réme, kivagyiságában lepiszkálta az ereszük alá épitett fecskefészket. Ez főbenjáré bűnnek számított mifelénk. Árulkodó mindig akadt a brancsban, így az öreg Csörge is megtudta, ki volt a tettes. Dani hiába üvöltött, mint akit nyúznak, az apja szétverte rajta a nyírfaseprót. Mi meg aztán tőle kaptunk páros hátbavágást, pofont és nyakoncserdítést, mert úgy tűnt neki, hogy röhögtünk, mikor verték. Dani három évvel hajazott engem, a többieket néggyel-öttel, ám ész dolgában még pisis Toncsi is megelőzte, pedig annak — az édes nénje szerint is — hibádzott egy kereke. Miután Dani kitöltötte rajtunk a bosszúját, hirtelen elfogta az unalom. Ez annyiból állt, hogy letottyant az ülepére, nullásgéppel nyírt kuglifejét két térde közé dugta, és szipogott kitartóan. Addig csinálta ezt, amig el nem szállingóztunk mellőle. Akkor fölütötte maszatos képét, és éleset rikkantott: — Akkor játsszunk mást! Jóskaaaa! Minikomputer vagy facsiga? Szekeres Jóska máris ott termett, és szolgálatkészen pislogott rá. Ez a nyakigláb, piszkafavékony gyerek félve tisztelte Danit, pedig ő volt a mosdatlan banda esze. Sőt vértelennek látszó ujjai közül is csudaságos dolgok jöttek elő. Jóska találta ki az olyan izgalmas játékot, mint a karikazargatás, vetőcske, nyílkészités, csigaverseny meg hasonlók. Gondolt egyet, hazaszaladt vízért, amit a kocsiút puha porába öntött. Addig gyúrta, dagasztotta, gurigatta, lapigatta, göngyölgette, míg megfelelő sárrá nem alakult. Ebből a kézhez álló, engedelmes fekete gyurmából gangos lovakat, mokány ökröket, méltóságos macskákat formált, mi meg csak pislogni tudtunk. Miután egész állatsereglet támadt a keze nyomán, nyállal simára fényezte valamennyit. Olyan szeretettel bánt velük, mintha éltek volna. — Akarod? — nézett föl fényesboldogan Csörge Danira. — Ühüm — nyögte ki az bambán, hogy magához tért. Olyan volt köztünk, mint leromlott birkák közt az elhízott szamár. Kétszer megkerülte Jóska gyönyörű munkáját, aztán, nagy megrökönyödésünkre, szétrúgta az egészet. Röhögött, mi lapítottunk! az alkotó meg pityergett. De nem sokáig. — Tudjátok mit? — tápászkodott föl, miközben elmaszatolta könnyeit. — Pisisék kertjében van bodza, csinálok nektek puskát. Néztünk egymásra, és pofákat vágtunk. Szép, hosszú, egyenes ágat vágott a bokorról, s azt öt, nagyjából másfél bakaraszos, görcsmentes darabokra fűrészelte. Dani is segíteni akart, tüzes irdalóval kilyukasztotta a bodzákat. Mintha megbánta volna, amit az állatokkal csinált. Dugattyúkat faragtunk, kenderkócból kikerekítettük a muníciót, egyet elöl, egyet hátul gyömöszöltünk a lyukakba, s a puskát hasunkhoz szorítva élveztük, hogy a két golyó közé szorult levegő hangos pukkanással lövi ki az elsőt. Akit pofon talált, vakargathatta a helyét. Ennek a játéknak az lett a hátulütője, hogy Dani egész nap bennünket lövöldözött. Úgy toroltuk meg, hogy Jóskával parittyát csináltattunk, s a félnótás Toncsit rávettük, apró kaviccsal hátulról lője fejbe Danit. Tudtuk, ez nem tisztességes, de úgy döntöttünk: a zsarnok ellen mindent szabad. Csakhogy Dani tarkója helyett a legközelebbi ház ablakát sikerült Toncsinak bezúznia, s amikor a háziak kirohantak, a Geszler Jóska magára vállalta a kártételt. Nem értettük, miért csinálja. A lődözést befejeztük, de még messze volt az este. Jóska nélkül persze nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, csak lézengtünk, Dani meg csak velünk szórakozott. Ekkor én vettem elő a tudományomat. A pramonáti gesztenyefák egyikéről fiatal ágat metszettem, s abból olyan fütyülőket fabrikáltam, hogy a sárgarigóé se szólt különbül. Csináltunk dudát hagymabördőből, nyulat, pávát, pumit csuhéból, s takarmánytökből olyan maszkokat, hogy a mohácsi busók megirigyelték volna. Pörgettyűket farigcsáltunk, amelyeket a templom előtti sima kövön órahosszat lehetett abriktolni. Küllőtlen biciklikereket, talicskakerékről leesett ráfot kergettünk tenyérrel vagy fadarabbal le s föl az utcán. Kieszeltük, hogyan kell cammognia önmagától a cérnagurigának, egy darab gumi és szeg „betáplálása" révén. Fokost, papírhajót cifráztunk, illetve hajtogattunk, Daniék karikásostorába pedig manillából fontunk sugarat, hogy tovább bírja a durrogtatást. * Nekünk ilyen gyerekkor adatott. Szép volt, panaszom nincs rá. Mégsem sírom vissza egy percre sem, mert a fényes napokat befelhősítik az örökös vacogások, az éves utáni epekeciések, a korai munkára fogások. Szekeres Jóska tehetsége semmivé vált a tüdőbajával, Csörge Dani meg ma is módos polgárként vakargatja a hasát. A rongyból, pléhből, csutkából, fadarabokból, cserepekből való játékok hallatán talán ezért sem mozdul bennem semmi. Ismerem a nótát, hogy „Szép gyermekkor jöjj vissza egy szóra", ám érdekes, ezt soha nem dalolom. Ki tudja, mi motiválja? Gyermekjátékaim okán lehettem volna kreativ egyéniség is, hisz a fantáziánk égig szárnyalhatott, mégsem találtam föl soha semmit, sőt már abban sem vagyok biztos, használtam-e valamics két szűkebb közösségemnek. Unokáimnak megmutattam em lékként őrzött szeretett facsigámat, s elmondtam azt is, mennyi örömet adott az nekem. Illedelmesen hallgatták majdnem egy percig, s mentek az elemes mozdonyok, berregővillogó tűzoltóautók, rakéták és minikomputerek, a logikai és kirakós játékok, építőkockák és szerkezetek birodalmába. Arra gondolok, ha Kalocsai Katalin óhajának megfele lően nagyobb lenne a bolti választék Tamás meg Péter kiszorulna az odú jából. Több olyan masinájuk is van ami „csak megy, megy, mendegél" ám azt még nem vettem rajtuk észre hogy szellemileg szegényednének. A kisebbiknek föladtam a következő kérdést: Házat kell épitened úgy, hogy a négyszög alapú épületnek mind a négy oldalán legyen ablak, s azok dél felé nézzenek. Szerinted lehetséges ez? Ha nekem tizenegy éves koromban ilyet mondtak volna, bizonyosan úgy reagálok: marhaság. Nem így a mi Péterünk. Rövid gondolkodás után határozottan kijelentette: „Lehetséges, persze. A házat pont az északi sark jegére építeném." Mondanivalóm summája: én nem a gyermekjáték-motorok szegényes választéka, hanem a felnőttek egyre szaporodó kipufogós autói miatt aggódom. Hogy tudniillik ez a fajta feleszi előlünk az éltető levegőt, és mérges gázokat okád a helyébe. A gyermekekre nézve is veszedelmesebb ez, mint a legdrágább játékcsoda, amely — a fent említett újságcikk szerint — „nálunk még szerencsére, nem kapható". Ámbár ebben sem vagyok bizonyos. Kérem, mondja meg, aki tudja, igaz-e az igazam. F. NAGY ISTVÁN SÍPOS ISTVÁN KÉPRIPORTJA Szombat, 1986. március 29. \ 106