Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-22 / 69. szám

I Rododendron N. N., a tárcaíró a konyhában tartózkodott, és egy regényen törte a fejét. Ha magára maradt, mindig megjelent a regény — halovány, füstarcú kisértet, szemrehányó tekintettel. Tömérdek az akadály, mondta N. N. a kísértetnek, egyszerűen tömérdek. A téma mindenekelőtt. A regények, amelyek megtépázott emlékezetében kavarogtak, párizsi szalonokban játszódtak, ahol a szereplőknek elképesztő mennyiségű véleményük volt az élet dolgairól, s ezeket hosszasan ki is cserélték egymással. Vagy patkányszagú nyomornegyedekben, ahol viszont a szenvedés és a gonoszság gazdasága nyűgözte le az olvasót. A regényekben, sóhajtott N. N., kikötői kocsmák szerepelnek, cukornádültetvények — machete! —, párzó tevék, szuronyroham, a trojkák csengőinek csilingelése, aranyásók, bikaviadal és rododendronbokrok. Hát ez az: például rododendron. Egy sfcó, és megvan az atmoszféra, az ember beleborzong. N. N. az ablakhoz ment, és kinézett rajta, odalent látott is némi poros növényzetet, néhány nevenincs kórót. Megvannak, amíg megvannak. De ha megvannak, ha nincsenek meg, olyan mindegy. Hívhatják bukszusnak, orgonának, de még akár loncnak is. A szavak, hiába gondolta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Valami azért kell hogy legyen valahol, ha nem is ott, ahol gondoljuk. Talán a szavak nyomában az ember... ha különben a szaglása jó... Keresett egy merőkanalat, aztán olajat löttyintett a serpenyőbe. A tészta sistergett, szétfolyt, kerek lett és megfogható, holott másodpercekkel ezelőtt még folyós massza volt. N. N. aládugta a kést, most derül ki, odaragad vagy nem ragad oda — nem ragadt oda. Az eseménynek valami köze volt a sikerhez. A fia jött be, szimatolva, elégedetten. — Mikor lehet enni? N. N. kiborította az első palacsintát. — Ne ess neki, mert megéget. A fiú fölkapta, beleharapott, ledobta, megint fölkapta, megint beleharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama, tudod mi a Loreritz-féle transzformáció? — Valami rémlik — mondta N. N. — Az egymáshoz viszonyítva mozgó rendszerek problémáit a Lorentz-féle transzformációval lehet megoldani. Elmagyarázzam? Vegyük például a Maxwell-egyenleteket... — Ha nem muszáj, ne vegyük — kérte N. N. — Én már a váltóáramnál elakadtam. — Adva van egy mező... Ejha, ez igen! Az elismerés egy földobott és röptiben megfordult palacsintának szólt. — A mezőt meg pláne ne említsd. A mágneses mezőt, amiben áram indukálódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez pofonegyszerű. Mit nem értesz rajta? — Talán bennem volt a hiba — merengett N. N. — Tudod, ért az elektromosságot apró csillagoknak képzeltem. A fiú csodálkozásában megette a második palacsintát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csillagoknak, a pozitívokat pirosnak, a negatívokat kéknek. Aztán jött a váltóáram meg az indukció, és a csillagok összekeveredtek. Rohangásztak ide-oda, mint az őrültek, percenként nem tudom már mekkora sebességgel... A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marhaság — mondta végül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád békén a palacsintákat? — Meg akarod őket kenni? — Baracklekvárt tennék rájuk meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben, akkor kivárom. N. N. utánaszólt. — Megnéznél nekem hamar -valamit a lexikonban? — Igen, hölgyem, ha olyan sürgős. — Rododendron. Nézd meg, mi az. * A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tudom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — Na mit mondtam!-Díszcserje, piros virágokkal. Havasi rózsa különben, és magas hegyekben található. Görög szó! Az olaj füstölögni kezdett a serpenyőben. — Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze hogy görög... Hát persze... Félrehúzta a serpenyőt, megcsóválta a fejét. Aztán beesteledett. A palacsinták mind elfogytak. N. N. leült egy székre, és a konyhaasztalra könyökölt. Jött a füstarcú kísértet, gomolygott belőle a reménytelenség. Kettejük körül zsíros tányérok alattomos aknái lapultak. Fülük mellett pedig az imént hallatott nóta nyekergett, akár egy fáradhatatlan, ostoba éjjeli lepke: ezenazalapon-veszemakalapom, tram-tam-tam. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértetnek, de az hátrált, szétoszlott. Ezenazalapon, zümmögte a lepke. N. N. elhessentette, de visszajött. Ülök a konyhában mosatlan edények között, kísérelte meg N. N. a tárgyilagos megfogalmazást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy... Ezenazalapon-veszemakalapom, lihegte a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gondolta N. N. fogcsikorgatva, AMIKOR... Odakintről meghallotta az izgalom semmihez sem hasonlítható sustorgását. Fölállt, az ablakhoz lépett. Látta, hogy ott áll egy mentőautó, bámészkodó öregasszonyok és gyerekek gyűrűjében. Nyitott ajtóval várakozott a kapu előtt, álldogált, mint egy nagy, egykedvű ragadozó, aki fejét hátrafordítva fényes tejfehér szőrét nyalogatja. Az élet díszletei, gondolta N. N. megenyhülve, miközben belémárt egy másféle kétségbeesés, egy asszony szülni indul éppen, arca fakó a félelemtől, de a szemében ott izzik a büszkeség, fölfektetik, egy csillogó-villogó-csörömpölő teremben kitakarják, ordítani kezd, visszaordítanak rá, nyomjon, az istenit neki, jöjjön ide kolléga, látja ez az az eset, amikor, főorvos úr, kérem, telefon, mondja nekik, hogy azonnal megyek, nyomjon az istenit, na végre, és gyereksírás, micsoda misztérium, átérzik, ugye át? N. N. egy pillantást vetett a lent ácsorgó gyerekekre, összeszorult a szíve, és arra gondolt, hogy leszalad a kapu elé. Akkor látta, ahogy egy idős asszonyt hoznak lefelé, nem terhes nőt, de nem is halottat. Beültették, a gyerekek hátráltak, durrant az ajtó, a kocsi indult, s por szállt fel a nyomában. Magas hegyekben található, motyogta N. N., magas hegyekben, s talán odalátszik a tenger. Az éjjeli lepke utolérte, szárnyai belekattogtak a fülébe, tararam-tararam, a fene egye meg, mondta fennhangon N. N., és zajosan mosogatni kezdett. HALLAMA ERZSÉBET Szombat, 1986. március 22. IX Kocsma, 1986 SCHMIDT ANDREA FOTÓRIPORTJA