Délmagyarország, 1986. március (76. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-03 / 52. szám

f Hétfő, 1986. március 3. 7 Üdvözlet a karneválról Látványok és látomások Hogy még mi mindenre csodálkozhattak rá „a mi gyerekeink" a nizzai nem­zetközi kavalkádban, a pusz­ta felsorolásra sincs itt hely... Amerikai, olasz, né^ met, japán, spanyol zenei, il­letve táncegyüttesek szere­peltek a „mi hetünkön" (a fesztivál előző két hetében természetesen mások), a Ho­tel Parkban a spanyolokkal laktunk együtt, a barátkozás pillanatnyi késedelem nélkül, az első napon megkezdődött, mindvégig tartott, míg el nem búcsúztattuk a három busznyi, Alicantéba vissza­induló csapatot, sűrű fény­képezések. ajándékozások, ígéretek és baráti ölelések közepette ... ,,Hiába meséljük el, nem. tudja igdzából senki, csak aki itt van, hogy milyen hangulata tud lenni a közös táncolásnak." Már nem em­lékszem. Juhász Zsolti mond­ta, vagy valaki más, minden­esetre a szálloda előcsarno­kában esténként zajlott ba­ráti tánc. és zenei vetélke­déseknek, spontán bemuta­tóknak, játékoknak tényleg nehezen leírható, alig vissza­adható. egyszeri a hangulata. Amilyen odaadással, izga­lommal, örömmel figyelik­tanulják egymás nemzeti táncainak elemeit, próbál­gatják egymás hangszereit, hatalmas körben keringőzve felszabadult-vidáman játsz­szák egymás könnyen meg­tanulható, bohókás játéka­it... Igen. a világ fiataljai­tól alighanem meg lehetne tanulni, hogy lehet a vilá­gon békében, örömben együtt élni. A megérkezésünk utáni estén, a Théatre de Nice színpadán kapták az első tapsokat a dél-alföldi, szat­mári, kalotaszegi táncokért, a zenékért és dalokért a mieink.' S másnap már a magyar lobogó mögött vo­nultunk az Angol-sétányon — a Virágcsatában. A fesz­tivál egyik leglátványosabb rendezvényét nevezik így: huszonhárom felvirágozott, csodás csokrokkal ékes, au­tók-vontatta „virágszekér" között harmincegy kosztü­mös. éneklő, táncoló, muzsi­káló együttes vonult a ten­gerpartra telepített lelátók közönsége előtt. Minden for­dulónál újabb mimózaköte­get „spájzoltunk", hogy há­lás „merszi"-k közepette ajándékozzunk egy-egy szá­lat az elragadtatott nézők­nek. Kábultan figyeltem, mekkora odaadással, őszinte lelkesedéssel tudják élvezni ezt a bájos játékot: virágot adni és kapni. A másik nagy attrakció: a karneváli föl­vonulás a korzón, a Massena téren. A virágcsata délután, ez este zajlik, természetesen mindkettő többször is, a fesztivál ideje alatt. A több emeletnyi magasságban föl­díszített házak öblében a groteszk óriásmaszkok. a világ országait-városait „le­képező", jelképes figurák­kal megrakott díszes kocsik vonulása, a fölerősített kar­neváli zene, a konfettieső. a vidám-brutális közelharcok, melyekben a szerpentin-spré a fegyver, a fáklyák, s zász­lók lobogása, a tánc. az iz­gatott, nevető emberek for­gataga i— e hamisítatlan karneváli éjszakák igézete bár felejthetetlen, megint­csak nehezen leírható. „Ma­gyarok.1" — hallatszott itt is. ott is a tömegből, amikor feltűntek a szegediek. Sose hittem volna, milyen jó ér­zés csak nekünk szóló tapsot hallgatni — az efféle tarkán csillámló, fényes nemzetközi „porondon". A gyerekek lel­kesen meneteltek, kipirultak — megfáztak. Kapós lett a Kalmopirin, s nem bántuk, hogy a hó miatt elmaradt a második virágcsata, a har­madikat, meg az esti csillogó menetet pedig „páholyból", a nézőtérről, vendégként fi­gyelhettük. Még egy fellépés a Verdure színházban, mely­ről akkor már tudtuk, hogy nyáron szabadteri színpad­ként funkcionál, s ilyenkor sátortetővel borítják — mégis forró hangulatú estét sikerült csinálni benne. A legkedvesebb helyszín azon­ban a Ray Gobella óvoda volt Nizzában. Az apróságok a saját .különbejáratú" kar­neváljukon ezúttal magyar népdal ütemére csapkodták a térdüket, s azon kifestve­kiöltözve köröztek a mieink­kel: Zöld erdőben jártam, virágok között.. . Egyéb napokon előállt vendéglátóink autóbusza — kis kirándulás a Mercedes­sel ... Egyszer Monacoba, építkeznek a hercegi palota előtt, de pusztán a táj ké­peiért is megérte. Caroline hercegnő egyébként második gyermekét várja, ha lány lesz, Grace-nek keresztelik. (A hírneves nagymama sírját megnéztük a családi kápol­nában.) Monte-Carlo Grand Casinójába ezúttal nem men­tünk be, távolról viszont jól megnéztük a párizsi Opera tervezőjének eme másik re­mekét, hol Adynak is sike­rült elvernie a reggelire va­lót... Viszont a hercegség Öceánográfiai Múzeumában megcsodáltuk a tenger fló­ráját és faunáját, ezt az el­képesztő gazdagságot, mely­nek párját nehéz lelni a vi­lágban. Mentőn — kimaradt, csak átutazóban láthattuk a „méla Cap-Martint" (Ady), s gondoltunk a Cocteau-mú­zeumra Modigliani, Utrillo és a festő biennálék díjazott képeire. „Lefelé" Cannes-ig mentünk, pont olvan, mint a képeken, filmekben, ilyen­tájt tán kissé álmos ... Grasse-ban, a hegyek között, természetesen parfümgyár­ban voltunk, ahol is megtud­ván, hogy egy liter eszen­ciához három tonnányi vi­rág szükségeltetik, azontúl megértéssel figyeltük a már­kás parfümök árcéduláit. „Mösziö Orr" (így hívják a parfümkreatöröket) legújabb költeményét Fragonard-ról nevezték el — aki hallja, adja át! íhoí-ban elbámész­kodtuk az időt az üvegfúvók műhelyében, a Fernand Lé­gér múzeum kapuját az or­runk előtt csapták be. s hiába mondtuk, hány ezer kilométert jöttünk érte ... A festő valahai jellegzetes provence-i tanyája mellett épült híres múzeumnak így csak 400 négyzetmeteres mo­zaikkal ékes homlokzatát láthattuk. Am nem késett a kárpótlás, hazafelé megáll­tunk Antibes-ban, fölrohan­tunk a Grimaldiak várkasté­lyába s még éppen fel óráig nyitva volt a múzeum, mely­ben körülbelül 30 kompozí­ciót. sok kerámiát és rajzo­kat őriznek — Picassótól. És számos fényképet — Picas­sóról, legtöbbjét Brassai, alias Flalasz Gyula készítet­te. Könnyen érthetők az e tájon valaha élt festők gesz­tusai: sorra ajándékozták műveiket kedvenc települé­seiknek, Franciaországnak. Hiszen nehéz elképzelni ih­letőbb tájat, megkapóbb ter­mészeti képeket! Az ajándé­kozó Picasso Antibesban, Vallaurisban (ott a Fiaború és Béke). Fienri Matisse Ven­ceban — ma is él. És Cha­gall — Nizzában A képeit befogadó múzeumót 1073-ban nyitották meg; a frartciá ál­lam építette, hogy zeneter­mével, könyvtárával, Cha­gall-gyüjteményévet ,,a nyil­vánosság számára a kultúra és bekfi koncentrálás ottho­nává váljék". S mi ültünk a „nyugalom termében" a művész kék üvegablakát bá­mulva, kinéztünk a falmo­zaikra, mely otthonosan si­mul a mediterrán tájba, s jártuk a termeket — az ótestamentumi Bibliáról való chagalli látomásokat csodál­va. A gyűjteményben 17 nagy festmény, a háború után készült Biblia-illusztrá­ciók, rajzok. Vörösek, mély­kékek, sárgák. Mi voltunk az első magyar csoport, akik betértünk — látomás-nézőbe. Sulyok Erzsébet (Vége.) Iskolások közlekedési vetélkedője A Nemzetközi Iskola Ku­pa városi döntőjét szomba­ton rendezték meg a rókusi kék iskolában. Kerékpáron és segédmotorozó diákoW tették próbára elméleti fel­készültségüket és ügyességü­ket. A segédmotorosok te­repversenyen is részt vettek, és a szabályos közlekedésből is vizsgáztak. A segédmolor­kerékpárosok között az egyéni első helyezett Kristóf Csaba (Rózsa Ferenc Szak­középiskola), a csapatver­senyben pedig az első he­lyezett a Rózsa Ferenc Szakközépiskola lett. A ke­rékpárosok közül a fiúk között az első helyet Bozsár Tamás (II. Számú Jernei. János Általános Iskola), a lányok közül pedig Zádori Erika (Ságvári Endre Gya­korló Általános Iskola) érte. el. A csapatversenyben a II. számú Jernei általános) iskola lett első a szegediek) Somogyi Károlyné felvétele Bonyolult pályán kell vizsgázni elméletből és gyakorlatból közül A városkörnyéki köz- a csapatversenyt is a forrás­ségek vetélkedőjében az kúti altalános iskola nyerte, egyéni első helyezett: Lajkó A győztesek március 16-án Zsolt és Balogh Ágota, a Csongrád megyei dontőr^ mindketten forráskútiak, és mérik össze tudásukat. O'Neill a szilfák alatt Bemutató a Kisszinházban Tanulságos premier a Kisszinházban, ahol a darab Jobbét ígér az előadásnál. Evégből aztán kedvére esz­tétizálhatna a kritikus, eb­béli buzgalmát leértékelhe­tetlen energiákkal fűti az irodalmi érték, jelesül az a teny, hogy Eugene O'Neill klasszikus, „az amerikai dráma maga". Szorult hely­zetében a kritikus ugyanis minduntalan visszalapozná a textust, s bárhányszor teszi, nyílik az olló, szárai között a kihasználatlan esélyek ská­lája. Persze az is igaz, O'Neillt játszani piszok­nehéz. Egészen kiváló szí­nészekkel is az. hiszen egy­szerre kell földhözragadtnak lenni meg emelkedettnek (erre mondaná a szerző: szupranaturalizmus?). már­pedig eme tulajdonságokból csupán az egyiket végigvin­ni sem pofonegyszerű. Tehát a darabról, mely a vagyon utáni szikkasztó vágyról regél, a szerzés ösz­tönéről, a föld- és aranyéh­ségről. Csöppet sem véletlen, ha első és utolsó mondata is a vagyont, a tanyát dicséri; előbb Eben sóhajtja „Az is­tenit, de szép" — végül a gyilkos asszonyért érkező seriff: „Elfogadnám." Ural­kodó szófa.ja a birtokos név­más, ragozott alakjaival: enyém, tiéd, miénk. „Te föl akarsz itt falni, ki akarsz sajátítani mindent" — vág­ja a fiú az új asszonynak szemébe, aki hasonlókép­pen hergeli az öreg férjét, „még az eget is fölvásárol­ná a tanya fölött", s ez tet­szik Ephraimnak, biz' szíve­sen látna egy telket odafönt is. Csakhogy a birtokot nem viheti magával a sírba. Egy­szerre földszagúak és jelké­pesek a tragédiát előkészítő pillanatok is, az az este, míg az öreg a tehenekkél alszik, a második házasságból való fia a harmadik feleségével. Holló a hollónak vájja ki a szemét: így születik a ká­zus, a gyilkosságra ingerlő corpus delicti, Eben és Ab­bie kisfia. Mert hiszen a csecsemőt sem tekintik egyébnek, mint a birtokvágy tárgyának, leendő örökös­nek, evégből Eben semmi­képpen sem engedné át az apjának, mivel egész életé­ben csak átengedett neki. Még ezt is? Olvasva kitetszik, mily bőséges instrukciókkal látta el O'Neill a darabot. Egyet közülük minden felvonás előtt be is mond tompított mikrofonhangon Mentes Jó­zsef, a dátumokat. Mindjárt az elején némi történelmi KRESZ-táblával: a magyar forradalom és szabadság­harc leverését követő esz­tendőben vagyunk, 1850-ben New Englandben. Így ponto­sabb — nekünk. Pontosabb, mert amíg Európát a „rabok legyünk vagy szabadok" fegyveres dilemmái gyötrik, addig odaát, az óceán túlsó partján, kaliforniai aranya­kért meg dús füvű tanyákért agyusztálják egymást a „csendes amerikaiak". Ere­deti tőkefelhalmozás, erede­ti családtervezés. A kemény­ségére kevely Ephraim űzi, hajtja, nyüvi a feleségeit, gyermekeit, egy teljes ér, ki­tartó élet szívósságával ide­genítve el magától és az élet minden szépségétől, méltó­ságától, csupán az egyszer enyhül el, amint fiúgyerme­ket helyez kilátásba friss hitvese. Akkor mindenre hajlandó — de hát megint csak a földért, önzésből. „A fiam az olyan, mint én... enyimnek jussom, ami az enyim, úgy az enyim marad akkor is. ha lenn rohadok a sírban." Ugyancsak szerzői instrukció a „féltékeny ta­padás". E körül pördül a da­rab. Az első házasságból szü­Ephraim Miskolcról: Simon György letett fiúk féltékenyek a má­sodikból származóra, és vi­szont, az új asszony az előz­ményekre — mind magának szeretné a birtokot, s ezen az iszonyatos vagyoni mohó­ságon szánt át a tilos szere­lem, mely vad talajból csak vad ösztönök gyümölcsét te­remheti meg. íme a freudi tudatalatti: a vagyon ördö­génél csak a test ördöge erő­sebb, szebben mondva, a szerelem. Miután azonban sárosak az indulatok, ez az érzés sem maradhat maku­látlan, borzalmas ára . van, csecsemőgyilkosság. Vala­mennyien „befalaztak tulaj­don sziveiket" a tanyába, s amikor Abbie át akarja tör­ni ezt a falat, börtön rácsok­ba, bitófákba ütközik. Ke­mény trend. „Nem lélektani ez a dráma — ad precíz lát­leletet Almási Miklós —, es nem is szociográfiával dol­gozó naturalizmus. Valójá­ban az emberi torzulások felnagyításával akarja a né­zőben fájdalommá változ­tatni azt, ami korában bete­ges és társadalmilag tartha­tatlan volt." O'Neillt tehát az emberben dúló harc ér­dekli elsősorban, a paraszti kapzsiság, s a látszaterköl­csök burája mögül oly vul­káni erővel lobbantja föl a szenvedélyeket, hogy ez az önpusztító láng még az o'neilli életműben is párat­lan. A rokon Csehovot is ne­héz játszani, O'Neillt tán még inkább. A vígszínházi vendégmű­vésznek, Fehér Miklósnak a darab klasszikus arányaira rímelő díszletkonstrukciója vizuális telitalálat. A ház keresztmetszete, szimmetri­kusan négyes osztásban: mögötte kőfal, a háttéri kertből kopár szilfák mered­nek, mint holmi felkiáltóje­lek, rézsútosan. A szobákról hiányzó negyedik falon át látni be, s figyelni egyszer­re a párhuzamos cselekvése­ket, melyeket a freudi szindrómával égetett a figu­rák lelkébe O'Neill, ahogyan moccan a vágy. Ezekre az apró rezzenésekre mozdul Bodolay Géza rendezése is, seregnyi finom észrevételé­vel, prériromantikát nosztal­giázó countryzenével, a szo­bák megvilágításának hideg, lélekdermesztően fehér fé­nyeivel. Ügy csalogat a figu­rák közelébe, hogy amint odaér a néző, már távol is kerül tőlük. A második fel­vonás végén egymásra talá­ló szerelmesek gyertyafény­násza, akusztikus gitárzené­re, aláereszkedő kortinával, valóságos rendezői remek­lés, tökéletes kompozíció. Jól tette Bodolay, hogy fesze­sebbre húzta a kantárt. A harmadik felvonásból példá­ul elhagyta az ünnepségjele­netet, a keresztelőre össze­trombitált környékbeliek epés beköpésekkel fűszere­zett házibuliját (elég itt a háztáji dráma, minek a nép­ség locsogása), Vajda Miklós fordításából pedig kisze­mezte a laposító „gyüttmön­töket, aszongyákat, egene­ket". Ügyesen kivédendő a stíluszavart, hiszen ha már itt vagyunk Szegeden, akár „űzhetnének", viszont támad gond épp elég a játékstílus­sal, ez az igazi penzum, en­nél bicsaklik meg az elő­adás. Egyedül tudniillik csak Dobos Kati Abbie-je tudja bántó felhangok, forszírozott megoldások nélkül hozni test és lélek, ösztön és vágy, realitásigényt és sóvárgás il­lúziókat szaggató ambiva­lenciáját. Az ő figurájában érezni, hogy tán tiszta kéz­zel is lehet gyilkolni, hogy a kétségbeesett föl fokozott­ságnak mentelmi jogai tá­madhatnának. Tulajdonkép­pen tetszene mellette kama­szos hevületű Ebenjével Kő­szegi Ákos is. Láthatóan be­lülről formál, egész lénye, jelenléte vibrál, folytonos feszültség alatt áll — de túl sokat dolgozik erőből, ellá­gyulásai, nyugvópontjai rit­kák, ami bizonyos idő után hisztérikus hatást kelt, már­pedig erre az állapotra nem feltétlenül a nézőnek kell eljutnia. Az üzöttség belső állapot. Vonatkozik ez kü­lönösen az Ephraimot meg­személyesítő Simon György­re, akinél túlságosan szem­revaló, vértol ulásos a lát­vány. Teátrális gesztusai egysíkúvá, modorossá fo­kozzák le, hogy alkatára il­lik az öltöny, hogy kemény fából faragott, talpig-farmer lehetne. Csak hát ez a pó­zokba állított konok megve­•szekedett-ség — tornamutat­vány, belső fedezet híján. A miskolci vendégművész két­ségtelenül „iskolát játszik" (némiképp zavaró beszédhi­bával), mindazonáltal úgy gondolom, Bodolayék, Kő­szegi Akosék generációja már más osztályba járt a fő­iskolán. Ilyen összefüggés­ben sem kevés Dobos Kati teljesítménye, a színészek közül úgyszólván egyedül villantja föl az előadás stilá­ris lehetőségeinek optimu­mát. A másik két fivérnek (Kovács Zsolt, Szirmai Pé­ter) tudniillik kevesebb esé­lye marad erre, nem beszél­ve az egymondatos seriffről, Kátó Sándorról. És Molnár Zsuzsa jelmezei is tétováb­bak a tőle megszokottnál. Mintha nehezen döntötte volna el, melyik szabóságnál rendelje, hová és mikorra címezze a farmernadrágok, mellények, köpenyek cso­magpostáját. Kín hogyan is festett, emlékezni nehéz rá. Azaz hát: O'Neillre nem­igen lelni az elöadason. Ott maradt valahol a szilfák alatt... Nikolényi István « ( J

Next

/
Oldalképek
Tartalom