Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-08 / 33. szám

BÉNYE1 JÓZSEF Utolsó szalmaszál Utolsó szalmaszál vagy, Van még egy lehetőség, köszönöm a kegyelmet: Úgyis múlik a nyár már. élelem szomját oltó Köszönöm, hogy kerestél szádat és puha melled. és talán megtaláltál. „Munkás magyar" 12 Szombat, 1986. február 8. ÁRPÁS KÁROLY A Vállalati tanácsba nemrég választott brigádvezető panaszkodott: az első tanácsülésre tájékoztatóként írásban előre neki (is) küldött anyagokkal, jelentésekkel igen sok gondja volt. Két hosszú estébe tellett, míg segítőkész élete párjával sikerült — ahogy ő mondta — „munkás magyar'Ma lefordítaniuk s megérteniük a közéleti, közgazdasági, tudományos, technikai, kultúrzsargont. Mert „aki a tanács elé terjesztett jelentés készítése felett diszponált, olyan ukázt adott, hogy regisztrálni kell minden objektumot és produktumot, áttekintve az összes aspektusból, diagramokkal et grafikonokkal ábrázolva vertikálisan és horizontálisan teljes volumenében, apellálva a szintetizálásra és a differenciálásra, valamint a revízióra, precízen fogva át az egészet. " Ilyen lett a tanácsülési vitára szánt anyag. Csak az idegen szavak szótárát, a szinonimagyújteményt, az értelmező kéziszótárt meg a közhelyeket összefoglaló könyvecskét, továbbá a politikai, közgazdasági s egyéb kislexikonokat feledték el mellékelni a múhöz — azokat tőlem kérte kölcsön a csak „munkás magyarul" tudó. S nekem panaszolta föl, hogy miért kell neki ilyesféle (szó szerint idézem) „szakzsargon nyelven kupálódm a közéletben " Tényleg: miért is? Jó sokáig elemezgettük ezt, de meggyőző érveket nemigen találtunk. Megvallom, az eset óta már rémálmom is volt: „kikupálódott" brigádvezető ismerősöm a boltban saját bevallása szerint nem bevásárolni volt, hanem azért találkozhattunk ott össze, mert mint mondotta: „az asszony ma engem delegált marketingelni". Úgy bánom, hogy időnek előtte felébredtem. Okvetlenül ki kellett volna javítanom a szövegét, felvilágosítva, hogy ő most tulajdonképpen shooppingol. — Mint annyi más és egyre több embertársa. Kik gyorsuló ütemben nyitják és látogatják a shoop-okat. Mert azok ám a „jobbak üzletei". Cégtáblájukon hangzatos idegen nevek, érthetetlen mozaikszavak vonzzák mágnesként a vásárlókat. Akik — különösen a fiatalabb korosztály — egyre többet adnak arra (nemcsak forintban!), hogy ilyen „menő helyeken" vásároljanak. „Szinten" vegyenek divatos hacukáik mellett „menő hi-fi cuccokat", híradástechnikai berendezéseket, számitógépeket, még elektromos játékokat is. Olyan helyen, ahol a technikai zsargon „anyanyelv", ahol nem kell vergődni azzal, hogy magyarul tudják megmondani, milyen bemenő jelrendszerú készüléket szeretnének, elég, ha inputokat emlegetnek. Természetesen némi — „nekünk ez magától értetődő, nem?" — arisztokratikus fölénnyel. Mely biztos (?), hogy modern tudományos, technikai képzettségükről árulkodik. Amire ugye akinek ilyen nincs, az persze csak egyféleképpen fejthet ki ellenhatást, ha „humán kultúrfölény"-\ alkalmaz. Az általános, egyetemesen emberi felől közelítve elgépiesedő, automatizálódó világunkban azt a szellemi magatartást helyezi előtérbe, amelyik a művelődés, a nevelés célját a humanitás megvalósításában látja. Minél több idegen szó látásával, olvasásával, használatával. Mert attól lesz igazán adekvát — azazhogy teljesen megfelelő — az egész. Ha könyvben, filmben, művészi önvallomásban, tudósi hittételben meg azok méltatásában, kritikájában nincs elég idegen szó — még olybá tűnhet, hogy nem is hiteles. Mert ha a divatos közgazdasági nyelvezet szerint „export és import relációjában preferálni kell a kooperációs faktort", akkor csak természetes lehet, ha a műbíráló arról szól, hogy „az előadás effektusai publicisztikusak, megfelelve a szélesebb tömegeknek szánt expressziv-didaktikus produkció szándékának"; nemde? Nem! Kérem tisztelettel, mondjuk végre többen, hogy nem! Még akkor se válhat ez természetessé, ha lassan-lassan odajutunk, hogy a közélet, a gazdaság, a tudomány, a technika, a művészet, a szórakoztatóipar, az idegenforgalom világában egyaránt elsodor bennünket az idegen szavak, kifejezések árja. Jelentésekből, üzletcégérekről, reklámokról, hirdetésekből, szakirodalomból, sajtóból, rádióból, televízióból hömpölyög megállíthatatlanul, idegen hordalékával elborítva anyanyelvünket. Oly mértékben, hogy mármár nemcsak hivatásos nyelvőreink emelik fel tollúkat s szavukat ellene, de az átlagpolgár is berzenkedik. — Úgy tűnik, nem sok eredménnyel. (Pedig volt s van, ki nyelvvédő buzgalmában azt sem restelli felemlegetni jó példaként, hogy a történelem során hoztak már nyelvtörvényeket is. 1975-ben a franciák éppen az idegen szavak elburjánzása ellen, „nyelvkihágás" cimén büntetve például 1977 januárjától azokat, kik idegen nyelven, idegen szavakkal hirdetnek.,.) Az idegen „szakszavak" egyre jobban „begyűrűznek" köznapi nyelvünkbe, ami éppen emiatt manapság egyre kevésbé, magyaros. Talán azért, mert az idegen nyelvű szakmai zsargon használata előkelőbb, lehet vele a hozzáértést fitogtatni még akkor is, ha az idegen helyett van megfelelő magyar szó? Vagy azért, mert bizonyos idegen kifejezések helyett nincs is magyar? S vajon miért nincs? Meri idegenül beszélni beavatottság látszatát kelti, meg divatos, meg sokszor gondolkodási restségből, lustaságból fakad. A technikai haladás például szinte napról napra fokozza a szószükségletet, a magyar szakszóinség terjed, mégsincs elég igényes (anyanyelvére is az!) szakember, aki törné magát azért, hogy lefordítsa, „megmagyarítsa" az idegen szakkifejezéseket. Félreértés ne essék! Nem azok ellen az idegen szavak ellen ágálok, melyek immár nélkülözhetetlenné váltak nyelvünkben. S nem indítanék irtóháborút azok ellen a bevándorló idegen kifejezések ellen sem, amelyek nem ren-. delkeznek jó anyanyelvi tájékozottsággal vagy művészileg megválasztott teljes értékű magyar megfelelő szóval, s hasznosak meg szükségesek. De ha az idegen szónak pontos, kifejező magyar megfelelője van, bizony rosszallom, ha nem az az irányzat érvényesül, hogy nyelvi kifejezésmódunkban összehangoljuk az idegent a magyarral (hanem mondjuk nyakra-főre, hogy a tendencia dominál koordinálás helyett...)! Bosszankodom, ha nem mindenki számára érthető szavakat túlságosan gyakran használunk a köznapi nyelvben. Abban a nyelvben, ami értünk, beszélőkért és hallgatókért, jelentésírókért és azt elemzőkért, üzletnyitókért és vásárlókért, számítógép-fejlesztőkért és alkalmazókért, kultúrateremtőkért és élvezőkért — vagyis hát egymás teljesebb, jobb megértéséért van. Meggyőződésem, hogy a megértést, a közérthetőséget az idegen szók fölösleges használata, túlzó divatja gátolja. Sőt, nemkívánatos választóvonalat húz „múvelt" és „tanulatlan" emberek közé! De feltétlenül úgy kell-é „tanultabbá" lennie manapság egy vállalati tanácstaggá munkástársai által választott brigád vezetőnek, hogy a saját üzeme teljesitményéről és terveiről szóló jelentést, vitaanyagot két napig szótárak segítségével, komoly munkával fordítsa le „munkás magyar"-ra? Nem hinném, hogy úgy kell! Ámde sajnos azt a régi tételt is egyre kevésbé hihetem, hogy nulla ressine verbo, vagyis hogy nincs olyan dolog, aminek ne lenne neve. — Idegenül van... SZABÓ MAGDOLNA JELEK feltűnése Az időt rágom és ő rág engem— már belesorvad az ínyem... Hiába düllesztem ki a mellem, hasamon feszül csak ingem. Járásom lassul, véle az elmém, és reflexeim se jobbak... ha töprengek is a világnak elvén, nem érzem magam nagyobbnak. Régi meséknek elszakadt rongya borítja őszülő fejem — sárkányfogakból épült toronyra emelem lassan a szemem. A külvilág már nem igéz minket. Hozzánk képest kopott, muris — egymásért éhet gyűrű, tekintet: agg Philemon és Baucis. Nem agg! Ifjak — örök a pillanat — (most egy csöppet érzelmesek leszünk. Kettőnknek — ezt tudom — szabad!) Szelünk jó, kitart — ha el is veszett a part, amely hajóssá avat. NAGY LÁSZLÓ KÉPRIPORTJA