Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-03 / 28. szám

p VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ^ DELMAGYARORSZAG 76 évfolyam, 28. szám 1986. február 3., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Beszélgetni nehéz K

occintani, kupát emelgetni könnyebb. Ahhoz nem kell gondolkozni, fogalmazni, szavakkal bíbelődni. Sőt, figyelni sem kell a másik életére, ritkán megvillanó őszinteségére. Persze, van kivétel is. Amikor csendes poharazgatás mellett oldódik a napi hajsza szorítása, és barátságos nyugalom költözik helyébe. De aki kocsmajáró ember, tudja, manapság nem ez divatozik. Inkább a „lökjük le, hadd ártson!". Mellesleg szólva, érdemes volna már egyszer azon is tűnődni, mitől érzik olyan unalmasnak fiatal emberek az életüket, hogy egyetlen jó ötletük támad, gyerünk berúgni! Vajon tényleg unatkoznának, s reménytelen jó dolgukban nem tudnak mit csinálni, nem úgy mint mi? Tudóskörökben járatos-otthonos férfiú árulta el múltkoriban, hogy ő bizony nem szeret ismerősökkel utazni a vonaton. Mert akkor beszélgetni kell, és nem tud fontos könyveket olvasni. Pedig külországokból hozott beszélgetéseinek emlékét még évekkel később is idézgeti, amit olyan emberekkel folytatott, mint honfitársai. Ám tapasztalni, hogy az elkülönülés nem csupán tudósainkat jellemzi, szélesebb körben lelhető fel csöppnyi hazánkban. Valaki minap is arról ábrándozott, bár lenne olyan jelentős személyiség, mint mások, kikről okulásunkra megírják lapjaink, ha átmennek egyik városrészből a másik kerületbe, netán „leutaznak egy megyeszékhelyre". Ilyenkor azután találkozik, meghallgat, hozzászól, de természetesen hogyan is maradna ideje csak úgy beszélgetni, nemfőnökökkel. Pedig emberi közelségbe a beszélgetések visznek, hiszen az ünnepélyes találkozások után a hétköznapok jönnek. A doktornő egész nap gyereksírás és nevelő célzatú szülői ordítozások közepette rendel, csoda, hogy ki nem fut a házból. Olykor még az is előfordul, hogy az anyuka tenyere ösztönzi üvöltésre csemetéjét, mert így tán hamarabb sorra kerülnek, gondolja. . Hová tűnt már a hajdani tiszteletteljes figyelem, gyógyító nyugalom, ami az orvos munkájához tartozott. Így azután a beszélgetéseket is elhagytuk valahol, a beszélgetést, ami már pusztán önmagában is könnyített a betegen. Nincs erre ma idő, hiszen a rendelő telistele várakozókkal, kinek lenne kedve és mersze próbára tenni türelmüket? Mi, városiak, állandó időzavarban is vagyunk. Ha megbetegszünk sincs ez másként, sőt, akkor még türelmetlenebbek leszünk. Egyszer még rám törik az ajtót — jósolja gyöngéink tudója . . Beszélgetni nehéz — hirdette címében is egy közelmúltban megjelent könyvecske, amely hivők és más nézetúek párbeszédét kutatta. Példákért igazán nem kell a szomszédokhoz mennünk, eléggel találkoztunk társadalmi közéletünk közelmúltjában. Történelmünk nagyon keserves leckékkel adta tudtunkra az együttélés parancsoló szükségét. Addig már eljutottunk, s ez nem csekélység, hogy tisztességgel vizsgálhatjuk a párbeszéd lehetőségét, sőt gyakorolt kezdő szakaszát. Ezredéves történelmünk tanúsága szerint mifelénk soha sem volt egyszerű — vallásba, politikai eszmékbe, üdvtanokba — hívők és nem hívők együttélése. Valahogy mindig nehezen tűrtük meg azokat, akik ugyan erősen hasonlítanak ránk, csak másként látják a világunkat. Mostanság mintha valami lassú változás indult volna, sok izgalommal persze, de tanuljuk az együttélést zöld hajú tinikkel és világmegváltó értelmiségiekkel. Talán még a közös ügyekről is szót ejtünk, s lassan, araszolva kerülgetjük előítéletek és félelmek aknamezőit. Eljutunk vajon egymáshoz, vagy megrekedünk félúton? Ehhez még a mai zöldfülűeknek is lesz mondandójuk — felnőttként is. A nyolcvanas évek felén túlhaladva jövőnket legalábbis változékonynak, sötét és világos orcájúnak vélve, döntő tényező a nemzeti szótértés. Nagy dolgokat nem lehetett soha fél szívvel csinálni; ebben megegyezik magánélet és közügy. Márpedig ami a század második felében történik Kelet-Európában, az a szocializmus eszméje szempontjából is, nemzetünk szempontjából is létfontosságúnak mondható. Ennek a köznapi változatát kell folyton újra megbeszélnünk. Ha csupán a képviselői választásra és a lakóhelyi fejlesztési hozzájárulásra tekintünk, már nyilvánvaló a párbeszéd szüksége. Kifogást persze keresni sem kell, magától adódik, ki miért nem tehetett többet. Sajna, a haladást eredmények mutatják, amelyekhez mindannyian szükségeltetünk, egyetértők és tamáskodók, valamennyien. A közeljövő sem ígér mást, ott is olyan feladatok tornyosulnak, amelyeket óhatatlanul meg kell beszélnünk, valamiként társadalmi méretekben, és alkalmasint településenként is. Elegendő példaként a környezetvédelemre és az energiatakarékosságra utalni. I

gaz, nyomban szükséges egy gyakori félreértést is tisztázni. Tudniillik nem kioktatásról, nevelő célzatú utasításokról lenne szó, hanem beszélgetésről. „Már ügy kezdődik a nap, hogy háromnegyed hétkor nevelnek a rádióban" — háborog jogosan ismerősöm. Beszélgetni valóban nehéz, hagyománya se sok van mifelénk a türelemnek, de ez sem indokolja a helyébe tolakodó egyoldalúságot. Megint csak reményeink hordozója — a nyolcvanhatos év ... Tráser László Falu -város- ke r tvá ros * (¡gaz) gYöngye „Falu az csak kérem" — vágta hozzánk a megdönthetetlennek vélt igazságot Berci bá\ a postás, s mi elégedett lélekkel hallgattuk a minősítést. „Földszintes ott minden ház, a cipót meg letépi a sár" — érkezett rövid indoklás is, amit persze öröm volt elhinni a gázgyár tövében, a rókusi állomásig nyújtózó sínek mellett. Hiszen ott emelet is akadt, gyárak is zakatoltak, ami ugyebár az ipart méricskélő, százalékkokal dobálózó évtizedben igencsak nagy rangot adott. De ott a Tisza túloldalán ... Hogy liget is van meg uszoda? „Falu az kérem ..." — kapaszkodott a máló vakolatba a rövid mondat, s mi szentül hittük, Újszegeden megáll így az idő. * Falu volt valóban? A Szeged útikönyv szerzője — bór évszázadokra visszatek.nt — erről más véleményt formált: „Újszegedet 1550 körül Klrálicának hivták, Zápolya János feleségének, Izabella királynénak volt a birtoka A hódoltság után katonai közigazgatás alá került, és a Bánáthoz tartozott. 1779ben Torontál megye egy részét képezte. A szőregi uradalomhoz tartozó Újszegedet 1781-ben Szeged város bérbe vette... Újszeged 1796-ban lett mezőváros, 1880-ban pedig Szegedhez csatolták." * Most itt állok tanácstalanul. Emlékeket gyomlál a frissen szerzett tudás, a látvány pedig — mintalakótelep, milliókat érő villák, rózsadombi mosolyok — szakértőhöz utal. Beszéljen ;nkább ő. Egy városrészről pedig az mondhat legtöbbet, aki egész városban gondolkodik. Tehát Takács Máté, Szeged főépítésze. „Fogalmazzunk talán így: 1965, a nagyobb fejlesztések megkezdése előtt falusias viszonyok uralkodtak a Tisza bal partján. Az Odesszai körút környékén ugyan épült korábban néhány nagyobb intézmény, de ez az összképen nem sokat változtatott. Amikor azonban a hatvanas évek során kiépült a közműhálózat, csatorna, gáz- és vízvezeték is került a föld alá, letette a város a további fejlesztés alapjait. S ahogy akkoriban illett, nagy állami lakásépítési program formálta várossá ezt a környéket. Odessza lakótelep első házait még 1962 —64 között alapozták, s 1975-ig mintegy 2 ezer új otthonba költözhettek be a lakók." Itt álljunk meg egy pillanatra. A ma kertvárosnak tartott Újszeged is kapott tehát panelt, lakóteleppel büszkélkedhet, de itt a büszkeség szót nem kell idézőjelbe tenni. Legalábbis én még nem találkoztam olyan itt lakóval, aki Északi városi, vagy makkosházi panaszözönnel kritizált volna. De miért is tenné? Ha körbenézünk mai panelvilágunkban, itt valóban „mintalakótelep" épült, néhány százméteres körzetben bölcsődétől az iskoláig, ABC-től a vendéglőig, szolgáltatóháztól a fürdőig, a ligetig megtalálható níinden, s a Belvárossal „minta-tömegközlekedés" köti össze. De Újszeged nemcsak Odesszából áll... „Tovább emelték a városrész rangját az új intézmények. A nemzetközi hírű biológiai és gabonakutató, az egyetem létesítményei, a Sportcsarnok, az uszodanegyed, a Köjál-székház, a pártiskola, hogy csak néhányat említsek a sorból. S persze azok a magán- és társasházak, amelyek az ország többi részében is példaként szolgálhatnak." * Ha Szeged a Tisza gyöngye, Újszegedre igazán illik az igazgyöngy. Tehát semmi gond, semmi panasz? „Ilyet csak az állithat, aki nem barangolta még be Észak-Újszeged sáros utcáit, nem tudja hány ház lakói panaszkodnak a csatornák hiánya miatt. Mert a közműhálózat viszonylagos fejletlensége a nyolcvanas évek közepére újra a fejlődés gátjává vált a Közép fasoron kívül eső területeken. A Rózsa Ferenc sugárúton elkészült ugyan a főgyűjtő, de legalább még két-három hasonlót kellene építenünk, hogy nyugodtan tervezhessük a távolabbi jövőt. Egyelőre úgy néz ki, a VII. ötéves tervben erre nem lesz pénz. Mint ahogy az igazan nagy állami lakásépítkezések is elkerülik a városrészt. Az idő oersze nem áll meg — 1988-ban átadják a SZOT 350 férőhelyes gvógvüdüiőjét. hamarosan elkészü' az olajipar munkásszállója. amelyben fizikoterápiás vízgyógyászati rendelés is lesz. Tervezik a biológiai kutató bővítését, s talán megkezdődik egy 500 diáknak otthont adó egyetemi kollégium építése is." Idáig jutottunk a jövő tervezgetésében, amikor egy új, legalábbis számomra új nevet hallottam: Marostői lakótelep. Mivel gondolom sok olvasónk felteszi a kérdést, vajon ez hol lehet, máris elárulom — az OTP—Délép összefogással épülő panel magánházas negyed kapta ezt az elnevezést. S amiért indokolt a név — néhány éven belül valóban lakótelepi méretűvé nyújtózkodik ez a terület, mivel az építkezés itt nem áll le. Sőt, a t;rve'c szerint háromszintes kistársasházak is kerülnek erre a vidékre. „Újszegeden állt elő az a speciális helyzet, hogy az itllakók nem az építkezések leállásától, hanem folytatásától félnek. Attól tartanak, elveszik a kertváros jelleg. A magunk módján mi szeretnénk megakadályozni a túlzott urbanizációt, de bizony az Odesszai körúton belül szép lassan jogos az aggodalom. Az itteni terület viszont annyira értékes, hogy adminisztratív úton sokáig nem köthetjük meg az építeni szándékozókat. Hiába no. nagyon sokan akarnak újszegedi polgárok lenni." Ezen persze én sem csodálkozom. A Bal fasoron sétálva bizony nagyon hangosnak tűnik a Cserepes sor Leié zötykölődő villamos. Bátyi Zoltán » *