Délmagyarország, 1986. február (76. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-15 / 39. szám

Szombat, 1986. február 15. A

nagy társadalmi változások, a forradalmak is szétzúzzák, legalábbis átmenetileg, a szokások világát. Érdekes ebből a szempontból Plehanov elemzése a nagy francia forradalomról. Korabeli újságokból idéz, például a Les annales patriotiquesből, amelyben egy cikk arról ir, hogy a kalapot csak akkor vegyük le a fejünkről, ha melegünk van, vagy ha egy egész gyülekezethez fordulunk; köszönéskor ezt a szo kást fel kell adni, mivel ez a szokás a szolgaság korábó ered. A levelek végén pedig ne legyen, hogy „Legalázato sabb szolgája", mert az ilyen és ehhez hasonló kifejezé sek a régi rendre emlékeztetnek, és a szabad ember mél lóságát sértik. Ehelyett kívánatos a „Maradok az ön pol gártársa" vagy egyszerűen a „Mint önnel egyenlő" for dulat alkalmazása. Nos, az ilyen túlzások persze idővé lecsillapulnak, s aki ma kalapot emel, ha köszön, aligha érzi megalázónak. Plehanov helyesen jut arra következtetésre, hogy „csak annak van az ember számára illembeli jelentősége, mely élete és fejlődése számára hasznos: nem az ember van az erkölcsért, hanem az erkölcs van az emberért. Éppen úgy, ahogyan elmondhatjuk, hogy nem az ember van a szépségért, hanem a szép van az emberért." De ahhoz, hogy az ember a szépet észrevehesse, hogy tudatos erkölcsi tartása lehessen, a társadalom szokásvilágát is el kell sajátítania. HERMANN ISTVÁN PAPP GYÖRGY: NÁDPARIPÁN DUSA LAJOS Kinn a bárány, benn a tél Mint az eszelős hajtogatnám, hogy mostmár tiéd mindenem! — De hajamba túrsz, s ujjaid közi végül nem marad semmisem. Mint jó orvos, úgy mosolyogsz rám, s míg emlős lényed súlya nyom, lefogsz mint dühöngő bolondot, eleven kényszerzubbonyom! Nem vittem semmire — belátom, nem mérhető a hasznosságom, s a lélek maga mit sem ér. Havazik. Kórházi fehérben didergek, s míg nézlek megértem, hogy kinn a bárány, s benn a léi. Szeged műemlékei 18. AZ EGYKORI ARANYSAS FOGADO A Bajcsy-Zsilinszky u. 11. számú épület műemlék jellegű, egykori „Aranysas" vendégfogadó, romantikus stílusban az 1860-as években épült. Árkádos udvara a XVIII. századból való. Egyemeletes lakóház, közepén nyomott ivű magas és széles kapuval, felette vas konzolokon nyugvó erkély. Földszinti ablakai egyszerűen keretezettek, mig az emeletiek díszesebbek, gazdagabbak. A romantikus épület homlokzata füzérdísz sorával zárul. U-alakú udvarát a földszinti árkádos folyosók teszik monumentálissá, emeletét függőfolyosó övezi. Erkélyének nemcsak öntöttvas rácsai, de konzolja is finom rajzú. A Tanácsháza mögött, a régi Feketesas utcán lévő épület, az „Aranysashoz címzett vendéglő örökös tulajdonosa" 1848-ban Rieger Mihály timár mester, akit 1861-ben már a néhai jelzővel emlegetnek. A nagyárvízkor „Csorvay János özv." a ház birtokosa, „károsult Zombori András bormérő. " Az 1880-as években az épület „özv. Csorvai Rieger Jánosné Szalinger Antónia és fia Csorvai Rieger Dezső" tulajdona. Az „Aranysas" — írja Cserzy Mihály — megmaradt vendégfogadónak, mlg mások kávéházzal és nyilvános vendéglővel bővültek." EIPPAI TAMÁS RAJZA H

a hét-nyolc alma vagy barack van a tálon hal nagyjából egyenrangú szertartásosan udvarias férfi között, aki elsőnek választ, azt fogja kiemelni, amelyet egy gyermek utolsónak választana, ezzel azt a látszatot akarja kelteni, hogy az összes vele lévőket magánál érdemesebbnek tartja, és nincs, akinek ne kívánna jobbat, mint saját magának. A szokás és általános gyakorlat teszi ezt a divatos csalást oly természetessé, hogy képtelenségén meg se döbbenünk; mert ha az emberek ahhot szoktak volna, hogy szívükből beszéljenek és természetes érzelmeik szerint cselekedjenek,... aligha nézhetnénk a modor e komédiáját hangos nevelés vagy méltatlankodás nélkül. — írta Bemard MandeviUe a 18. század elején. A hazugság és az őszinteség kérdése minden társadalomban felmerül, mégpedig — a felszínen — sokszor úgy, mint generációs probléma. A fiatalok nemegyszer az igazmondás hiányát vélik felfedezni az idősebbeknél, nevetséges szokásaikról beszélnek. Ugyanakkor az „öregek" a fiatalok durvaságát, tapintatlanságát, erkölcstelenségét veszik észre. De térjünk vissza MandeviUe példájára. Valóban, jól nevelt ember ma sem emeli ki a legnagyobb almát a tálból, ha őt kínálják először. Képmutatás ez? Ha egy szóval kell válaszolni, feltétlenül igent kell mondanunk. Csakhogy nézzük meg fordítva: aki kiveszi a tálból a legszebb gyümölcsöt elsőként, nemcsak azt teszi, hanem — igaz, nem mondja ki, de a következőket érzékelteti: csak én számítok, az én érdekem mindenkinél előbbre való, én vagyok az első, mindenki utánam következik. Nos, ez a metakommunikáció persze már senkinek sem rokonszenves, pedig ebben a képmutatás nyoma sem fedezhető fel. Közismert dolog, hogy a gyerekek a felsorolást mindig az „én"-nel kezdik, József Attila Mama című versében gyermek önmagáról írja „én még őszinte ember voltam ". Csakugyan: felnőtt korunkra őszinteségünknek el kell vesznie? A nevelési, tanulási folyamat abból állna, hogy fokozatosan hazudni kell megtanulnunk? A képmutatásra kell szert tennünk? Mindjárt megnyugtatjuk az olvasót: erről szó sincs. Annak ellenére, hogy a „gyermeki őszinteségen" ténylegesen túl kell lépni, és bizonyos — mondjuk ki — szokásokat el kell sajátítani. Minden társadalomban létezik valaminő szokásvilág, mely persze nagyon sokrétű. Vannak olyan szokások, melyeket az ostobaság szó szerint értelmezi, például a köszönések jó része ilyen. Ha „viszontlátásra"-köszönünk, egyáltalán nem jelenti azt, hogy az illetőt feltétlenül viszont akarjuk látni, ha jó napot kívánunk, nem óhajtjuk komolyan: igen sikeres, boldog napja legyen. A szokások nagy része közvetlenül a gyakorlatból alakult ki. Az időseket, a gyerekeseket vagy éppen a gyerekeket nem azért illik előreengedni, mert idősek, mertgyerekkel vannak, hanem azért, mert nehezebben mozognak, rosszabbak a reflexeik, nehezebben találják meg az egyensúlyukat, több időre van szükségük például a fel- és leszálláshoz stb. Nos, e tényekből következik a szokások rendje, mely a társadalomban élő embertől elvárható magatartást eredményezi. A társadalom normális életéhez hozzátartozik a szokások betartása. Persze ahogyan a társadalom változik, új és új szokások keletkeznek. Elég olyan autós szokásokra gondolnunk, melyek nálunk az utóbbi években alakultak ki. S ez esetben mindegy, hogy ez helyes-e vagy sem, de ilyen az, ahogyan a szembejövő autós a rendőri ellenőrzést jelzi, vagy azt, hogy előreengedi a másikat stb. A társadalom működéséhez tehát a szokások hozzátartoznak, a viselkedési módokat szabályozzák anélkül, hogy megsértésük valamiféle adminisztratív intézkedést vonna maga után. Az egyének számára ezek mint illem, 1 mint modor jelennek meg, s nagymértékben megkönnyítik a társadalmi együttélést. A szokásvilággal szakítani mindig valamiféle társadalmon kívüliséget jelent. Gondoljunk a hippi-mozgalomra, mely nem is olyan régen a jól fésültséggel, a rendezett külsővel az elhanyagoltságot állította szembe, ezzel mintegy tiltakozva a fennálló társadalom egésze ellen. Felszínes, külsődleges tiltakozás az efféle, de mégis oda kell figyelnünk minden ilyen jelre. Egy-egy szokásvilág azonban megszűnik, ha a társadalom válsághelyzetbe kerül. Bizonyára sokan ismerik Hubay—Ránki— Vas Egy szerelem három éjszakája cimú darabját, s az abban elhangzó Etikett dalt: „Az etikett, az etikett / Mire tanít az etikett ? / Hát arra, hogy úri társaságban / A hölgyeknek csókolj kezet. / De arról megfeledkezett / Az etikett, az etikett, / Hogyan tisztelj gyerekes anyákat, / Ha rájuk dől az emelet. " S ugyanebből a dalból megtudjuk, hogy az etikett nem tartalmazza, hogy „Mi illendőbb az emberöléshez: / Ágyú, gáz, vagy bajonett?" Továbbá, hogy ha az embernek mindkét lába elvész, értelmét veszti a lakk- és az antilopbetétes cipő hordásának szabálya. S ugyanígy értelmét veszti a szokásvilág egésze elemi csapások, s egyéb társadalmat érintő tragédiák esetében. Ilyenkor mintegy fölfüggesztődik a szokások érvényessége, hogy a konszolidációval együtt ismét elfoglalja helyét a társadalom mindennapjaiban.