Délmagyarország, 1986. január (76. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-11 / 9. szám

Szombat, 1986. január 11. József Attila kortársai Számomra is meglepetés volt a televízióban bemutatott József Attila kortársai című interjúsorozat sikere mind a szakkritika részéről, mind a közönség körében. Meg kell vallanom, hogy amikor 1982 decemberében a tévé zenei és kulturális főosztálya többedmagammal megkért a sorozat véleményezésére, és elolvastam Fehér Györgynek, a sorozat egyik szerkesztőjének, az interjúk készítőjének a kortársakkal való beszélgetéseit, kedvezőtlen véleményt adtam róluk. Lehet, hogy a rossz gépelés, a sok elhallás, elírás, rengeteg téves szó, név hívta ki belőlem a lesújtó álláspontot, de először nem véltem sugározhatónak a sorozatot. Külön bosszantott, hogy a kérdező szemmel láthatóan járatlan volt a József Attiláról szóló szakirodalomban, ezért suta kérdéseket tett föl, máskor pedig — több ízben már pótolhatatlanul — nem kérdezett olyat, amire egy-egy összefüggésben olyannyira kívájicsi volna az irodalomtörténet. BUDAPESTIEK Egyszeriben megváltozott az álláspontom, amikor 1983 nyarán egy teljes napon át vágószobában végignéztem a filmeket. Nem annyit, amennyi most adásba került, hanem a kétszeresét. Mert Örkény István, Zelk Zoltán, Déry Tibor, Cserépfalvi Imre, Vas István, Major Tamás, Andrásfi Gyula, Tamás Aladár, Pákozdy Ferenc, Marosán György és Makai Ödönné József Eta mellett Fehér György interjút készített Darvas Gáborral, Demény Pállal, Fábián Dániellel, Hont Ferenccel, Jáhn Ferencnével, Komlós Aladárral, Matejka Jánosnéval, Bartók Jánossal és Vén Emillel is. Az a többlet, amelyet az élőbeszéd és a gesztusok megörökítése jelent, lényegesen emelt az olvasott szövegen. Egyszerre értékessé vált szememben az egész sorozat: különösen a már elhunyt és többé meg nem szólaltatható kortársak vallomása látszott most már számomra is pótolhatatlan vallomásnak József Attila ügyében. Igaz, maradtak bizonyos fönntartásaim. Főként Déry és Komlós filmje gondolkodtatott el: ezek a kiváló stiliszták, akik szellemi képességeik teljében kitűnő nyelvmúvészettel megírták József Attilára vonatkozó személyes emlékeiket, most, aggastyán korukban, betegen, kiszolgáltatva a kamera kegyetlen szemének, akadozva, emlékezetük és beszédkészségük fogytával voltak kénytelenek az utókor számára, milliók szeme láttára elmondani — töredékét annák, amit hajdan már teljesebben, kerekebben, csattanóra megszerkesztve megírtak. Nem volt véletlen, hogy Déry annyira ragaszkodott korábban megirt szövegének fölolvasásához, s hogy annyira mentegetőzött a nagy nehezen vállalt szereplés miatt. Ma már mégis azt mondom, az ö filmjének a bemutatása is hasznos, szükséges volt. Azt javasoltam végül is, hogy a2 emlékezet törvényszerű hiányainak, botlásainak kijavítására a filmek bemutatásakor egy-egy adat kiegészítésére vagy helyesbítésére föliraton (tévés nyelven: inzerten) adjuk meg a teljesebb, helyesebb adatot. Sok ilyet összeírtam szakvéleményemben. Azt mondták, ez műszaki szempontból megvalósíthatatlan. Máig sem tudom, miért, de ném volt jogom vitatni. Megkértek viszont, hogy egy-egy film bemutatása elé írjak rövid bevezetőt, amelyben a legfőbb tévedéseket előre helyesbitsem. Először úgy volt, hogy fölolvassák, utóbb a rádióújság hetenként közölte őket. Kicsit kínos föladat volt, különösen az élőkkel szemben, hogy tévedéseiket országvilág előtt szóvá kellett tennem, de ráadásul a 15—20 soros kis szövegekben csak a töredékükre nyílott alkalmam. Sok apró tévedés igy emlitetlen maradt. Nagy baj persze ebből nem származott, annál kevésbé, mert elégségesen utaltam mindig az emberi emlékezet szükségszerű korlátaira, amely alól senki — a kutató sem — mentesül: mindnyájunkkal előfordul, hogy akár csak napok távlatából is rosszul emlékszünk valamire. Fél évszázad múltán ez senkitől nem vehető rossz néven. SZEGEDIEK, MAKÓIAK, VÁSÁRHELYIEK Bizonyára sokaknak föltűnt, hogy a megszólaltatottak mind budapestiek voltak; a költő vidéki — elsősorban makói, szegedi és vásárhelyi — kortársai, akik közül többen még a fölvétel idején (a hetvenes évek végen, a nyolcvanas évek elején) éltek, kimaradtak Fehér György érdeklődési köréből. Az első adás előtt a Stúdió '85 műsorában Szabolcsi Miklós utalt arra, hogy a kortársi emlékezések gyűjtése az ötvenes években éppen a szegedi és makói barátok, ismerősök emlékeinek pa pírra vetésével kezdődött. Ezekből gyűlt össze Szabolcsi Miklós gondozásában a József Attila Emlékkönyv (1957), amely azonban nem került forgalomba, mert József Attilának és az illegális kommunista pártnak kapcsolatáról többen ellentmondó nézeteket, egymást is elmarasztaló vádakat fejtegettek, és egyszerűbbnek látszott a vitás kérdések eldöntése helyett félresöpörni magukat a vitatott kérdéseket. Egyébként most Szabolcsi Miklós — Stoll Béla közreműködésével — az emlékkönyv új, bővített kiadásán dolgozik. A szegedi és makói kortársi emlékezések összegyűjtésében a Délmagyarországnak kezdeményező szerepe volt. A lap 1954. június 20-i számában fölhívást tett közzé, kérve a költő — akkor még szép számban élő — kortársait, vessék papírra vele kapcsolatos emlékezéseiket. Fölhívásunknak volt eredménye többek közt Fehér Edének rendkívül szépen megfogalmazott, hiteles vallomása a Horger-esetröl (ez bele is került az emlékkönyvbe), Magyar Lászlónak, Sz. Szigethy Vilmosnak, Úr Györgynek és másoknak a visszaemlékezése (amelyek viszont kimaradtak az emlékkönyvből). Őrzöm e visszaemlékezések első fogalmazványait; a makóiakat most adtam a makói József Attila Múzeumnak, amelynek 1952 és 1954 között vezetője voltam, s ahol kutatásaimat elkezdtem. Köztük is van, amely megjelent az emlékkönyvben, mint pl. Jenő Istváné; van, amelyet a Magyar Nemzetben tettem közzé, mint pl. Günczler Rózsáét; s akad, amely máig kiadatlan, mint Sz. Szigethy Vilmosé (más, mint amit a Délmagyarországban közöltünk). Kormányos Istváné, Szőke Győzőé, Vág Sándoré, Horesnyi Lászlóé, Eidus Bentiannéé. Vagy itt van Mészöly Gedeon 1954. november 25-i levele, amelyben utalt arra, hogy többször készült már vele hírlapi interjú, s ezekben elmondta mindazt, amit egykori tanítványáról tudott, de levele végén szükségesnek érezte ismét leszögezni: „József Attila egyetemi hallgató korabeli vonzó egyénisége legszebb egyetemi tanári emlékeim közé tartozik." KI TUD PRÁSMK LIPÓTRÓL? József Attila kortársai lassan itthagynak bennünket. De a költő életére és müveire vonatkozó dokumentumok, netán még kéziratok, versek is, napjainkban is kerülnek elő. Leginkább még a dedikált verseskötetei, amelyek barátairól, ismerőseiről, olvasóiról tájékoztatnak bennünket. 1980-ban a Petőfi Irodalmi Múzeum kiadta József Attila kéziratainak katalógusát; nemcsak a múzeumban örzöttekét, hanem mindazt, amelyről a szorgos összeállító, M. Róna Judit tudomást szerezhetett. Ám azóta is fölbukkan időről időre egyegy új dedikáció. Nemrég kaptam meg pl. Virág Andrástól, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatala főosztályvezetőjétől a tulajdonában levő Nem én kiáltok című kötet szegedi érdekű ajánlását: „Prásnik Lipót barátomnak szeretettel, hogy ó is szeretettel fogadja ezutánI új arcaimat. Szeged. 1925. jan. 7. József Attila" Nyomoztam idős, nyolcvanon fölüli szegediek emlékezetében, egyetemi névsorokban, de hasztalan: nem tudjuk, ki lehetett az a Prásnik Lipót, akit 1925 elején a költő Szegeden barátjának minősített. Neve szerint aligha lehetett született szegedi; talán csak egyetemre járt itt, s úgy akadt Össze a költővel. A minap a tévében egy ilyen — vagy csak hasonló? — vezetéknevűt láttam, hallottam: ő szarvasi volt; lehet tehát, hogy szlovák ez a név. Mindenesetre érdekes lenne többet megtudni róla, hátha a költőre vonatkozóan is új adalékok világosodnának meg. PÉTER LÁSZLÓ OROSZ JÁNOS FESTMENYE Dudar tanulsága ÚJABB MŰVELŐDÉSTÖRTÉNETI FÜZET A Szegedi Fiatalok dudari falutanulmányozása a cime a Szeged művelődéstörténetéből sorozatban megjelent második füzetnek, melynek szerzője és egyben szerkesztője Lengyel András irodalomtörténész. Hogy kerül Dudar, ez a kis dunántúli falu Szeged művelődéstörténetébe? Lengyel András tanulmánya a művelődéstörténet sajátos szempontjai szerint vizsgálja a dudari konferencia előzményeit és lezajlását. A találkozó gondolatát a kultúrák átalakulásával foglalkozó londoni Institute of Sociology vetette föl magyarországi anyaggyűjtés céljából. Megszervezésével a Szegedi Fiatalokat bízták meg. Szerzőnk szerint bár kétségtelen, hogy az összejövetel kiindulópontja az angol fölkérés lehetett, mintegy elismerve ezzel a csoportnak az egykori agrársettlement mozgalomban nyújtott teljesítményét, a fölkérés elfogadását mélyebben rejlő okok motiválták. „A megmaradónak — igy a tanulmány — bevallatlanul e nemzetközi vállalkozással akartak búcsúzni közös ténykedésüktől, múlttá vált életszakaszuktól. " Buday Györgynek, a kollégium elnökének Dorothea Farquharson, Alexander Farquharsonnak, az Institute of Sociology főtitkárának felesége tolmácsolta az angolok kérését, 1937 februárjában. Buday azonban, aki ekkor ösztöndíjasként Rómában tartózkodott, nem vállalkozhatott e tanulmányút megszervezésére. A művelődéstörténet számára elsősorban fontos tudományszervezői munkája okán érdekes Buday mindinkább művészi hajlamainak szentelte magát. Emiatt ő a parasztság lélektanával foglalkozó, tehetséges, fiatal kollégiumi társát, Tomori Violát bízta meg a rendezés lebonyolításával. A tanulmány aláhúzza: ekkor (1937ben) tudományos igényű falukutatással.a Kollégiumnak ntár csak két tagja, Erdei Ferenc és Tomori Viola foglalkozott. Tomori mellett szólt, hogy lipcsei és berlini ösztöndíjasként nemzetközi kapcsolatokra tett szert. Részben ennek köszönhető, hogy a Szegedi Fiatalok ügyvivő tit kára, Gáspár Zoltán, a híres berlini ethnológus professzort, Richárd C. Thurnwaldot is meghívta a tervezett falutanulmányozásra. Thurnwald nemcsak néprajzkutatóként ismert, de ő dolgozta ki a redisztribúciós elmélet alapjait is. Pozitív válasza nagymértékben növelte a Kollégium munkájának presztízsét. A németek meghívását logikussá tette az a kapcsolat, mely a magyar népiségtörténet és a XIX. században indult Volkstumkunde (népiségkutatás) között fennállt. Szinte párhuzamosan (1931 és 1946 között) a Művészeti Kollégium tevékenységével dolgozta ki Mályusz Elemér a magyar történettudomány népiségtörténeti irányát. Nyilván más szervezeti háttérrel és eltérő módszerekkel dolgoztak a „szegedi kiszállók", de ők is elsősorban a társadalom különböző rétegének etnikai, lelki, kulturális kifejlődésére helyezték a hangsúlyt és nem az államra, az államiság számtalan intézményére. E módszerek egyike volt a helyi terepszemle. Lengyel András, főként a szervezők egymás közt váltott leveleire támaszkodva, szinte napról napra haladva rekonstruálja a rendkívül szerteágazó előkészítő munkát. Mai szemmel nézve különösen érdekes, hogy az egyetemről éppen kikerült fiatal tudósnemzedék — Tomori Viola 1937-ben 26 éves! — ilyen jelentős, nemzetközi érdeklődésre is számot tartó, önálló tudományszervezői vállalkozásba fogott. A kollégiumi elképzelés nemzetközi „árfolyamát" jelzi, hogy a részt venni szándékozók listáján szerepelt Mannheim Károly is. Eredetileg Szegedre tervezték a tíznapos (1937. szept. 7—17.) konferenciát, de ezt a tervet valamilyen, eddig nem ismert ok miatt meg kellett változtatni. ¡Hosszabb keresgélés után Tomori Viola Dudart javasolta, mert „a falu tipikus képe a magyarparusztproblémának, sőt a magyar problémának is". „A faluban — indokolja Tomori — sok tekintetben érintetlen a régi paraszt közösségi szervezet. Az egyéni viselkedés mindenestül meghatározott" Dudar tehát ideális terep nek mutatkozott a falutanulmányozás számára. A minden apró részletre gondosan ügyelő szervezőmunka leírásából értesülhetünk a rendezők magasfokú felelősségtudatáról, illetve a hatalomnak és a társadalomnak a találkozó gondolatához való viszonyulásáról. Ez utóbbit jól jellemzi, hogy a kezdeti idegenkedés és „hivatalnak nem egy rendbeli packázásai" ellenére a konferencia ötletét, úgy Dudar lakói, mint az állam, elfogadták. Viszonylag egyszerű volt az engedélyeztetési eljárás, sőt a Belügyminisztérium 500 pengő támogatást is adott. Az érdemi munka sikerét biztosító intézkedések közül kiemelendő: minden külföldi kutató mellé tolmácsot állítottak, akik nélkül komoly gyűjtőmunkát nem lehetett volna végezni. Ugyanakkor maguk a „kollégisták" a helyi református lelkész dolgozószobájában délutánonként előadásokat tartottak, s kötetlen megbeszéléseket folytattak angolul, illetve németül. Nem jött el minden külföldi meghívott a „dudari angol— közép-európai —magyar szociográfiai" tanulmányútra, így nem tudni biztosat Mannheim Károly részvételéről sem. Magyar részről jelen voltak: Tomori Viola, Gáspár Zoltán, Reitzer Béta, Erdei Ferenc és pár napig Ortutay Gyula. Előadást tartottak többek között: Kerék Mihály, a parasztkérdés kitűnő szakértője, Vlski Károly neves néprajzkutató, Móricz Virág író. Maga a falutanulmányozás a szerző számára eszmetörténeti jelentősége miatt fontos: az tudniillik, „hogy Dudaron 1937-ben — nem sokkal a világháború kitörése előtt — a magyar falu megismerésének szándéka még össze tudott hozni angol, német és magyar kutatókat... " Éppen ezért a délutáni előadások tartalmáról keveset tudunk meg. De a tanulmánynak nem is volt célja különböző szociológiai vagy néprajzi tudományos polémiák ismertetése. A lényeg: egy országos jelentőségű tudománytörténeti esemény előzményeinek és lefolyásának pontos szociológiai megrajzolása. Ezt a feladatát jól megoldotta. MARJANLCZ LÁSZLÓ 1 ' /