Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

12 Szombat, 1985. december 21. M fTfe^FTf^K^ HM Amikor a papírhegyek megmozdulnak Az adminisztrációs terhek csökkentése — igy szokták osszefoglaloan megnevezni pedagógusberkekben azokat a sok éve óhajtott változásokat, ésszerűsítéseket. amelyek valamelyest megkönnyíthetnék az iskolai életet. Sok egyéb között, persze. Mert senki sem hiheti komolyan, hogy mihelyst ke. vesebb papírmunka nyomja a tanítókat, tanárokat, egy csapásra gondmentessé válik az ezerféle ellentmondással küszködő oktatásügy. Hogy mégsem lényegtelen apróságokról van szó, hogy az óhajok valóra válásával tényleg számottevő, fontosabb dolgokra való idő és energia szabadulhat fel. ennek illusztrálására álljon itt néhány példa. Nem a légből kaptam: tapasztalt, nagy tanári és vezetői gyakorlattal rendelkező pedagógustól, Lábodi Lászlónéró/, a Mérey utcai iskola igazgatójától szereztem ismereteimet „az adminisztrációs múltról és jelenről". t És még mindig nem beszéltünk az „egyebekről". Kirándulás, iskolatejakció, moziba-szinházba kisérgetés, műsorszolgáltatás, takarék bélyeg, tankönyvárusitás, továbbképzés, mezőgazdasági munka, táborozás... A jó ég tudja, mikor jut idő — taniWeiner Leó emlékezete lant:. m m Itt van például a tanmenet. „A tanítás menetét" tantárgyanként meghatározó dokumentumok legtöbbjét készen, nyomtatott formában kapják az iskolák, a lantervek egységesek az egész országban (kivéve a kísérletieket). Mármost, nem is olyan régen, ezt a bizonyos nyomtatott központi tanmenetet nem használhatta a pedagógus, le kelleti másolnia, s a „saját gépírásával" készült példányából dolgozott. Hogyan? Először is részletes óravázlatot írt, melyben föltüntette, milyen célokat kíván elérni az illető órán, ennek érdekében mit mond, mit mutat, milyen sorrendben, milyen módon — és a többi. Aztán hogy betartotta-e, amit a vázlatnak csak nagy jóindulattal nevezhető, terjedelmes irományban önmagának diktált — az már más kérdés. Vagyis nem az volt a lényeg, hog v jól tanít, avagy rosszul, hanem az, hogy jó óravázlatot képes konstruálni, avagy nem. Közben a tanítványairól „személyiséglapokat" vezetett, vagyis rendszeresen kitöltötte a gyerekenként 4 (azaz négy) oldalas nyomtatványokat, beírva a rubrikákba olyan adatokat is, amelyek legalább öt másik helyen amúgy is szerepeltek, s beírva — talán a „kötelezöség" reakciójaként — csak a „forma szerint" érvényes mondatokat a gyerek milyenségéről. Formás, lehetőleg nagyalakú füzetük is volt a tanároknak, cimkéjén: „Családlátogatási napló ". Képzeljük el: az osztályfőnök egy délután mondjuk három, egymáshoz közel lakó családhoz kopogtat (efféle szervezés nélkül szinte megoldhatatlan majdnem 40 családhoz eljutni.) Beszélgetnek. A tanár nem teheti. hogy előkapja a jegyzetfüzetét, s leirja benyomásait... Am félő, hogy a részletek összekeverednek benne, mire hazaér, ráadásul nem biztos, hogy még aznap érkezése lesz naplóba fektetni a tapasztaltakat, egy-két hét múlva meg már ki tudja, ki mire emlékszik. Mi lesz igy a naplóval? A napló, kérem, valóságos rém lesz, ahányszor esak ránéz az ember lánya (a pálya elnőiesedett!), eszébe jut, hogy Pistikéék, Tímeáék, Zolikáék még mindig nem íródtak bele! Az mindegy, hogy a tanárnő és a szulök közös erővel megoldottak valami fontos problémát, elhárítottak egy akadályt az iskolai élet rögös útjain haladó Pistike elől. Amig nincs beírva, addig ez akárha meg sem történt volna. Amikor pedig már-már kitört a vakáció, tanár néni jelentést irt az igazgatójának az egész évben végzett munkájáról. Igazgató úr ezekből a jelentésekből zárójelentést fogalmazott az év végi nevelői értekezletre. (Maszek sejtésem: mire végigolvasta az egyenként több gépelt oldalas beszámolókai, megfájdult a feje. azt sem ludta, hol áll, s ha nem látogatott év közben órákat, a leghalványabb fogalma sem leheteti arról, miként dolgoztak kartársai.) Hogy el ne felejtsem: az igazgató a tanévek elején elkészítette az iskola éves tervét, ötévenként pedig az ötéves tervét. Ez utóbbi nemritkán 40-50 gépelt oldalt tett ki, ment a felügyeleti szervhez, s tartalmazta mindazon dolgokat, amelyeket öt esztendőre előre nemhogy az igazgató nem láthatott-tervezhetetl, de maga a Mindenilátó sem. Gondoljunk esak az egvik évről a másikra iskolákra szakadt reformokra, vagy — planc — a pénzekre; ki veheti manapság a bá•orságot, hogy megmondja: 4—5 cv múlva (vagy csak: jövőre) ilyen meg ilyen iskolabővítést csinálunk? Ki tudja azt ma. mire lesz pénz holnap, s hova lesz holnaputánra a tegnap még megvolt forint? m Ne tessék azt hinni, hogy mindenről beszéltem! Kizárólag a tanítással legszorosabban összefüggő papírmunkáról. Gondoljuk hozzá a többit kérdőíves felmérések özönét, melyekkel a legkülönbözőbb szervezetek és intézmények „kínálták meg" az iskolát, nemritkán bonyolult számítások, összegzések elkészítésére is kényszeriive a pedagógust. Gondoljunk a művelődési akciókra (jegyek, újságok eladása, pénzbegyűjtés erre, meg arra...), az adat- és igazolásszolgáltatásokra (nemrégiben még iskolalátogatási igazolásokat kéri a Volán a gyerekek buszbérleteihez!), az orvosi vizsgálatokkal, a személyiigazolvány-ügyekkel, baleset-biztositással járó papirmunkára. Nem beszélve a felmérésekről, melyekbe gyakorta a szülők is bevonandók, az ifjúság, az egészség, a munkavédelem úgyeiről-jelentéseiről-nyil vánt art ásairól-i kt atásairól. És akkor még nem mondtuk, hogy mozgalmi tervek és jelentések is készülnek, és külön vannak ilyenjei a tanárok munkaközösségeinek. A magyar irodalom tanárának a helyzetébe belegondolni se jó, mert akkor el kell képzelnünk, hogy a napi hat-hét órája után mázsányi ellenőrizendő füzetet visz ha/a; de a többi tantárgyban is megszaporodott a „munkáltatással" a javítani való feladatlap, munkafüzet. Melyek — már-csak hatalmas méreteik miatt is — ijesztő papírhegyekként tornyosulnak nap mint nap. 'Tavaly óta „él" az a minisztériumi utasítás, mely tételesen fölsorolja, mit — nem kell csinálni a pedagógusoknak. A föntiek közül sok szerepel a listán. (Ezért igyekeztünk múlt időben fogalmazni.) Az utasítás számos pontját örömmel üdvözölték a tanárok, rtémelyiktöl enyhén morózussá váltak, a többin — elvitatkoznak. Örülnek például annak, hogy óravázlat készítésére „nem utasíthatók", ám tudják jól: aki a rengeteg óráját igényesen szeretné megtartani, önmagán segít, ha készül, s akár papírra veti, aminek szükségét érzi. Am legyen. De micsoda különbség: utasításra papirhalmokat gyártani, avagy egyéni, saját előfeltételeket teremteni a munkához! Nem kell a személyiséglapot, a családlátogatási naplót vezetni, viszont minden jó pedagógusban élnie kell egy képnek — a gyerekről és családjáról. A/ igazgató órát látogat és elbeszélget a kartársakkal, ha meg akarja tudni, hogyan dolgoznak. Öt sem nyaggatja senki az ötéves tervvel, sem a statisztikákkal, sem egyéb jelentésekkel. Amit „külsők" kérnek az iskolától, a/t valóban kérik, a dolog megtagadható, vagy ellenszolgáltatás jár érte. Ne tessék azt hinni, hogy most már nincs más dolguk a pedagógusoknak, s végre — taníthatnak. Bizonyos adminisztrációs munkákat képtelenek „leadni", hiába a „megengedő utasítás". Mégsem lehet, hogy — mondjuk — több száz gyerek sorbaálljon a rendőrségen, igazolványügyben, avagy ne kapjon az orvos egy névsort, ha meg kell vizsgálnia az osztályt. * A minisztériumi utasítás kétségtelenül enyhített valamit a helyzeten. Annak dacára, hogy mindenki tudja, a zsúfoltság, a tanárhiány, a kapkodó reformok, a kevés fizetés, az önálló, alkotó munka feltételeinek hiánya ettől még megmarad, u rendelet jó hutást kelten. Tán föltámasztja a pedagógusreményckei: hu sokszor és sokáig mondogatnak valamit, egyszer csak meghallgatásra találnak... Sl 1 \<>K EK/SÉIH.I A

z idei esztendőt méltán tekinthetjük ünnepi évnek az egyetemes zene világában. Az évforduló-ünneplések sokaságában csak kevés figyelmet kap a száz éve — 1885. április 16-án — született Héiner Leó, mindenképpen kevesebbet, mint amennyivel legalább mi, magyarok, neki tartozunk. így teljesedik be művészi sorsa, ha tetszik: balsorsa. A viszonylagos jnellőzöttség, amely — pályakezdő éveit leszámítva — mindig is döntően jellemezte. Pedig, ha véletlenül nem Bartók és Kodály után néhány évvel lép a magyar zene színpadára, bizonyosan nemzeti zeneszerzőként, századi zenekultúránk legméltóbb képviselőjeként tisztelnénk. S müvei a koncertpódiumon és lemezkiadásunkban egyaránt jelentékenyebb helyet foglalnának. Tüneményes tehetségként tört a köztudatba 1906-ban, mint végzős akadémista: a zeneszerző-növendékek számára meghirdetett mindhárom jeligés pályázatot megnyerte. Se szeri, se száma a lelkes méltatásoknak itthon és külföldön. A Ferencz József-díj elnyerése után, 1922-ben, a nemzetközi Coolidge-alapítvány ezer dolláros fődíjával jutalmazzák fisz-moll vonósnégyesét. Műveit minden alkalommal forró közönségsiker fogadja — és mégis: egyre kevesebbet szerepel a hazai pódiumokqn. Egyik fö művét, a Vörösmarty Csongor és Tündéjéhez írt kísérőzenét, teljes alakjában évekig nem mulatják be, a Filharmonikusok mind ritkábban tűzik műsorukra opuszait. A jelenség magyarázatát részben a magyar kultúra elmaradhatatlan belviszályaiban, az elsősorban Bartók körül sűrűsödő indulatok figyelmet lekötő voltában leljük, de csak részben. A másik ok: a Weiner-stilus konzervatív alapvonása, az a lény, hogy Weiner nem a 20. század embere, inkább valamilyen megkésett romantikus; a múlt mesevilágának, romlatlanul tiszta poézisének, a civilizáció növekvő szorongásai által meg nem nyomorított esztétikájának egyre hontalanabbá váló szószólója. A dodekafon technika, Sztravinszkij zajosán látványos forradalma, az óriási és zseniálisan megvalósított bartóki program árnyékában ez a szinte klasszikus derű, ez a kifinomultan mértéktartó művészet nem aktuális. A jelen művészeti sorskérdései mindig is beszűkítették a kortársak látóterét. A történelmi távlat viszont közömbösíti az aktualitás jelentőségét, tehát mi — Weiner halála után immár negyedszázaddal — elfogulatlanul hangolódhatunk ezekre a kompozíciókra, maradéktalanul feltárulhat előttünk briliáns szövésük, érzékenységük, vonzó színviláguk és mélyen emberi arculatuk. E

müveket hallgatva világossá válik számunkra, hogy Weiner példátlan pedagógiai sikerei ugyanezen erényeinek köszönhetők. Rendkívül alapos klasszikus zeneszerzés-technikai felkészültsége, valamint kifinomult, megalkuvást nem tűrő ízlése révén vált koranak legtekintélyesebb kamarazene-tanárává. Mint a zeneakadémia tanára, igazi kárpótlásra lelt zeneszerzői karrierjének felemás kimeneteléért: aligha van a világnak olyan zenei centruma, ahol egy-egy magyar zenész ne őrizné óráinak emlékét, ízlésében, zenei megoldásaiban ne támaszkodhatna a tőle tanultakra. Néhány név a tanítványok hosszú listájáról: Banda Ede, Devich Sándor, Kovács Dénes, Mihály András, Solymos Péter az itthon maradottak közül; a külföldön élők között pedig nem kisebb nagyságok, mint Doráti Antal, Franki Péter, Koromzay Dénes, Puuk György, Sebők György, Solti György. Ök hivatottak a Weiner-portrc másik oldalát megrajzolni: az ö visszaemlékezéseinek ad teret az idén megjelent kötet Emlékeink Héiner Leóról címmel. Antit a hátrahagyó! életműből nem tudhatunk meg Weinerről, azt érzékletesen tárják elénk ezek a kis arcképvázlatok. A zongorázás művészetét ellesni Szegedről a fővárosba ment, azóta már nuivés/ként-pedagógusként egyaránt világhírűvé vált Sebők György igy vall róla: „ Héiner Leóról mesélni kell, és nem irni. Anekdolázni és nem elemezni, szerelni és nem kiértékelni. Az. alakját nem neltéz. visszaidézni. A világ minden táján, alwl magyar muzsikusok ebiek, találkozom vele, H einer-történetek, Héiner-ulánzások formájában. A magyar muzsikusok ellepték a földgolyót, ami nem kis részben H einernek köszönhető, és u szellemidézés mindenütt Jélbukkan, ahol megjelennek. A Hémer-órák emléke nem halványul el, csuk legendává tömörül... " Zenéjét viszont újra meg újra nekünk kell életre kellenünk. GÖNC/A LÁSZLÓ Borsos Miklós rajzai A TÉLI KÖNYVVÁSÁR EGYIK KÉPZŐMŰVÉSZÉI I SZENZÁCIÓJA Borsos Miklóst nemes, klasszikus vonalú, egyszerűségükben fenséges szobrok, domborművek alkotójaként ismeri leginkább a nagyközönség. Ám a rajzolás is végigkísérte közel hat évtizedes alkotói pályáját. Most a Szépirodalmi könyvkiadó tusrajzaiból és rézkarcaiból adott uz alkotói periódusokat teljességgel felölelni szándékozd válogatást, noha a rajzokban gazdag, újabb alkotó kórszakról teljesebb kepet nyújt, mint a korábbiakról. Jó néhány lap először kerül az érdeklődők kezébe. A mester által már érett művekként vállalt alkotásokkal, az 1928—29-es itáliai és provencc-i útiélményeit megörökítő rajzokkal kezdődik az album. Aztán sorra feltűnnek a jellegzetes barsosi motívumok: a bibliai cs evangéliumi képek, az Odüsszea, a vándor, a hegedűsök, a lovak, és persze a 11hany ihlette alkotások. „Tihany újra éledt, és új rajzos korszakom indult. A halászok bárkáikkal, az orvhalászok a nádasban, a pásztorok, az asszonyok a szótőben dolgozva, végül a legszebb, az öbölbe juro lófurósztő katonak. vitorlások. Részegítő mitikus kepek. Ott és akkor éreztem magamban ugyanazt, amit régen Firenzében — uzl, hogy otlhon vagyok" — vallja az előszóban a mester. Borsos Miklós rajzait „rajzos naplónak" nevezi egyik kritikusa, joggal. A belsővé élt látvány — azaz az élmény — és a meditáció, a transzcendens gondolatok megjelenítése egyaránt a beteljesülő életmű alakulásáról, Borsos Miklós világképének formálódásáról vall. A szép kivitelű album a Kiadó karácsonyi meglepetése a művészet kedvelöknek.