Délmagyarország, 1985. december (75. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

spsras """HLadC EMaJWKWIil\SZöeROI i HŐSEINKm i kiw Nvv »*»!.••: H-K.'V « Otm—m***** « uymúawm ltt«n MM MIM* BERTÓK LÁSZLÓ HÉT EMELET ZUHANAS UTAN Karácsony előtt Még egy mozdulat és a szélek horzsolnak, vágnak, vér tolul, ágaskodnak kis vereségek, minden győzelem megvadul. De jó volna a szeretetbe takarózni, ha ég a bőr, rímbe szedni, hogy szent a béke, hisz nem kell félni senkitől. A kár a harci dal, szabályos menetben az alkalmi vers, egyetlen mozdulat, s a város halálos ritmus rabja lesz, De jó volna kis könnyű verseI dúdolgatni nagy fák alatl, hogy megszületett az a gyermek, aki helyetlünk megszakad. Dobol a mélyben öntudatlan a gyermekképű indulat, egy döccenés és összeroppan, ami nyomasztó forma csuk. Mosolyogni csak mozdulatlan, akár egy régi temető, de jó volna tömegdalokban szárnyalni, mint a szép jövő. De jó volna megint karácsony versére várni, s liinni, hogy megváltó tekint be a rácson, s minden igazság győzni fog. Elröpülni karácsony este a sistergő világ fölött, s megérkezni a legszebb versbe, amelyben tiszta rím a föld. Kis hír a Délmagvarország május 27-i számából: „ZUHANÁSA HETEDIKRŐL. Till Árpádné Tarjánban, a Pentelei sor 5. számú ház hetedik emeletéről zuhant le tegnap, vasárnap reggel. Az 1925-ben szüléiéit asszony — az előzetes információk szerint — viráglocsolás közben szédüli meg és az épület elölt álló Trabantra esett. Az intenzív osztályon súlyos, életveszélyes sérülésekkel ápolják. Az asszony vasárnap eszméleténél volt." A csöngetésre a férj, Till Árpád nyitott ajtót. Erzsike nénit keresem — mondom — mire 6 készségesen betessékel a konyhába. A pici kis konyhában — akárcsak az előszobában — mindenütt virág. Erzsike néni áll az asztal mellett és köt. Kezei villámgyorsan járnak, akár a motolla. Villognak a kötőtűk „Egy pillanat, csak ezt a sort még befejezem" — mondja. Első látásra nem úgy néz ki, mint aki több mint húsz métert zuhant. Csodálkozásomra mosolyogva mulatja a csuklóját. Látja, már csak ez a kis dudorodás az, ami megmaradt „emlékül", de ez nem zavar, ettől még mindent tudok csinálni. Befejezte a kötést, összecsomagol. — Menjünk be a szobába — invitál kedvesen. Nehezen indul, főleg első lépésein látszik némi bizonytalanság, aztán egyre biztosabb lépésekkel ér a szobába. — A lábam még nem a régi, megindulni nehezebb. Remélem, az is rendbe jön majd. A térdszalagjaim ugyanis kitágultak az ütközéstől. A lényeg az, hogy tudok menni egyedül is, de csak óvatosan. Amikor megkérdezem, nem kellemetlen-e az, hogy a balesetről beszélünk, nevetve válaszol: — Nem, és tudja miért? Mert nem emlékszem az égvilágon semmire. Illetve, az a reggel is olyan volt, mint a másik, azzal a kis különbséggel, hogy Budapestről itt volt a kisunokám. Reggelire nem akartam neki tegnapi tejet adni, ezért szóltam a férjemnek, elmegyek friss tejet venni. A szobában éppen át akartam öltözködni, mikor hirtelen eszembe jutóit, ma még nem locsoltam meg az erkélyen a virágokat. A gondolatot tett követte, gyorsan kiléptem hát, hogy öntözzek. Néhány virágot a falra függesztettünk, amiket nem értem el. Ezeket, mint tizenöt év óta mindig, úgy akartam meglocsolni, hogy az erkélyen levő ládára álltam föl. Most azonban volt rajta egy szivacs is. Felálltam rá, de hogy ezután mi történt, arra már nem emlékszem. Árpi bácsi veszi át a szót. — Én benn voltam a konyhában a kisunokámmal. Kis idő múlva keresni kezdtem a feleségemet. Úgy emlékeztem, a szobában van, de meglepetésemre a szoba üres volt. Megnéztem a másik szobát és mindenhova benyitogattam, de sehol se volt. A ruhája előkészítve, de ő sehol. Közben hallom, szirénázik a mentő. Magamban meg is jegyzem, valakiért a közelbe jöhetett. Amig igy löprengtem, megszólalt a esengő. Kinyitottam az ajtót, a szomszédok álllak ott, riadtan néztek rám. Kérdeztem, miben segíthetek? Egymás szavába vágva kérdezték: Árpi bácsi, tudja hol van Erzsike néni? Nem tudom, én is őt keresem — feleltem. Amikor elmondták, hol van, azt hittem, itt a világ vége. Ök vigasztaltak, él, beszél, de én, ahogy erőmből tellett, rohantam le. Akkor már leemelték a Trabantról, ami megmentette az életét. Úgy tűnt nekem, teljesen magánál van, ám amikor megkérdezte az orvos, tudja-e hol van, azt felelle: hát persze hogy tudom, a boltban. — Két nap múlva tértem magamhoz — veszi vissza a szót Erzsike néni. Csodálkoztam is, hogyan kerülök én intenzív osztályra. Ekkor mesélték el, mi is történt velem. Néhány bordatöréssel, kartöréssel megúsztam a zuhanást. Amint látja, a gondos orvosi kezelés visszaadott az életnek. Beszélgetés közben megnéztük az erkélyt. Lenéztem a hetedik emeletről. A mélységben ott áll egy útjelző tábla. Fél méterre tőle kocsi parkol. Megborzongok, meri én a nyársként álló útjelző táblát látom csak. Amikor elbúcsúzom, a lakásban levő sok virágra gondolok. A közmondásjut eszembe: „Aki a világot szereti...", most talán úgy lehelne módosítani: „Aki a virágot szereli, szerenesés ember is lehet." TURI JÓZSEF Befejezni, mint a régi köllők, hogy kész legyen, ha vége van, s remélni egy-két emberöltőt, nyugtalanul, de boldogan. KATONA JUDIT Vonatok Még mindig vár az élő s összerezzen, Ián megjön mégis az, ki rég halóit'. Elveszettnek hitt, sárgult levelekben a kedves kézírása felragyog, és átrobog a kihalt állomáson az énekszótól hangos frontvonal: kapaszkodnak lépcsőkön, ütközőkön, kiáltás sebzi fel a torkokat. Már senki sincs a bordó vagonokban, az időn könny és vér szivárog át, tört ékszerként tündöklenek a hóban a megszámozott pléh dögcédulák. Nagy László képósszcállitása a Fekete-házban készült, ahol a Móra Ferenc Múzeum új- és legújabbkori történeti osztályának munkatársai szegedí dokumentumokkal egészítették ki a Monumentumuk az első háborúból eímíi nagyszabású kiállítás anyagál. A tárlat az első világháborús emlékművek fotói melleit sok érdekes tárgyat és miialkotást is bemutat. Vissza az életbe 12 Szombat, 1985. december 21. t