Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-11 / 264. szám

2 Hétfő, 1985. november 11. Ünnepen farkasokról Az ünnepi verses-dalos összeállítás, mely a Tiszta égbolt címet kapta, elsőrangú volt a maga nemében. Végre, nézhető, hallgatható, elgondolkoztató, informatív és művészi élményt is nyújtó. Ebben a műfajban igen nehéz ilyet csinálni, elismerés jár érte a műveket fordító és válogató Rab Zsuzsának, minden közreműködőnek. A műforditó-költő Rab Zsuzsa előzetesében árról írt, hogy „a század szovjet történelmét két roppant vulkánkitörés renditette meg". Tudjuk, az 1917-es és az 194l-es. Az emlékezésre is való ünnepnapokon a tévében sugárzott szovjet filmek közül az egyik e második „vulkánkitörés" következményeiről, bélyegeiről, bennünk hagyott nyomairól szólt (Harctéri regény). Ám legyen bármilyen ünnepünk — figyeljék meg —, a háborús fenyegetettség elleni tiltakozás, a békevágy — már mindig hangot kap. Nem ünnepelhetünk felhőtlenül!? Szombaton délelőtt a gyermekműsorok között feltűnt a kitűnő francia filmsorozat. A világ állatai a címe, ez volt a harmadik rész, melyben „a tudomány napszámosa", Konrád Lorenz és az ő kedvenc nyári ludai játszottak főszerepet. Hogy mi köze az etológia e humanista úttörőjének a háború vagy nem háború kérdéséhez? Egész életében mással sem foglalkozott, mint szabadon élő „vad" állatok viselkedését figyelte. Megalapozott, megtermékenyített egy egész tudományágat. S miközben állatok „társaságában" élt, nagyonis embernek való alapigazságokra bukkant e bölcs, fehér szakállú öreg. 1935-ben írta: „Eljön majd a nap, amikor két hadviselő fél bármelyike tökéletesen megsemmisítheti a másikat." Uram atyám, mióta élünk már ilyen napokat! De nézzük az első pillantásra meghökkentő folytatást: „Es vajon akkor úgy viselkedünk majd, mint a nyulak, vagy úgy, mint a farkasok? Ezen múlik az emberiség sorsa." Ne tessék töprengeni: bizony, farkasokként kellene viselkednünk. Bizony, roszszul tudjuk az értelmét: ember embernek farkasa; farkastörvény — és még más, hasonló mondásoknak. Mert bizonyított tény: a farkas sohasem öli meg fajtársát! 'Mi több: az ember által kegyetlennek elgondolt ragadozók közül — egyetlen egy sem! Az élők közül ilyesmire csakis az ember vetemedik... Lorenz a Salamon király gyűrűje című, roppant szórakoztató, egyszersmind mélyen elgondolkodtató könyvében leírja az állatoknak azt az öröklött, ösztön jellegűen beidegződött gátlását, amely a legvadabbnak hitt ragadozót is megakadályozza abban, hogy fegyvereit a maga fajtájával szemben fölhasználja. Ennek a szociális gátlásnak az a lényege, hogy a párharc végén a. küzdő felek közül a gyengébb jól leírható „behódolási gesztussal" tulajdonképpen fölajánlja: az erösebb végezhet vele. A legyőzött a legsebezhetőbb testrészét szinte fölkínálja a győzőnek. A farkas merev tartásban, lesunyt fejjel a nyakát tartja oda a másiknak. Ha ez harap, amannak befellegzett. De nem híarap! Nem tydja megtenni, nem azért, mert nem „szeretné", hanem mert képtelen, a gátlás megakadályozza. Ha nem így lenne, már rég kihalt volna a faj. Lovagiasság terén — írja Lorenz — csak a tradicionális és valláserkölcsi alapon álló középkori keresztény lovag hasonlítható a, farkashoz. A fegyvertelennek tetsző nyulak, ezek a „szelíd" növényevök, iszonyú hévvel képesek püfölni egymást. Verekedésük — emberszemmel — tragikomikus. Semmi mással nem törődve, visítva rontanak egymásra, kitépett szőrcsomóik lebegnek a levegőben. Örült, mint a márciusi nyúl — az ember is. Fegyvere nem nőtt a testéhez, maga csinálta, szabad akaratából. S mennyi idő, míg kialakulhat a gátlása, a felelősségérzete, hogy faját ne pusztítsa el e tulajdon müvével? — kérdezi Lorenz. Csillagászok szoktak számolni ekkora időkkel.. . Reménykedhetünk? Hogy az ember képes lesz valaha olyasmi gátlást kifejleszteni, ami a farkasoknak ősidőktől megvan? Tanulni a „vérszomjas vadaktól"? A meghajlás, a kalapemelés, a - fegyverrel tisztelgés gesztusa— milyen régi! Megvoltak a világháborúk előtt is. Talán ha tudni fogjuk, mi az értelmük ... Addig feszülten várakozunk. Sulyok Erzsébet rádiófigyelő Budapest elcsapott (?) vőlegényei Krúdy Gyula írt valaha Dudapest vőlegényérő1, s az alakmintáját Podmaniczky Frigyes adta. Manapság egészen más jelentéstartalommal és többes számban lehet beszélni Budapest vőlegényeiről: létszámuk szinte megszámlálhatatlan, jellemzőik között pedig feltétlenül megemlítendő, hogy egytől egyig értelmiségi foglalkozásúak és mindnyájan vidéki városokban élnek. Állítólag ama tény is jellemzi őket, hogy valamennyien Budapest afféle elcsapott vőlegényeinek érzik-tartják magukat: ha ők is ott. bezzeg ha (és amikor) Pesten, ha pedig nem Pesten, akkor élcsapottan itt... satöbbi. E jelenségből indult ki, pontosan ezt próbálta továbbgondolni pénteken délután a Kossuth rádión a a rádió körzeti stúdiói által készített, Kutatókör c. műsora, egészen pontasan annak beharangozója: „Nemegyszer hallani vidéki kutatóktól, hogy ha feltételeik nem mindig azonosak is a fővárosban élő kollégák lehetőségeivel munkájuk eredményein ez kevésbé látszik. A műsorban megszólalók igyekeznek bizonyítani e tétel igazát" Vagyis afféle ,.anti-elcsapott" anti-vőlegények vélekedéseiről lehetne szó. gondolhatnánk. Akik megszólaltak — nyíregyházi almanemesítő. miskolci geológus, pécsi orvos, szombathelyi irodalomkritikus, két kaposvári mezőgazdász — egy kivétellel ugyan számomra legföljebb csak ha közvetve bizonyítottak valamit a fentiekből, azt viszont annál inkább: szakmájuk, hivatásuk avatott, lelkes képviselői, 'akik tiszteletreméltó elmélyültséggel és lelkesedéssel tudnak beszélni munkájukról. Az egészen más kérdés, hogy mindezzel indirekt módon nemiképp arra is következtetni engednek: esetleg van, lehet élet kutatói berkekben a Hungária körúton kívül is. Ama bizonyos kivétel — annyira-amennyire — az irodalomkritikus volt. (Már megint ezek a bölcsészek!) Lőrinczy Huba ugyan a „vidéki" jelző előnyeiről és hátrányairól egyaránt beszélt, s vélekedésével nagyjából egyet is lehet érteni, — csak éppen a Kutatókör adásának egészéből látványosnak tűnő pro és kontra nézetek helyett lalan másféle (és még fontosabb!) konzúliók is levonhatók. Közhely, hogy „egyvárosú ország vagyunk". Ugyanúgy az, hogy a vidéken élő értelmiség is megtalálhatja a legavatottabb formákat hivatásának érvényesítésére, arra a bizonyos önmegvalósításra. Be kell vallanom: mindkét bombasztikus, Alföld-simaságűra laposított „igazságtól" enyhén ideges leszek. Mert amennyire tagadhatatlan, hogy akárhányszor lép le az ember 4 vonatról a Nyugati, a Keleti vagy a Déli pályaudvaron, érezhetően más (nagyvonalúbb, európaibb, csillogóbban vonzó) levegő csap azonnal feléje — annyira igaz az is, hogy Budapest sok szempontból ellenszenves, cinikus-kozmopolita-kíméletlen „munkalégköre" utón kimondottan kellemetes felüdülés megtérni a jól ismert, akár provinciálisán enyhe disszonanciákkal rendelkező „vidéki" közegekbe. Vagyis az időről-időre fellángoló s már lerágott csontnak is avitt BudapestVidék szembeállítgatások helyett oly jó lenne máv újabb és főleg mélyebb szempontokat figyelembe venni. Például ama ősrégi kérdést eldöntendő, hogy a kettő közül ugyan ki az erösebb? (A válasz aligha lehet kétséges.) Ennek ismeretében pedig illenék tudni, hogy a minimális emberi erkölcs nevében ugyan kinek kell ilyen esetben mindig engednie, magyarán fgyelnie, tanulnia, segítenie, alkalmazkodnia? Tán ez esetben az elcsapott (?) vőlegények serege is más összefüggésben lenne szemlélhető. Már persze ha igazán és nem elsősorban a körzeti rádióstúdiók révén figyelnek rájuk egyáltalán. Domonkos László lllkalom a találkozásra Forráskúti öregek napja A november hetedike utáni „hétköznapi vasárnapot" ünneppé sikerült varázsolni a Haladás Tsz vezetőségének. A kertészeti telep szárítójának kiürített üzemcsarnokában terített asztalok, paprikás ládákból rakott alkalmi ülőhelyek várták az idesereglő idős téesztagokat. A „dobozos" kocsival megtalálták, s egészen a kicsinosított „nagyteremig" szállították a legtávolabbi dűlőutak menti tanyák lakóit is. Tíz órára hívogattak, s háromnegyed tízre már majdnem mindenki az asztalok mellett ült. A hivatalos köszöntés, a beszéd s a gyerekek kedves kis ajándékműsora tizenegy órakor kezdődik. Addig szabad a vásár, rég nem látott ismerősöket lehet itt megszólítani, s megkérdezni tőlük, mi történt velük az öregek tavalyi napja óta. Bizony sokan ébpen akkor és itt találkoztak utoljára. Szűcs Antal __ magábaroskadva üldögélt áz asztalnál. Átokházáról hozták be a 74 éves idős embert. Türelmesen várt a sorára, jól tudta, ez a nap az ünneplésé, egy jó ebédé, egy kis kapott pénzecskéé. E nyugalmat én zavartam meg kérdéseimmel. mert mindjárt az otthoni bajokra kellett gondolnia. A felesége a nyáron halt meg, túl friss még a seb. El-elcsuklott a hangja, s nadrágján könnycsepp koppant. — A fiammal élek a tanyán. Nagyon duhaj a természete, a múltkor is az egyik lányomhoz kellett bejönnöm a faluba. Hét családomból még hat él, s most úgy áll a dolog, hogy sortartásra akarnak adni. Jaj, de nincs nekem ehhez kedvem, de úgy látszik nincs más megoldás. Lejárt az én időm. Valamikor 16 hold földet vittem a téeszbe, utána a kertészetben dolgoztam, a nyugdíjas kor elején éjjeliőr voltam. A postás minden hónapban hozza a 2 ezer 150 forint nyugdijat, ilyenkor még csurran-csöppen a téesztől is egy kis pénz. Ilyen az én kis életem, jólesik, hogy most itt ülhetek. A hetvenhat éves Czékus Jánosnét is autóval hozták be a tanyáról. Az asztal mellett a nővérével beszélgettek. Az 1949 óta özvegy asszony egyedül él,, távol a világtól. Még jó, hogy rokonságban, gyerekekben, unokákban, dédunokákban nincs hiány. A jövő hónapban jön majd a félegyházi fias, elviszi eáy kis időre. — Szerintem a magány legjobb ellenszere a vendégség. Azért végül mindig visszatérek az otthonomba, Schmldt Andrea felvitele Az unalmat száműzték ... igaz könnyen ott is tudom hagyni, mert állatokat nem tartok már. Az a pár csirke, amit év közben nevelek, ilyenkorra már fogytán. A téli hideget is ki lehet itt bírni, csak legyen elég tűzrevaló. Az „iparosok" már megint uraltatják magukat, a fát kellene felvágatnom, mindig hitegetnek, de csak nem jöttek még ... Biciklivel bejárok a faluba, de beszélgetni leginkább a közelebbi szomszédokkal szoktam. Van a tanya melleit egy kis földem, unalomból azt művelem. Az itteni közel nyolcszáz idős embernek sokféle gondja lehet, s sok benne a közös vonás. Legalább ilyenkor beszélgetnek a családról, az életről, netán a téesz-szervezés időszakáról. Kint a bogrács körpl többen ezeket a régi időket hozták elő, miközben javában rotyogott a marhapörkölt. Maróti Károly téesznyugdíjas hagyta meg az izét, a többiek megbíznak a gusztusában, hisz lakodalmakba is eljár főzni. Most a tíz bográcsba 330 kilo húst aprítottak, lesz mit tálalni a nőknek. Dudás Mihály arcát kiplrosítotla a szél, a kezét is igencsak dörzsölgette, amikor leszállt a bicikliről. Tudják róla, hogy büszke a lovára, hát ugratni kezdték, miért nem fogta be a Csillát? Gyorsan kivágta magát: — Ki vigyázna addig rá, míg itt eszem, iszom? A beszélgetésbe többen bekapcsolódtak, kedélyesen szóltak régmúlt idők véresen komoly dolgairól. Az egykor kuláknak tartott ember és az, aki önként ment a téeszbe együtt figyelték, kell-e még a tűzre tenni. A mostani forráskúti, üllési közös téesznek sok az elődje, van aki a Petőfiben, az Ezüstkalászban, a Rózsa Ferencben vagy az Árpádban dolgozott annak idején. Tóth Imre most lett 60 éves, szombat este százhúszad magával mulatott, búcsúzott munkatársaitól. Alapító tagja volt az 1949-ben a környéken először létrejött Petőfi Téesznek. Míg elbeszélgettünk a bográcsok tartalma is egyre bizalom- és étvágygerjesztöbb lett. Ahogy az elnöktől hallottam, az ennivaló mellé még egyéb örömök is járultak. Mindenki megkapta a kétezer, forintját, s most jelentették be, hogy a háztáji föld megváltására jövőre 5 ezer forintot adnak, az eddigi 3 ezer 600 helyett. Az ebéd mellé adott saját termésű bort ezek után gondolom nem bánatukban fogyasztották el... ) Tóth Szeles István Shakespeare-ellendráma Érdekes irodalomtörténeti felfedezést tett Hajzer Lajas dovens, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem oktatója: egy 60 évvel ezelőtt megjelent Shakespeare-ellenmű szerzőjére és körülményeire derített fényi. A drezdai Pierson kiadónál 1925-ben „Római Kalmár, avagy Shylock ősalakja" címmel drámai mű látott napvilágot, szerzője egy titokzatos személy, J. E. de Sinoja volt. A kutató megállapította, hogy az író nem más. mint a híres Décsi nagyiparos, Jánosi Engel József, aki jelentős irodalmi és zenetörténeti munkásságot fcitett ki a múlt század utolsó és századunk első évtizedeiben. Az 1851 és 1939 között élt: Engel József ismert irodalom- és zenebarát volt a maga korában. Szoros barátságot tartott a nagy német zeneszerzővel, Wagnerrel, s évtizedeken át dolgozott — Richárd Wagnerrel és Liszt Ferenccel együtt — egy tekintélyes lipcsei zeneművészeti hetilapnak. Behatóan tanulmányozta a kortárs orosz irodalmat. Személyesen ismerte a híres orosz írót, Ivan Turgenyevet. Számos zenekritikai és zenetörténeti tanulmányt írt. továbbá négy történelmi drámát alkotott. amelyek német nyelven jelentek meg 1900 és 1925 között. Hajzer Lajos régóta kutatja a Pécsett élt irodalmár — ahogyan akkoriban nevezték ezt az érdekes személyt: „Lilerarisch Gentleman" — életművét, sokoldalú munkásságát. * A legfontosabb leginkább időt álló alkotásnak éppen a legutóbb felfedezett ötfelvonásos drámája, a Római Kalmár bizonyult A nyelvtudás - kötelező Az idegennyelvek tanulásának a felsőoktatást érintő új rendszerét ismertetve Földiák Gábor miniszterhelyettes elmondta: a meglevő jogszabályokat felváltó új rendelet az eddigiekhez képest nemcsak rugalmasabb, s tágabb teret nyújt az intézmények és a hallgatók önállóságához, hanem jobban épít a középfokú oktatásban megszerzett nyelvismeretre is. A köz- és felsőoktatás fejlesztési programjának megfelelően segíteni, és a megszigorított vizsgarendszerrel* biztosítani törekszik legalább két idegen nyelv intenzív ismeretét. A jövő tanévtől életbe lépő rendelet szerint az egyetemeken — és új vonsáként a tanárképző főiskolákon — a hallgatók két idegen nyelvből kötelesek dío-P- és záróvizsgát tenni. Ezeket a nyelveket két egymásra épvjlő szakaszban tanulják, és ennek során általános társalgási, valamint szakszöveg olvasási és szakmai társalgási készséget kell szerezniük. Az általános nyelvi alapvizsga és a szaknyelvi ilapvj: záróvizsga letételének határidejét. valamint a tanulás menetét az új rendszer szerint azonban az egyes intézmények önállóan, saját tanterveik alapján állapítják' meg. Az alap- és záróvizsga a képzés ideje alatt bármikor, együtt és külön-külön is letehető. Az előbbi bármelyik felsőoktatási intézményben érvényes, a záróvizsgák elfogadásáról azonban — az esetleges intézmény változtatás esetén — az érintett egyetem, főiskola dönt. Oj vonás, hogy nem kell alapvlzsgáznia annak, aki az adott nyelvből tagozatos, vagy emelt óraszámú képzést adó középiskolákban jeles eredménnyel érettségizett. Ez várhatóan nemcsak a középiskolai nyelvtanulásra hat majd serkentően, de lehetőséget ad arra is. hogy sokan már az első év végén a szaknyelvi záróvizsgát is letegyék, s így tanulmányi idejüket jobban kihasználhassák. A rendelet rögzíti az alapés záróvizsga nyelvi követelményeit, valamint azt, hogy kik mentesíthetők a Vizsgák alól.