Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-30 / 281. szám

•r+i. .. I N 40 Szombat, 1985. november 30. ..•v ++ W Szeged nyelvtörténete A nyelvek élete folytonos elkülönülés es egységesülés. Elkülönülés (differenciálódása) révén kelcikezett a finnugor ösnyelvböl a magyar. Ám a magyar is több elkülönüli változatból, nyelvjárásból áll. A nyelvjárási jelenségek jó része éppenséggel még a finnugor nyelvben gyökerezik. Igy a finnugor szókezdő k hang részben megmaradt, részben /t-vá leit (a kajla pl. a hajlik változatából született). Az ősmagyar nyelvben volt s-ező és c.wö (sekélv—csekély); volt s-ező és sz-ciö {sor—szer), volt /-ző és ú-zö nyelv járás. Az előzők a magyar nyelv újabb korszakában, nz ómagyarban (a 10. sz. közepétől a 16. sz. elejéig) eltűntek, beolvadtak az. egységesülő (integrálódó) nyelvbe, az i—ü kiejtésmód azonban nem csak megmaradt, hanem részben még erősödött is, részben újabb fejlődésként é—tí szembenállásba meni át. A korábbi •-ző nyelvjárásokban é-ző (hégy, szem), az il-iö nyelvjárásokban ó-zö (liögy, szőni) alakok keletkeztek. A Ö-ZÉS Az ó-zés, amely az újmagyar nyelv kialakulásának kezdetén csaknem az egész magyar nyelvterület jellemezte, nem csupán az w-böl lett: vált nyíltabbá, hanem más változásokból is létre jött. Így a korábbi c-ből (per-pör); az eü ketlőshangzó egyszerűsödéséből (teui — iőt—löll)\ végül hasonulás, analógia következtében is. E különböző folyamatok végső eredménye közös: azonos ö hangol hoztak létre, amely föltűnő gyakoriságával a magyar nyelvterület nagy részének jellegzetes beszédhangja lett. A legerősebben ö-zö icrulet a délkclci-dunántúli (a mai Baranya, Somogy, Tolna megye) leli; korábban ez voll az erősen M-ZÖ nyelvjárás területe. Az özés innen terjedt — valószínűleg a 15. században — északra cs keletre Kódexcinknek majdnetn a feleö-zö. Furcsa elleni mondás, liogy bár a lörök hódoltság főképpen az ö-ző területet pusztította cl, mégis jó sokáig az ö-ző nyelv volt az uralkodó. Talán éppen a deli magyarság szétszóródása lett az oka. hogy megtört az ö-zés ereje, és a 18. sz. végén egységesülő irodalmi nyelv c-ző lett. Eleinte a népmozgás, a migráció szétvitie az ő-zést Észak-Magyarországra is. A 16. sz. második felében Debrecenben még a tanácsi jegyzőkönyvek is ö-ző nyelvjárásban íródtak. A nagyszombati számadáskönyvekben 1565-ben és 1572-ben szintén találhatók ö-zö szavak. Ézek az ó-zö szegcdiek azonban fölszivódtak környezetükbe, s eltűnt ö-zésük is. Néhány nyelvjárásszigei kivételével az ö-zés visszaszorult Dél-Magyarországba, elsősorban Szeged környékére, dc ma is vannak Baranyában, Somogyban, Tolnában ö-ző területek. Szegcdi Lőrinc — a neve tanúsítja származását — leveleiben 1588-ban és 1593-ban erősen ö-z.ö alakokkal él, de nyomtatásban megjelent drámájában, a Theophaniá-ban (1575) alig fordul elő ó-zö változat. Vagy az egész országhoz szólni kívánó szerző maga mellőzte őket, vagy a nyomdáv idomította szavait a saját nyelv járásához. Dugonics András megkísérelte, liogy az irodalmi nyelvet az ö-ző változattal gazdagítsa, de a „pápista magyarság" — ahogyan Földi János nevezte az ö-zö nyelvet Kazinczyhoz irott levelében — alul maradt: a „kálomista" c-zés vall fokozatosan uralkodóvá az irodalmi és a köznyelvben, az ö-zés'pedig tájszólássá szorult vissza. Mostanában azonban, noha nemzeti nyelvünk változatlanul c-zö, az ö-zés mind az irodalmi nyelvben, mind . a köznyelvben kezd ismét előtérbe kerülni. A jobb hangzást tudatosan kerülő, igényes stiliszták kedvelik a változatosságot adó ö-ző változatokat a Jöl igekölöben és a párhuzamos szavakban (csönd, csönget, csöpp, Jödél, fölső, pör, röpül, söprű, sör, vödör, vörös stb.). Nemegyszer szónoki beszédben hallunk ilyen alakokat: köll, böcsulel. AZ ELSŐ Ö-ZŐ ÍRÁS Fddigi tudomásunk szerint az első, bizonyos szegedi özö irás a szegedi születésű Körösi Fraxinus Gáspárnak 1555. júlis 4-i levele Nádasdy Tamáshoz. (Tatár Benedeknek 1541-ben Szegeden irott Házasságról való dicsiret-e következetlenül ö-ző, mert ő nem szegedi, hanem tiszántúli születés, erősen z'-zife. is, tehát ó betűi nem jelentenek többet, mint kódexeink ö-zése.) Gáspár doktor leveleit latinul irta ugyan, de egy jóizü szegedi anekdotát (az elsőt c nemben a szegedi folklór történetében) adott elő, s ezért magyarra fordította a szót. Ilyen ö-ző alakokat olvasunk benne: embor (de ember is!); megyön (de megyeri is!); igon; esmög (ismét); megizenöm. A megyön (a várt mögyön helyet) jelzi, hogy az ö-zés egykor a szóvégeken kezdődött, úgy hatolt az analógia erejével, visszafelé. A megizenöm az i—ü szembenállás maradványa. Ugyanezt tükrözi vissza a bűn szónak és továbbképzett alakjainak változatossága ebben a rövid szövegben: előfordul blneil, bineimel alakban, dc bűnös, bűneidet, bűneiből (kétszer is) változata is. • A 17—19. SZÁZAD SZEGEDI NYELVE Reizner János várostörténetének okmánytárában az első magyar nyelvű irat 1617. február 28-án kelt. Ebből, néhány más írásból, majd a 18. században megszaporodó közlésekből (Rákos István közölte végrendeletekből, Inczefi Géza dolgozataiból) vázlatos képet kaphatunk a török alól fölszabadult szegedi nép nyelvállapoláról. Ezt természetesen nagy mertekben befolyásolta az a hatalmas népmozgás, amely a dél-magyarországi pusztaságokon a főként Észak-Magyarországról idehúzódó népesség letelepedéséből következett be. Ennek ellenére az özés változatlanul uralkodó vonása maradt a szegedi nyelvnek, noha egy ideig az i-zés és i-zés is erősen tükröződött — legalábbis az irott nyelvben. Ennek részben a Tiszántúlról ideköltözöttek adják magyarázatát, de részben az Írnokok saját nyelve. „Úgy látszik, hogy az Írnokok elsősorban az illető nyelvjárásra jellemző, legfőbb hangtani sajátság megörökítését kerülik (azo-zést).mert abban érzik csupán a köznyelviül való eltérést" — mutatott rá Inczefi Géza. Dc az is érdekes megfigyelése, hogv az. írástudók érzékelték és érzékeltetni is akarták a rövid zárt e hangol is, ezért ezeket sokszor é betűvel próbálták visszaadni. (Akár a nyelvtudományban kevéssé jártas regényírók, elbeszélők mái napig, igy pl. Tömörkény, Móricz, vagy éppenséggel az. ötömösi Molnár György tavaly megjelent regényében.) Ilyenek: egyező, egyszer, senki, sé, té, szerda. Az ö-zö alakok fogyása a nyelvi egységesülés természetes következménye. A szegedi népnyelv a kenyeret kinvér-nck mondta, ám 1790-ből előfordul könverem is. (Bálint Sándor Szegedi Szótárában a/l irta: „A halasi tanyákra rajzott szegedi nép ajkán váltakozva könyér is hallható." Ugy látszik, ők őrizték tovább a régebbi formát.) Egészen meglepő, liogy a mely névmásnak ilyen változatait is találtuk: möly (1577), möllyek, mölyeknek, mölynek, möly nugy (1617), sőt egy esetben a mert is mörl (1617)! Ma senki sem mondja már, hogy lölköm; 1617-ben lölki, 1741-ben lölkömért fordul elő; bár ugyanabban a végrendeletben lelkiért is. Általános volt hajdan a nentes nömös (1617, 1635) alakja; egyazon iratban olvassuk a sörtés-t cs a sertés-l (1741, 1747); szorent (1617), szörint (1641), szerént (1812) mind a mai szerint értelmében. A csecsemő 1752-ben: csöcsömös; a ti (tik) egészen meglepően tők (1760). I-ZÉS ÉS Í-ZÉS Néhány /-ző alak minden bizonnyal tiszántúliak ajkáról került Írásba: bikivel (békével, 1750), ígetö (égető, 1738), riszemet (részemet, 1760). Egyazon iratban fordul elő Agnisnak és Ágnes lányom (1763). Piszi (1723), pitizem (1741); őkigyelme (1751), dc őkögyelme, kögyelnies, kogyelmesöv (1617) is. Billeg (bélyeg, 1732). Kintelenittettem (kcnytelcnittettem, 1747), kinlelen vagyok (1750). Dc 1760-ból: kentelenitetem. Az é: i szembenállásnak van fordítottja is. A mai i—i helyén c-t találunk: 1617: szőrént; 1741: kiházasétott (de ugyanott: ki vannak házasítva; viszont 1747-ben is házasétoltam, kiházasétott; 1769-ben, 1771-ben szintén kiliázasétottam); olvasó misével; (azaz csöndes misével; de ugyanebben a végrendeletben misékre is szerepel); 1746: ez árnyékvelágból kiszólét; azonkévül; fordíttassák; 1747: takarításomból (takarításomból, azaz eltemeléscmből); 1771: eltakaréttatni;szívesen (szívesen!); említett (említett); 1812: szerént; 1824; álléttya (állítja). Az ii — ű helyén i—í-l találunk: 1746: innep; 1617: pinkösd; 1618: pinkösl, híségössen, liivségössen; 161?: idvösségös. ennek is van fordítottja: üng (1756, 1830); ümög (1756); kiisded (1768). > Nem tájnyelvi, hanem általánosan elterjedt népnyelvi jelenség az un. kötőhangzónak zártabbá válása. (Németh I ás/ló regényeiben, tanulmányaiban is élt vele.) Ilyenéi : estin (esten, I6l8);/e/ö (1750); hitvéssitid(1776); kézinél (1750); népivel (népével, 1641); pöcsétivel (1618); részivel (\ 141). EGY 1 11 NYELVI JELENSÉGEK Roppant érdekesek a mai köznyelvi — igy szegedi — ejtésnél nyíltabb vagy zártabb alakok. Ü—ű helyén ö—ő van: 1617: néminemő (néminemű); szömönkkel (szömünkkel). 1741: némó (nemű); 1746: ösző (üsző!); né vő (nevű; 1771-ben is); harmudfö, negyedfő (harmadfű, negyedfél, azaz három-, négyéves) tinók; 1760: aminémö (aminémű); 1769: semminemö (semminemű); böcsöletes, böesolvtessen (de 1776-ból: bücsiiletes, böcsületessert); 1771: részöknek (részüknek). U— ű helyeit o—ó található: portários (portárius, azaz portás); 1746: Iwjdó (a szó eredetét őrzi: a hajdú a hajtóból lelt); 1747: számokra (számukra), magok (maguk); 1750: legcódarabb (Icgcudarabb); 1767: onokám (unokám; ma is élő népnyelvi alak); 1769, 1830: magokat (magukat). Ennek a fordítottjára is vannak példák: liódulatlan (hódolatlan, azaz meg nem hódolt, 1660); dnrung (dorong, 1738, ma is él); kukurica (1760); vánkus (vánkos, 1747, ma is él). A helyett o áll: házom (1774); házamat (1745, 1769); kamaráján, kumorás urak (kamaráján, kamarás urak, 1617). Fordítottja: portékájukat (portékájukat, 1641), maimamut (1741), bagja (boglya, 1830). Találunk a mai köznyelvvel ellentétes, bár a népnyelvben még élő y'-ésüll (palatalizált) alakokat is: 1555: vonyítja (vonja, vonitja); 1617: idegöny; 1746, 1776: Zsivány; 1818: Isvány; 1828: vonyó (Conó); 1830: gyugtum (dugtam). Érdekesebb ennék is a fordítottja, a dcpalatalizáció: 1577: annéru (annyira); 1618, 1641: kicsin; 1618: törvén; 1675: nyavaláinkatp 1682, 1747: tavali; 1746: aliellett (ahelyett)1; 1800: zsindel. Akadnak hasonulatlan formák: 1641: vágynák (de 1760: vattok); 1750: rögvei (reggel), öszve (össze). Ineti; mológikus, azaz a szóhoz eredetileg nem tartozó hangok is vannak: hamardon (hamarosan, 1686), rivasztó (riasztó, 1750); onnand (1730, 1750); honnund (1812). A töhangzóváltakozás érdekes példája: bávát (búját, azaz bánatát, 1641). Másfajta helynévképzővel keletkezett a néhait (néhol. 1821). Ismeretes népnyelvi jelenség, hogy tiszteletből fölszólító módban a nem ikes igéket is ikesen ragozzák: udjék Isten; ne zúgjék kend stb. Erre is van példánk 1617-ből: nagy súgtok minekünk mogbocsássék (!). Jellegzetes forma a halkkal (halkan, 1859) és a lappul (titkon, 1675, 1732, 1745, 1746). Számos kiveszett tájszót is őriznek a régi írások. 1639-ben a böllér Szegeden janicsárt jelentett! A következő, két változatban is előforduló igének nem is világos a jelentése, inkább csak sejtjük: „semmiképp nem uranszuk, liogy maradásunk lehessen" (1614); „ahol jobb helyet uránzanak, kálvinista vallások vágynák" (1641). S/eged története: népének története. A nép történele: nyelvének története is. PÉIER LÁSZLÓ \ ARADI GÁBOR: TÁ.I Emlékezés Csend és nyugalom honolt az egész hegyvidéken. Ültem az egyik kis erdei tisztás szélén, megpihenve cs sütkérezve a még gyenge napfény melegében. Körülöttem a madarak dalolva köszöntötlék az érkező tavaszt, a fák koronái csendesen suttogtak alig fakadó rügyeikkel. Az erdőben, az öreg fatörzsek között még ott fehérlett a hó, mig a tisztáson már zöldülni kezdett a fű, kivirult a fekete hunyor és sárga szirmait bontogatta a tavaszi kankalin. Ebben a csendes békességben úgy tűnt, mintha védve lennék a háborútól és minden rombolástól, de egy távoli géppuska ropogása összetörte ezt az illúziót. A körülöttem ébredező tavasz láttán álélt csendes örömömet megrontotta az emlékezés a kora reggel történtekre... Amikor virradni kezdett, a partizánkórházunk sarkig nyitott ablakain át beszűrődött előbb egy alig kivehető, majd egyre erősödő repülögépzúgás távoli morajlása. Felugráltunk az ágyainkról és az ajtó felé futottunk. Dobrila clvtársnő nyugodt, kiegyensúlyozott hangja lecsititott bennünket, és rendben, egyenként hagytuk el a szobákat. Egyesek közülünk még a hóval bélelt, cikcakk alakú lövészárkokba húzódtak, mig a mozgékonyabbak rohantak a hegy alján húzódó sekély patakmederbe, melyben csak tavaszi olvadáskor volt valami viz. Alighogy elbújtunk, ki ahogy tudott, a nehéz, bombák és géppuskasorozatok rombolni kezdték a kórházunkat, mely a szlavóniai Ravna Gora hegységben rejtőzött. Néhány, számunkra végtelen hosszúnak tűnő perc elég volt ahhoz, hogy a kórház megsemmisüljön a konyhával és a pékséggel együtt. Szinte csodával határos módon sebesülés nem történt, de egy társunknak a halála mindannyiónkat megrázott. Meghalt a kórház futára — szinte még gyerek —, akit mindannyian becézve Sztevicának hívtunk. Olt feküdt a havon, kék szemével a kéklő eget nézte, mintha valamin végtelenül csodálkozna. Mélységes bánattal búcsúztunk el tőle a kórház temetőjében, a kis nyírfáiban. Elköszöntem a társaimtól, akikkel majdnem az egész telet a kórházban töltöttem, miután összefagyva es kimerülten ide kerültem. Elindultam vissza a brigádomhoz. Ahogy mindezeken gondolkodva üldögéltem a tisztás szélén, egyszer csak lépteket hallok, és egy kőhajításnyira tőlem egy lány lép ki a bokrok közül. Abban a pillanatban ő is meglátott engem. Átfutott a tisztáson, elébem állt és megkérdezte: — Honnan jössz, elvtársnő? — A kórházból — és a hegytető felé mutattam. — És te, te honnan jöttél? — Lentről, a faluból. Láttuk u repülőket és a bombázást a hegyen. A testvérem ott van a kórházban. Látni akarom — válaszolta fáradtan, es mellém telepedett a széles fatönkre. Levette a fejkendőjét és megtörölte vele a gyöngyöző homlokát. — kire is emlékeztet engem ez a lány — tűnődtem magamban amíg nézegettem, mert valami nagyon ismerős vonás vibrált az arcán. Valahol már láttam ezeket a kék szemeket, a kissé duzzadt ajkat és ezt a hajszínt. Dc hol? Aztán hirtelen felvillant emlékezetemben a kis futárunknak, Sztevicának az arca, cs most már biztos voltam benne — ő volt a testvére! — És van-e halott odafönt? — rezzentett fel a lány kérdése, miközben szorongva nézett rám. Hirtelen nagyon sürgős lett az utam. Felálltam, a puskát a vállamra vetettem, és gyorsan másról kezdtem beszélni: — Nincs időm itt üldögélni veled és beszélgetni. Mennem kell. Még messze vagyok a brigádomtól... A lány is felállt. Határozott mozdulattal megigazította a szoknyáját és felindultan megszólalt: — Én is beállnék a brigádba, de anyukám nem enged... Azt mondja, valakinek a'háznál is maradni kell. Egy testvérem elesett a Votyinért vívott harcban, Sztevica meg a többi fiatalokkal hordta az. élelmet föl a kórházba, aztán meg ott is maradt. Hiszen még gyerek, így jobb is neki olt a kórházban, mintha a brigádban lenne — sorolta, én meg mind rosszabbul éreztem magam. Lehajtót fejjel egy bogarat figyeltem, milyen ügyesen kapaszkodik fölfelé egy zöld fűszálon. A lány hirtelen elhallgatott, majd mintha valami rossz előérzete lenne, idegesen újra nekem szegezte a kérdést: — Mondd meg, van-e halolt odafönt? Nem tudtam szólni, csak bólintottam és néztem az ijedségtől sápadt arcát. — És, ki? — jajdult fel elborzadva. Rögtön tudtam: megértette, hogy az ő testvére, Sztevica fekszik halva ott fönt a hegyen. A lány kezébe temette az arcát és keserves sírásra fakadt. Amikor kissé összeszedte magát, suttogva kérdezte: — Eltemettétek? Ismét csak bólintottam hangtalanul. Hogy mennyi fájdalmat és szenvedést láttam már cn ebben a háborúban ! — Menjünk! — rebbentett fel a gondolataimból a lány. Megkötötte a kendőjét, a földről fölvette a vászontáskát, és határozott léptekkel elindult az erdő felé. — Megyek veled a brigádba a testvéreim helyett, ettől engem már többé senki el nem tántoríthat — mondta, miközben igyekezett elfojtani a minduntalan feltörő zokogását. * Aztán nagyon sokáig csak mentünk szótlanul, ereszkedtünk lefelé a lejtőn, az erdő sűrűjében, hogy mielőbb elérjük a brigádomat. ANDJELKA MARTITY 11-ordította Berkes Ákos) Aöltő, iró és műfordító, 1924. május l-jen született Zágráb külvárosi szegénynegyedében, 1941-tői a partizánhadsereg harcosa és a 28. Szlavóniai Roham Hadosztály haditudósítója. Hadosztályával részt vett a Belgrád felszabadításáért folyó harcokban is, majd Belgrád felszabadítása után az IProletár Hadtest haditudósítójaként működik a háború végéig. A háború után újságíró, majd szerkesztő, főszerkesztő és egy gyermekkönyvkiadó vállalat Jöszerkesztője. Szamos könyve több kiadási ert meg, melyek közül többel idegen nyelvekre is lefordítottak — többek között magyarra is. írását Jugoszlávia nemzeti ünnepe alkalmaimI közöljük