Délmagyarország, 1985. november (75. évfolyam, 257-281. szám)

1985-11-02 / 258. szám

LŐDI FERENC Lámpafényben (AJÁNLOM DEÁK DEZSŐ TANÁR ÚRNAK) A lámpám körül lepke röpköd, a vers, hogy írjam, elém ötlött. Olyan ez, mintái nyári zápor, vízesés, amely kő alá forr. Mennék vissza, hogy lássalak még, mielőtt a réven áthaladnék jó Charonnal, ki addig fát vág s értem meríti meg lapátját. Mondtam pedig, hogy nincs több nóta kesergős, könnyes, — csókunk óta. Nem állom ki, hogy meg ne haljak áldozatául sok szép dalnak. Mitévő légyen, aki hallgat, akit a csönddel betakarlak ? Már nem lehet hős. Minek haljon ? Rigó fütyül a Tisza-parton. Nincsen több játék, van a színház, apád már ide-oda ingáz. Tehetem én, szép Hunniából, nincs bűnöm, ami rám ég, vádol. Nagyon szeretem ezt a földet, hiszem és vallom anyaölnek. Maradtam volna nálad inkább? A gond tolakszik, s aj lót nyit rád. Én itt és itthon vagyok gazdag, kezemben tartom a hatalmat. Választanak és választhatok, van itt tájlék és vannak habok, törpék, gönyék és óriások. A költők itt nem glóriások, csak írjanak, a haza bírja, szent tűzön ég el, ég a mirha. Szívemben érzem, egy a vérünk. De itt és máshol, mondd, mit érünk ? Ez itt a kérdés, édes fiam! Magad vagy? Én is, s még annyian... % Szeged műemlékei 5. FELSŐVÁROSI TEMPLOM A Munkácsy út 7. szám alatti épület „Műemlék, egykori minorita templom, barokk. Tervezője Lechner Vencel, 1754—1767 között épült." A dominikánusok középkori templomának romjaira épült, építését Dobi János szegedi építőmester végezte, a munkában Fuhrmunn Rókus rendi testvér is közreműködött. A gótikusán felnyúló templom késő barokk stílusán már az empir egyszerűsége is jelentkezik. A templomot Szent Miklós tiszteletére szentelték, őt ábrázolja a bejárati ajtó figurális domborműveinek egyike. A templombelső művészi asztalosmunkáit — padokat, sekrestyét, szekrényeket — szerzetesek készítették. Az 1887-cs tűzvész elpusztította az épületet, de már a következő évben helyreállították. Nemrégiben fejeződött be a templom műemléki rekonstrukciója. 47 Szombat, 1985. november 2. r Értelmiség és közművelődés I

deális esetben az „és" szónak fontos jelentése van. Kifejezi, hogy az értelmiség és a közművelődés nem válik el egymástól, lényegileg összetartozik. Hiszen az értelmiség csak akkor lehet valóban értelmiség, ha az öntevékeny közművelődésben aktívan, hatékonyan részt vesz, s a közművelődés is csak akkor lehet élő, lélegző közművelődés, ha a felkínált vagy kiharcolt cselekvési' pályákon az értelmiség sokat tehet önmaga és mindenki más művelődéséért. Korántsem tartunk még itt. Az elmúlt évtizedben — minden egyedi jó jel ellenére — az értelmiség és közművelődés nem közeledett egymáshoz. A települések többségén talán még növekedett is a távolság. Az értelmiség nem egyszer úgy érzi, hogy az állami művelődési intézmények munkája formális, hatástalan, olykor üres, s ezért pótcselekvés vagy álcselekvés a művelődés látszat közösségeiben tiszteletdíjas vagy társadalmi munlcát vállalni. Ugyanakkor a művelődési házak, a könyvtarak és más intézmények hivatásos szakemberei sokszor úgy látják, hogy az értelmiség befelé fordult, nem törődik a köz gondjaival, nem érez felelősséget más rétegek műveltségéért, s különben sem nagyon hajlandó önként segíteni a közművelődésnek. íme, a távolodás. Az érvek, sajnos gyakran mindkét oldalon jogosak és cáfolhatatlanok. A helyzet valóban ilyen és átláthatatlan, hogy,mi lehet a megoldás. Nem is olyan egyszerű az okokat megtalálni, és valamilyen dinamikus, sikeres terápiát elkezdeni. E

lőször is érdemes újragondolni az értelmiség és a közművelődés fogalmát, s az ebből fakadó gondolati és gyakorlati konzekvenciákat. Nézzük, miképpen is határozható meg az értelmiség — napjainkban érvényes és előremutató — kategóriája. Önmagában az még senkit nem tesz értelmiségivé, ha felsőfokú diplomát szerzett, és ennek megfelelő munkakörben dolgozik. Már használhatóbb az a definíció, amely a tudás mennyiségére, minőségére, s a megszerzett szellemi javak társadalmi hatékonyságára figyel. De ekkor a legmagasabb a mérce: az értelmiség nyitott, folytonos megújulásra képes autonóm személyiség, akinek elemi kötelessége — a kedvezőtlen egyéni társadalmi helyzetben is — önmaga és a társadalom koncepciózus fejlesztése, a folyamatos reformok előkészítése és véghez vitele. A magyar értelmiség nem ilyen. Már azért sem, mert atomizált, s hiába vannak kivételes emberek, a helyi falusi vagy városi társadalmak többségében nem szerveződött meg a közös gondolkodásra és kooperációra képes értelmiségi réteg. A konkrét lehetőségek is minimálisak voltak egy ilyen fellépéshez, de maga az értelmiség is olykor önfeladóan belenyugodott abba, hogy nem lehet sokat csinálni. A „kemény fellételek" és a „puha" értelmiségiek egymást feltételezik. A tehetetlenség vagy az alulteljesítés pusztán azzal nem indokolható, hogy gyakran nem kielégítő az értelmiség (különösen a közép- és alsó értelmiség) anyagi helyzete, erkölcsi megbecsülése, a politikai döntésmechanizmusban a szerepe. Ám ez az elmúlt kétszáz évben sem volt jobb, az értelmiség azonban nem egy történelmi periódusban jóval többre vállalkozott, bármennyi kudarc is érte. Az értelmiség tehát szembenézhetne saját szerepével, mindenféle illúzió nélkül. Nincs esély diadalmenetre, de az önfeladás indokolatlan. A világosan felmért helyzetekben számos — noha korlátozott — lehetőség kínálkozik. Az egyik: a közművelődés. Ha másképpen fogjuk fel, mint eddig, ha másképpen csináljuk, mint eddig. A közművelődés nem más, mint a társadalom kisebbnagyobb rétegeinek, közösségeinek államilag szervezett és társadalmilag öntevékeny művelődése, kultúraelsajátítása, szellemi építkezése. Magába foglalja az iskolán kívüli művelődés és kultúraterjesztés valamennyi intézményét és spontán vállalkozását. Ezért a közművelődés nem szűkíthető le csak a kulturális életre, mert beletartozik például a munkahelyek társadalmi, kulturális tevékenysége, vagy a települések társadalom- és kultúrafejlesztése. A közművelődés a legtágabb értelemben átfogja az élet valamennyi szektorát, a gazdaságot, a társadalmat, a mindennapi létezést, és mindebben sajátságos kultúraelsajátítást és kultúrafejlesztést jelent. A legszűkebb értelemben a közművelődési intézmények — művelődési házak, könyvtárak, múzeumok stb. — munkájával egyenlő. A hagyományos felülről lefelé haladó állami népművelésben a művelendő lakosság csak a passzív közönség szerepét tölthette be. Ennek a korszaknak már vége van. Az élet és a kultúra minősége csak úgy javulhat, ha a korszerű közművelődés által teremtett állami és társadalmi formákban az önálló egyéni és közösségi aktivitás adja meg ennek a tevékenységnek a lényegét. A helyi társadalmaknak az ott élő értelmiség segítségével kell megszerveznie viszonylag autonóm művelődési"életét. M

ásképpen fogalmazva: a közművelődés nem újulhat meg gyökeresen anélkül, hogy az értelmiség minden településén és munkahelyen ne újuljon meg gyökeresen. Történelmileg szigorú ez az egymásra utaltság. Ehhez változtatható feltételek és változtatni tudó értelmiségiek kellenek. Ennek a társadalmi folyamatnak — ha tetszik: kulturális reformnak — még csak az elején vagyunk. Erre már példát mutatnak a nyitott művelődési házak, a művelődési egyesületek, a falukísérletek, a népfőiskolák stb. De az értelmiség és a közművelődés még nem fonódik egymásba. Legfeljebb odáig jutottunk el, hogy ennek,a szükségét újra és újra felismerjük. Miért nem higgyük: a felismerésekből cselekvések is lehetnek. •V. Cs. A szkíták kincse Az ötvösművészet máig csodált remekei láthatók a Szépművészeti Múzeum új kiállításán, mely a leningrádi Ermitázs szkita gyűjteményének legbecsesebb darabjait mutatja be vendégkiálUtás keretében. A rejtélyes szkíták Hérodotosz görög történetíró szerint nomád törzsek voltak, amelyek Eurázsia belsejéből vándoroltak évszázadokon keresztül Európa felé. Óriási területeket birtokoltak az Altájig, a Tuváig, a Feketetenger északi partvidékéig, melyet az i. e. 7. században vettek birtokukba. Az ókori források tájékoztatnak arról is, hogy hódításaik során vadságukkal és mértéktelen kegyetlenségükkel rettegésben tartották a környező népeket. Szerepük volt az ókor vezető államainak elpusztításában, Urartu szétzúzásában, az asszir főváros, Ninive lerombolásában. Legyőzhetetlen harcosok voltak, akik fegyvereiktől soha meg nem váltak. Katonai szervezetükben a törzsi törvények szerint éltek fejedelmeik vezérlete alatt. A hadak istenét imádták, amelynek táltosaik lovat áldoztak. Templomaik nerti voltak, épületeket sem emeltek. Kocsikban laktak, szakadatlanul vándorolva gyors lovaikkal a végtelen sztyeppéken. Fejedelmeiknek isteni eredetet tulajdonítottak. Haláluk alkalmával eltemették velük hű testőreiket, szolgáikat, ágyasaikat, paripáikat, .udvartartásuk legszebb targyait. Hamvaik fölé hatalmas sírhalmokat emeltek. Sírjaikat ma a régészek ásója vallatja. A gyakran kirabolt, megbolygatott sírokból éppoly csodálatos remekművek kerülnek elő, mint az egyiptomi fáraók sírkamráiból. i 1