Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

MAGAZIN Szombat, 1985. szeptember 14. LODIFERENC Ősz előtt A Tisza fölölt rongyös ég alatt galamb csapatra éhes vércse csap. Ösz lesz, a nyárfa aranypénze hull, rövid a nap, hamar bealkonyul. , Batyunk fölszedve ballagunk haza, üres marad a jó halásztanya. Horgunk a házban polcra téve vár, a télnek hossza mély sötétbe zár. « Amit a parton hagytunk, viszi szél, a lábnyomunk már hazáig kísér. A parton hagytuk testünk melegét, .* a hűtő tájba lassan beleég. Ott hagytuk még a szénaillatol, a dalt, amely a szívünkig ragyog, s fennen a rigó füttyét reggelen, amint kottázott új verset nekem. A bogrács árva, tüzet álmodik, a csönd a füvön árad, átfolyik, a fák, a bokrok, szedresek bogán lepkék elússzák álmuk oly korán. A parti fúz már szinte meztelen, zöldjét tavaszig el kell vesztenem. A halakul is békében hagyom s kudarcaim velük egész napon. Menjünk és nevess vissza, integess. Ki menni akar, itt már mit keres? Pedig maradnánk, szép itt a tél is. Tudnál? Tudnék húzódni összébb is. Matematika i. Sarkosi, a tárcaíró, tavasszal általában megbolondult. Fel-alá rohangált a városban, büntetendő dolgokat művelt, lotyókba szerelmesedett, kékharisnyáknak házasságot ígért, kocsmapulton állva Elvis Presley-t énekelt a törzsvendégeknek, de főként a boszorka külsejű csaposnőnek, akitől előző este szolid randevút kért... Igen, Sarkosi tavaszonként kiadta magából a téli füstöt, amelyet falusi kályhája mellett nyeldesett le, s ki szólhatná meg azért, hogy a szénmonoxid-gomolyok mellett néha szikrák is csaptak ki a szájából. Végül, a május megérkeztével és pénze elfogytával Sarkosi megnyugodott, és letelepedett a Fűzfa utcai borozóban, ahol elbeszéléseket írt, az asztalterítő felhajtása után. Ugyanis nagyanyja, akinél lakott, rendszeresen kirúgta S.-t a reggeli órákban, és csak délután engedte be újra, amikor hazatért a munkából. Hogy miért? Félt. Félt, hogy távollétében Sarkosi felgyújtja a lakást, eladja a zongorát, antikváriumba viszi a könyveket, cigányasszonynak ajándékozza a ruhaneműket... — Soha nem értettem — mondta egy ismerősének Sarkosi, pohár között —, miért hiszik rólam az emberek, hogy züllött vagyok és gátlástalan. Minden disznóság, amit elkövetek, széplelkem bizonyítéka. Az igazi gazemberek a földön élnek, én pedig csak néha-néha jelenek meg ezen a világon. 11. Sarkosi hamarosan megismerkedett a Fűzfa utcai borozó személyzetével: Hédikével, a tűzrölpattant pinccrlánnyal, aki hatalmas szemekkel és arasznyi szoknyácskával rendelkezett, s a fröccsök néha maguktól ugrottak tálcájáról a vendégek elé; Bélával, a komor, hajlott hátú csapossal, aki élete java részét fegyházban töltötte, önmaga szerint ártatlanul, s ahogy a poharakat mosta. abban volt is valami bizonyíték erre nézve; Jenő nénivel, a takarítónővel, aki igazán bölcs asszony volt, soha nem szidta a vendégeket, hanem megértően emelgette a vödröt és a rongyot. Sarkosi hamar felfigyelt az egyik törzsvendégre, akit Hédiké Páncél úrnak szólított. Ráncos, nagy orrú, görnyedten könyöklő ember volt, Sarkosi soha nem látta álló helyzetben, hiszen Páncél a helyiségben ült, amikor Sarkosi megérkezett, és még ott maradt, amikor S. eltávozott — egyszóval Páncél úr nyitástól zárásig a Fűzfa utcai borozóban ült, és újságot olvasott. Csúnya és roggyantan könyöklő ember bőven akad a világ kocsmáiban, nem is ez tűnt fel Sarkosinak. Páncél arcán valamiféle tettrekész fáradtság ült: úgy nem érdekelte semmi, hogy minden érdekelte, úgy utálta a pincérnőt, hogy biztosan elvette volna feleségül, úgy nem nézett fel az újságból, hogy biztosan meghatározta volna a belépő vendégek nyakkendőjének a színét... Páncél maga volt a nemtörődöm mindennel törődő, az embergyűlölő humanista, a végtelenül aktív semmittevő. Sarkosi hamar ismeretséget kötött Páncéllal. Szó se róla, a megismerkedés körülményei meg Sarkosi praxisában is különlegesek voltak, odatelepedett Páncél asztalához, kivette kezéből az újságot, és megkérdezte: mondja, uram, mi a véleménye a legkisebb közös többszörös problematikájáról? Páncél levette a szemüvegét, és rövid gondolkodás után igy szólt: — Én inkább a legnagyobb közös osztóval foglalkozom, aki elé hamarosan kerülni fogok. — És felfelé bökött a hüvelykujjával. Így kezdődött a beszélgetés, amelynek során kiderült: Páncél egyáltalán nem hisz Istenben mint legnagyobb kdzös osztóban, sőt... — Ha már a matematikánál tartottunk — mondta végül Páncél —, mindig is az volt a véleményem, hogy az egyismerősös beszélgetés sokkal hasznosabb, mint a többismeretlenes fecsegés. III. Egy reggelen Sarkosi a Nagycsarnokban sétált, hogy a húsfélék és zöldségek látványával vidítsa fel magát, amikor a „galérián" levő büfé elöl örömteli ordítást hallott: — Laci, szia, gyere fel!... — Zalai kiabált, a kiadói lektor, Sarkosi régi ismerőse. Sarkosi kellemes társaság közepén találta magát, Zalai elmondta, hogy születésnapot tartottak, és most reggeli sörökkel gyógyítják magukat. Sorban bemutatta Sarkosinak a társulat tagjait, nem felejtve el kijelenteni, hogy Sarkosi nagy tehetségű fiatal író, „akinek már az ösztöneit is díjazzák". Nemsokára az egész társaság a Fűzfa utcai borozóban kötött ki, Hédiké álmosan tudakolta, hány sört hozhat, „jó reggelt, Páncél úr", köszönt Sarkosi a sarok felé, Zalai is odanézett, „á, szevasz, Feri!", ordította, „egy cseresznyét a szerkesztő úrnak!"... — Ő volt az évfolyam DISZtitkára, én meg a sportfelelős — súgta Sarkosi fülébe. ...Hédiké felszolgál, Béla komoran mossa a poharakat, Páncél Ferenc egyetértően nem ért egyet a sarokban, Zalai ünnepel, aztán Sarkosihoz hajol, történetet mesél... IV.. Eltelt néhány hét, s egy napon Sarkosi Páncél nélkül találta a borozót. — Meghalt, tegnap hajnalban — közölte Hédiké. — Mit hozhatok? Sarkosi leült, és maga elé képzelte Pápcélt, amint mégiscsak felkutat magának valamiféle túlvilágot, és ott... Komoran vitatkozik a legnagyobb közös osztóval. Hédiké kinyitotta az ajtót, reggeli napsütés köszönt be. Sarkosi papírlapot simított maga elé... felnézett, felmarkolta a papírjait, „jobb a sarokban" gondolta, átült Páncél helyére, ott irt tovább. BOLYA PÉTER Az első lakók tulajdonképpen úttörők. Olyanok, mint az egykori aranyásók, a szűzföldek feltörői, a Himalája csúcsainak megmászói. Pedig itt legfeljebb egy betonkalitka reményében születnek meg a lakásigénylö papírok, a boldog lépcsőlakások, a tervezgetések, s minő öröm, ha a még csatatéri viszonyokat tükröző tízemeletes postaládájára fölragasztják nevüket, a zárba próbálják a kulcsot, s az üres szoba közepére kerülhet az első szék és az első újság. Mindez még csak az otthon reménye. Rideg keret a majdani meleg fészekhez. Doboz, melyben életet teremtenek lakói. Nagy László képriportja bizonyára sokakban ébreszt nem mindig kellemes emlékeket. • í í -Hí- •. .y •::•• y % f j yyy • >•'•:• •• .