Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-14 / 216. szám

Rockzene és színház találkozása A KŐMŰVES KELEMEN CÍMŰ ROCK-BALLADA EGYIK JELENETE RÉSZLET AZ ISTVÁN. A KIRÁLY CÍMŰ ROCK-OPERA SZEGEDI ELŐADÁSÁBÓL A szerencse háza Itt hallottam, bent a Sajtóházban, hogy 1966-ban nyert valaki egy házat meg egy autót. Sorsjátékon nyerte, akárhová rendelhette volna, de neki Üllés volt a világ közepe, oda kérte. Ha például Tihany vagy a Gellérthegy töve tetszett volna jobban, talán arra se szólt volna senki semmit. Ezer okot ki tudna találni az ember, és mindből összeállhatna egy szép kis történet, de a mi szakmánk cjak akkor férkőzik közel a kitalálásokhoz, ha nincs kedve az embernek átmennie a fal másik oldalára. Gyerünk Üllésre, keressük meg azt a házat! Haj, hamar kiderül, hogy tizenkilenc év alatt sokat változik a világ. Ami akkor a falu széle volt, most nagyjából a közepe, a házat pedig harmadik tulajdonosa' lakja. Akkor •pősült, aki nyerte, bár lehet, hogy az asszony hozta a nyereményt, de azóta — igy tartja meglehetős bizonytalanságában a mostani tulajdonos — az is lehet, hogy széjjel váltak, és messzire vitt az útjuk. Ácsai Varga András lakja most, feleségével (képünkön). A halasi határból jöttek, Zsanáról. Mindkét lányuk idejött férjhez, őket követték. Mutatom a sorozatban készült képeket, nem akarnak ráismerni. — Várjon, megnézem majd az ablakokat ! Pedig mégiscsak ez az. — Mi változott azóta? — Minden. Megnőttek a fák, a szőlő. És építettünk is hozzá. — Ketten vannak összesen, és ezt a házat nyereményből építették. Mi a kevés benne ? — Kicsi volt a garázs, nem fért be a Skoda. Megnagyobbítottuk, de ha már belevágtunk, egy nyárikonyhát is tettünk mellé. A fölső konyhából így még egy szoba lehetett. Északra néz a bejárati ajló, a szét ide szokta kavarni a havat, tettünk elé egy üveg verandát is. Nem tetszett a feleségemnek a kőlap, kicseréltük azt is. Ha megöregszünk, legyen jó lakásunk. — Fiatalok még. — Túl vagyok a nyugdíjon. — Megemeli a kalapot, mintha most lisztezték volna be a fejét. — Tehát jött a téesz, elfutottak előle. — Nem futottam. Elnök is voltain kilenc évig. És addig egyszer se volt mérleghiányos. — Akkor hát? — Összevonlak három szövetkezetet, már májusban beütött a veszteség. — Ezt már nem tudta nézni? — Bántott ez is, de jobban az, hogy minden vezetőnek adtak ugyan testhözálló munkát, de mind azt figyelte, mikor tesz le rosszul egy szalmaszálat a másik. Ne ácsingázzon senki aZén bukásomra, én se várom a másét, elmenteni inkább Szegedre, a tanácsi építő vállalathoz. — Egy kicsit más lehetett, mint az elnökség. — Tíz évet olt is kibírtam. Mindenes voltam, de leginkább hegesztőgázokat hordtam széjjel. Közben hallottam, árulják ezt a házat, megnéztem, meg is vettem száznyolcvanezerért. — Hiba van a számításban. Ha egy kocsi meg egy ház 350 ezer, akkor csak a ház nem lehet száznyolcvanezer. — Mondom, nagyon árulták, a franc se akarta megvenni. Akinek kellett, inkább épített magának. — A második lakóról eddig nagyokat hallgattunk. — Az ember szeretett volna itt maradni, de az asszony azt is kikötötte, ha netán meghalna, üllési földbe véletlenül se temessék. — Tanya nincs, csak ez a kis porta, felénél nagyobbat foglal el rajta a ház. Aki ilyen jó erőben van, dolgozni szeret. Mit csinál egész nap? — Amikor bejöttünk, még annyira vágytam \ issza, a/t se bániam v olna, ha valamelyik domboldalba vágunk magunknak lakást,í:<(flfíht a dinnyések szokták, csak szabadban lehessek. Ahogy vénül az ember, ezt is megszokja. Eljárok vadászni, horgászni, és legalább kétszáz nyulat tartok itthon. Az autó költségeit abból fedezem. — Jó reumacsináló motort látok az udvaron. — A reumát már nem kell csinálni, az már megvan. Leginkább motoros elnök voltam én, a két karomba meg a két lábomba most is hasogat a fájás. — Lova sose volt? — Gyönyörű lovaim voltak, hej, de szépek! Az első volt a Baba, a második a Gidra, a harmadik a Maca. Eladtam ezer forintért. Az utolsó megint Baba volt, az elsőnek az ivadéka. — Ezer forint egy lóért? Most egy kocsi árát is megadják érte. — Sajnáltam nagyon, mert kezes és szép állat volt. Ha egyedül dolgozott, soha semmi baj nem történt vele. Ha azonban kiléptünk az útra, és meglátott egy biciklist, mondjuk a postást, vagy egy motort, akkora vágtába kezdett, neki azt muszáj volt megelőznie. Hogy minket hogyan esz a nyavalya, avval nem törődött. Versenyló volt valamikor, nem bírt a vérivel. Akkorát futott egyszer, hogy összeesett. Ne hozza énrám egy büdös ló se a szívbajt, ahogy föl tudott állni, mindjárt cl is adtam. Hallottam később, az új gazdája se birt vqle. — Volt énnekem hetvenhét funkcióm abban az időben. Jártam a határt, és egyik értekezletről ki, a másikba be. Nem akarok rosszat mondani utólag rájuk, de az mind olyan nagyon fontos vo't, ha egyiket is kihagytam volna, recsegve dől: volna össze a teljes szocializmus. Beköltöztünk ide, megszűnt minden funkció, és a szocializmus mégis forog. Ezt adja össze! — Mégis hozott valami szerencsét magának is ez a ház. — A teljes nyugalmat. Vadászgatok, egyre kevesebbet, horgászgatok, mindig többet, ellátom a nyulakat, teszek-veszek a ház körül. Mindig ekkora nyugalomra vártam. HORVÁTH DEZSŐ V

agy másképpen: dráma és rock. Az István, a király óta Magyarországon is eltűntek a kérdőjelek c két műfaj házassági változatai mellől. A magyar színházművészet bejárta az utat a korszerűség egyik feltételéhez: a felgyorsult életritmusú mai ember felgyorsult zenei ritmusához. A mértéktartástól (Képzelt riport, Harminc éves vagyokj a kockázatvállalásig (Sztárcsinálók, Farkasok) a veretes irodalmi alapműtől (Kömíves Kelemen) az idegen rockzenedráma magyar színpadra állításáig (Evita, Macskák) tisztességgel kipróbáltuk a rockzene és dráma lehetséges ötvözeteit. A leirt példák sora nem teljes, de jellemző. Nemcsak a magyar színpadi művészet európaiság iránti igényét mutatja fel, hanem bizonyítja — néhány ponton elért — európai színvonalát is. A színpadi rockzene legtermékenyebb cs — a Who zenekar Tomitty és Quadropltaenia című rockzcnedrámái mellett — legszínvonalasabb szerzőjét, Andrew Lloyd Webber-t két rendkívül egyéni előadással mutattuk be. Már az Evita öt évvel ezelőtti margitszigeti előadásain Katona Imre rendező a műnek olyan vonásait tapintotta ki és leplezte le, amit a londoni rendezés sem érzett ki belőle: az Evita-kultusz — a tömeghisztéria! — szappanbuborékértékét. Az előadás egy pillanatában — világos, egyértelmű jelzésként — szívószállal másodpercnyi életű szappanbuborékot fúvatott a szereplőkkel a színpad fölé, a közönség felé. Szirtes Tamás a Macskák Madách Színházbcli átvételével pedig a „keményvalutás" turistanézök számára is megmutatta szinészkultúránk sokszínűségét. Mert lehet: külföldön sok pénzt fizetnek a hármas képességet — színcszet-ének-tánc — egyaránt magtikban hordozó színpadi művészeknek, s igy azoÉbói van elegendő. De a Madách-ban egyes művészek eredeti műfajuktól eltérő egyéni tehetségét is felfedezhettük, például Bencze Ilonában, Tímár Bélában vagy Póka Évában, nem szólva Haumann Péterről. Aki látta a Macskák külföldi előadásait is, tudja: Haumann szinte elszürkítette szerepének — hozzá képest tényleg középszerű — londoni és bqpsi alakitóit. Ilyenkor sajnálhatja a magyar színész, hogy nem beszél a színpadi játék színvonalán egy világnyelvet, s csupán emiatt nem válhat világsztárrá. Londonban a technikai erő és a rockos színpadi stílus, Bécsben — híven a Theater an der Wien hagyományos zenei igényességéhez — a zenei pontosság volt a Macskák előadásának jellemzője. A Madách-ban pedig a magyar bemutató éppen sokszínű művészegyéniségei révén vált — a külföldi produkciókkal összehasonlítva — jobbá. így futottunk bele az István, a király színpadi változatának országos sikerébe, s leltük meg az ifjúság életérzésének, korszerűség-igényünknek, nemzeti önbecsülésünknek egyik hü tükrét. De a magyar mű egyúttal európai igényű is. Hiszen a fogalmi bizonytalanságokat magában hordozó rockoperának — a világon eddig mindössze tíz-tizenkét — igazi értékéből, a nem az angol—amerikai rock zenei világában született művek általában történelmi-nemzeti rockzene-drámák. Tizenöt éve mutatták be a párizsi Mogador színházban A francia forradalom című rockoperát, s öreg és fiatal francia néző egyaránt francia kokárdával vonult ki az előadásokra. Majd 1975-ben Zágrábban a horvátok paraszt forradalmár hőséről, Gubec Mátéról szóló Gübec beg című nemzeti-történelmi zenedráma született meg. Utóbbit egy vendégjátékon a pesti közönség is láthatta. A szerves drámát hordozó szinp^ di rockzene fejlődése azonban Eurr^ pában legújabb korszakába érkezett: a klasszikus drámairodalmi, sőt, operairodalmi művek átdolgozásához. Úgy mondják: szentségtöréshez. Nem az evangélium feldolgozásához, mint Andrew Lloyd Webber tette a Jézus Krisztus Szupersztárban. Nem is az epikai műfajban megírt történelemhez, mint a Juno és Avos című Moszkvában és Pesten bemutatott rockopera. A rock most évszázadok időtálló és sértetlen drámai műveihez nyúlt hozzá — hangágyúk „üvöltetésével". A legnagyobb merészséggel, kihívással. Bécsben a Reinhardt szeminárium növendékei „rockosra vették" a Rómeó és Júliát, ahol Rómeó hellóval köszönti kedvesét. A torz „punkkultúra" egykori hírhedt zenekara, a Sex Pistols Puccini Pillangókisasszonyát dolgozta fel; a cselekmény helyszíne egy gőzfürdő. M

i lesz tehát most? Dobáljuk meg kővel a szentségtörőket? — A drámai mű örökértékűsége pedig arról ismerszik meg, hogy örökké időszerűek a gondolatkötegei. Ezért inkább talán várjuk meg a produkciókat, és ha a zenedrámai gondolatok — minden furcsa színpadi külsőség és zene ellenére — az eredeti, „örök" gondolatokat hordozzák, akkor figyeljünk rájuk. Ha nem? — Hát akkor jöhet a kőhajítás. Vagy legalábbis a megvető füttyszó. Az utóbbi — néha egészséges — megnyilvánulás úgyis hiányzik színházi életünkből. FÖLDESSY DÉNES I J