Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-07 / 210. szám

Szombat, 19S3. szeptember 7. MAGAZIN Prokrusztész örül... M

inden igényt kielégít — szokták volt mondani az ilyesmire. Például arra az üdülőre, amelyben volt szerencsém két hetet ellöltenem a Balatonon. Kellemes, kulturáltan berendezett, kétágyas szobák, fürdőszobával, előszobával. Az ebédlőben naponta háromszor étkezés és háromféle menüből lehet választani. A gyerekek délután még uzsonnázhatnak is. És minden csillog, ragyog a tisztaságtól. Másodosztályú szállodaként bárhol elmehetne a világon. És ezt azért is illő hozzá tenni, mert ez a minőség bőven mentheti az árat, ami azért nem is túlontúl olcsó manapság. De ha valaki ezt választja, lehet, anyagilag sem jár rosszul, ha a szinvonalat is figyelembe veszi. Színvonal? Nem sokszor, tán két-háromszor jártam különböző üdülőkben, szakszervezetiben, vállalatiban. És valamennyire csak jót tudok mondani. Hasonlók voltak ehhez. Reggeli nyolckor, ebéd 12-kor, vacsora hatkor, közben négykor uzsonna a gyerekeknek. Reggelire kétféle, ebédre és vacsorára háromféle menüből leheteti választani. Csak az uzsonna volt egyféle, de az is fölöttébb bőséges. Hát mi kellhet még nyaraló hazánkfiának? Például egy kis szabadság? Jómagam sosem keltem hétkor, hogy nyolckor reggelizhessem. És ahogy tudom, az étterem olyankor legföljebb kétharmadáig telt meg. Mások is aludtak, kihasználván, hogy végre nyaralnak. Ebédkor hol egyik, hol másik asztal volt üres. Nyilván kirándulni mentek. És vacsorakor sem volt más a helyzet. Uzsonnára pedig? Hol száz gyerek volt (ha borúsabb, hűvösebb volt az idő), hol húsz sem érkezett. És amúgy is minek, hisz ha a gyerek négykor bőségesen beuzsonnázik, halkor alig kóstolja meg a vacsorát. Pedig a vacsora mindenképpen jár. Éppoly adagban, mint a legfelnőttebb és legnagyétkűbb felnőttnek. Mert ugyanazt és ugyanannyit kap(hat) a hároméves gyerek is. És az amúgy nagyon kedves felszolgálólány egy este már nem bírta tovább. Odafordult szomszédjához, s megjegyezte: borzasztó, hogy mindent vissza kell vinni! valóban borzasztó. Jó konyha színes választéI—( kából jó, ha a fele elfogyott. Három és tíz év kö-I—J zötti gyerekek a felét, kétharmadát hagyták ott. És hát milyen korú gyerekek legyenek többségben egy üdülőben? Pazarlás! — vágná rá az ember dühödten, első pillantásra. Hiszen eleve a kukába megy az ő (és mások) reggelije. És ugyanoda tendál a gyerekek kosztjának fele, kétharmada. Szörnyű pazarlás, ha utána gondol az ember, hogy szezononként így valahogyan megy minden valamirevaló üdülőben. Legföljebb azzal vigasztalhatja magát, hogy itt sem történik más, érvényesül a prokrusztészi szisztéma. Mindenkinek ugyanaz az ágy jár. Ha nagy neki, hál hozzá nyújtjuk; ha kicsi, hát levágunk a Vendégből. tgnétrriTgaiáOTik'rtiTrcrőglai fVöilink. TivTizálCSBü' korunkban ez nyilván nehézségekbe ütközne. Változtatunk hát a szokásokon, a bendők egy részét üresen hagyjuk, más részének fölöslegét pedig komoly pénzekért megvásároljuk, szépen, igényesen elkészítjük, kitálaljuk, aztán a szemétbe kihordjuk. Ez sem rossz, bár valóban korszerűbb megoldás. És Prokrusztész örülhet, békésen dörzsölheti legendabeli kezeit: „Ez még javában az én világom!" És valódi prokrusztészi megoldásokat látok szerte szűkebb és tágabb környezetemben. Például ott, ahol építkeznek. Négyen kavargatnak valami masszát egy vödörben. Illetve egy kavargatja, hárman nézik. Utána a második megfogja, ráteszi a felvonó pialójára. A harmadik beindítja a liftet, amin elindul fölfelé a vödör. Fönt hárman várják, kikönyökölve, lent immár négyen nézik, békés egyetértésben. (Hogy a negyediknek mi a funkciója, nem jöttem rá. Lehet, hogy ellenőrzi a többieket.) Aztán fölér a vödör, hárman elviszik, s amig negyed óra múlva vissza nem küldik, ők négyen, lent, békésen várakoznak. Ez is megoldás, valóban. Közben nem értjük, hogy nálunk, ahol olcsó a munkaerő (olcsó?), miért olyan drága és lassú egy építkezés. Ahol ráadásul munkaerőhiányra panaszkodnak. És újabb embereket keresnek, akik szintúgy csőszölhetnek olykor egy-egy vödröt. Közben nagy értékű gépek állnak kihasználatlanul, amelyek akár dollárt is hozhatnának az országnak, szépen. Ja, hogy ahhoz speciális képzettség kell és olyan csak keveseknek van? Igaz, de amíg a vödről nézegető legalább annyit keres lő munkaidőben, mint aki szuper-korszerű gépen speciális képzettséggel sok ezer dollárt hozhat az országnak... Szóval, addig ki szerzi meg a szükséges speciális képzettségeket? Főként ha azt is betudjuk a számlába, hogy a szobafestő és segédmunkása a kőművessel együtt fizetésének kétszeresét is kényelmesen megkeresheti maszekban két-három hétvégén, mig a speciális képzettségű, nagyon sok értéket teremtő, és főmunkaidőben ugyanúgy fizetett társuk szuper-képzettségével legföljebb horgászgathat a hétvégén... Nehéz, nagyon nehéz így életképes gazdaságot szervezni. Mert hisz végül a vevő úgyis fizet, kerül, amibe kerül. Mert pontosan kiszámítjuk mi az önköltséget, csak az a kérdés, érhet-e annyit az a költség? Prokrusztész elve itt is tovább él. A szakmunka — akármennyit is jövedelmez a világpiacon — nekünk ugyanannyit ér a fizetésben. f izetés? Igen, erről is szó van, ha már a prokrusztészi elvekről beszélünk. Mert lassan alig akad jelentkező mérnöki pályákra, műszaki egyetemekre és főiskolákra. És csodálkozunk? Hiszen egy beosztott mérnök fizetése messze elmarad sok-sok éven ál a szakmunkásétól. És ez még nem is lenne baj, önmagában, ha legalább esélyegyenlőségeket biztosítanánk emberek között. De amíg a szakmunkás (föltéve, ha hagyományos, kommersz szakmával rendelkezik), amúgy is viszonylag szép fizetéséi kél-három hétvége feláldozásával meg tudja kétszerezni, a mérnök csak akkor teheti meg ugyanezt, ha hajlandó maszekban valamiféle szakmunkát vállalni. Jó, jó, nem esik le az aranygyűrű az ujjáról. Csak éppen mikor tanul, olvas és mikor tanulja meg a mérnöki „innovatív" magatartást. Azt, amitől a munkás munkája egy-két év múltán akár kétszeresét is érhetné a világpiacon. Prokrusztész egy mitológiai túlvilágon alighanem békésen somolyogva dörzsölgeti kezeit. Mert hát elveink, melyek az egyenlőségről szólnak, messze idegenek ugyan tőle, de ezeket az elveket a gyakorlatban rendre felváltjuk azegyenlősdivel. Heuréka!, — megvan — kiálthatná mitológiai túlvilágában, mitpjógjkítj elégedettséggel. Valóban. És oly nehéz lenne válio/iami? T

érjünk vissza a kiindulóponthoz, az üdülőhöz, ta 'a pétira TgaWfff."fiEPflKán a SZOT és nagyobb vállalati üdülők étterme valóban szálloda karakterű éttermi rendszerben működne, ahol mondjuk mindenki szabadon dönthet, mikor étkezik. Reggelizik-e egyáltalán? És kérhet zóna adagot is a gyereknek. És mondjuk tíz-tizenkét féle étel szerepelne az étlapon, heti váltásban. És minden üdülő a rászánt összeg (mondjuk napi száz forint) értékében kapna kuponokat (reggelire 20, ebédre és vacsorára mondjuk 40—40 forint értékben), amelyeket akkor és arra vált be, amire akar (mondjuk zónára a gyereknek, magának meg egy kis üvqg vörösborra), akkor esetleg milliókat is meg lehetne takarítani csak az üdültetésen. Vagy ha nem is megtakarítani, de legalább nem a szemétbe dobni. És Prokrusztész máris szomorúbb lenne. Egy kicsit. SZÁVAY ISTVÁN A pék mondja FARKAS MIHÁLY EMLÉKEIRŐL, A KENYÉRSÜTÉSRŐL, A SZAKMA BECSÜLETÉRŐL 1HÖE • SZATHMÁRY GYÖNGYI: VASZY VIKTOR Akár Mester utcának is nevezhetnénk a kerti utcánkat. Van benne három vasas, két bundagyári, egy építős szakember, három nyugdíjas és egy nyugdíjba lépő pék. Most a pékről beszéljünk. Azért is, mert majdnem leesik a padlásról, úgy tillakozik, hogy róla aztán egy szót se, mert körülötte semmi érdekes nincsen. Azt nem bánná, ha legföljebb jövőre áldoznék rá néhány sort, mert akkor már egyéves tapasztalatai lesznek a nyugdíjról, de most hagyjam békén, mert fontos dolga van. Ki kell cserélnie egy deszkát odafönn. Miről is tudnánk mi beszélni? — Arról például, hogy miért nem szeret egy pék szóbaállni egy újságíróval. — Megelőzte magát egyik kollégája. Szóról szóra ezt kérdezte ő is. — Mit mondott neki? — Amit magának. Hagyjon békén! A kertosztás óta ismerem, annak pedig idestova tizenhárom éve. Tudom róla, hogy mulatós házikóját feleségével építette, pedig se lisztet, se kovászt nem tett bele. Hadd csavarjam meg egy kicsil ezt a gondolaloi: nem is másnapos kenyérből rakta föl. Fél óra rámegy mégis, mire alászáll a padlásról, és leülhetünk a teraszra. — Tegye föl kérdéseit, aztán majd meglátjuk. — Miért nem szeret a melós magáról nyilatkozni? — Ha feszültség alatt van, akár az ördöggel is pörbe szállna, az újságírók pedig a jólfésült mondatokat kedvelik. Amikor végre megszólal, nem tudja szinten tartani a hangját. Majdnem-majdncm ráborítja az asztali az egész világra.Meg lehet érteni, ő a szakmát tanulta, nem az ügyes, sokszor üres sennliitrtlolidást. A szakmájához kötődőket azonnal meg tudja beszélni fölöttesével, mert attól tart, ha a hiba marad, akkor neki is kára származhat belőle, de mást nem. — Hallgat, és nem is gondol semmire? — Úgy nyüzsög a feje, mintha hangyával lenne tele, mégis inkább" hallgat. Ha mások tapsolnak, tapsol ö is. De amikor elszakad a cérna, akár az elszabadult árvíz, mindent elsöpör maga elől. — Akkor most kihagyjuk az árvizet, csak a kenyérsütésről beszéljünk. Miért lett éppen pék?. — Amikor ideért a háború, akkor mentem el inasnak. Legalább kenyerem legyen, ezt gondolhatták a szüleim. — Emlékszik a francia tisztre? — Nagyon jól emlékszem. Eladtunk egy kilót, kaptunk helyette hármat. Bombaüzlet volt, csak éppen kenyeret nem lehetett belőle sütni. Nyúlós volt, mindenhez odaragadt, mire megsült, szét is terült. Kevernünk kellett valamennyi hazaival, de így is inkább a pék munkáján múlott, lett-e belőle ehető kenyér. Ehető? Próbálta volna nem megenni valaki! Majd meggyőzték volna, hogy nincsen igaza. Válogatni, akkor? A másik is abból készült. — Az, hogy maga Farkas Mihály, és a négy legnagyobb között is Farkas Mihály volt az egyik, nem is akármilyen beosztásban, még csak viccekhez se vezetett? — Ki mert volna akkor ilyen dolgokkal viccelni? Még a kemencének is füle volt. — Dagasztott még kézzel? — Hogyne. Hatvanhétig. Akkor jött a rendelet, hogy be kell zárni azokat a pékségeket, ahol még dagasztógép sincsen. Amikor láttuk, hogy egyetlen gép öt vagy nyolc ember munkáját el tudja végezni, akkor gondoltunk csak bele igazán. — Innen vezetett az út az alagútkemencéhez és az automata gyárhoz? — Hosszú évek óta hozott közleményeket a szakirodalom, le is irta, le is rajzolta, nem is egyszer, később részleteiben is, hogyan működik a kenyérgyár, de ezeket mi mindig átugrottuk. Mikor lesz nekünk kenyérgyárunk? Azelőtt ahányszor dagasztottunk, annyiszor kellett ennünk is, hogy bírjuk erővel, ez meg automatákról beszél? Egyszer csak benne találtuk magunkat a vadonatúj kenyérgyárban. Tanulhattuk újra a sütést. — Volt, aki bánta? — Normális ember biztosan nem. Hintaszéket nem vihettünk be magunkkal, de rendes székre leülhettünk. Azelőtt az erőnket adtuk bele, a gyár csak az idegeinket kívánta. — A pék emlékszik még a szülői ház kenyerére? — Úgy maradt később is, ahogy az elején volt. Én sütöttem a pékségben, anyám pedig sütött otthon. Nyáron egy hétre valót, télen két hétre valót. — Soha nem segített otthon ? — Ahogy teltek az évek szegény anyám fölött, úgy álltam be helyette. Ott sürgött mindig a teknő körül, soha nem akarta elhinni, hogy abból is kenyér lesz, amit én csinálok. Miért nem dagasztok én is annyi ideig, ameddig ő szokott? Mi lesz belőled, emberiség, ha már a sütésre se marad idő? — A szájában megmaradt-e édesanyám kenyerének az ize? — Ne vegye a hálátlanság jelének, de nem. A búbos kemence nem versenyezhetett a pékek kemencéjével. Hosszan beszélgettünk, tele lenne vele az újság, ha mindet leírnám. Megleped, mennyire pontosan tudja, hogy a hetvenkétórás kenyér még frissnek számít, és mennyire nem érzi, hogy ez lehet az állami sütödék legnagyobb buktatója. Mert ha szerdán délután kettőtől már rátehetik a holnapi címkét, az a kenyér pénteken még csak másnapos, noha harmadnapja áll. Ha most viszi el valaki a törvény szerint, és rájön egy háromnapos ünnep, és még negyedik napon is abból készít tízórait az ember gyermekének, akkor már a szülőpék se ismerne rá. Lehet igazság abban, amit mondok. Csavartam tovább a mondókámat. Ha összeszámlálná valaki, mennyi nagyszerű kenyér kerül így a kukába, és elismerné, hogy a kenyérgyárnak és a kereskedelemnek se az a legfőbb föladata, hogy megnevelje fogyasztóit, bár nagyon akarja — lám, az áremelések se hoztak változást, pedig mennyire köptük a markunkat, hogy ezután más lesz minden —, sokkal inkább az, hogy kiszolgálja őket; és ha ennyire könnyű lett már a sütés, hogy ülni is lehet mellette, és ha valaki a törvényszerűen kukába kerülő kenyerek árát eleve odaadná a géemkában dolgozóknak, hogy közben is süssenek, sőt adják is el, és ebbe a géemkába bevennék majd a nyugdijasokat is — hát ez egy kicsit sok volt egyetlen lélegzetvételre. De elismerte, talán megérné kipróbálni. Ahogy néhány maszek megél abból, hogy telesül egy lakókocsit kenyérrel, és addig árulja, amig el nem fogy, miért ne élhetne meg ez is? Ha már a Ludas is címlapjára teszi, hogy az új kenyér ünnepe után nemzetiszínű szalaggal átkötött ünnepi kenyeret gyűjtenek össze szegetlenül a teherautók, akkor be kell látnunk, hogy a nevelés — az előbbi „elősütési" szisztémával — nem sikerülhet. Azt mondja, szívesen benevezne ilyen vállalkozásba. A magaépítette házzal egyébként megjárta. Amikor már a kerítését is beföstötte, azonnal éjszakai látogatókat kapott. Betörtek hozzá is. Igaz, hamar elcsípte őket a rendőrség, meg is büntette jól a bíróság, de minden bizalma megingott a csak lődörgő, mások munkáján élősködő hitvány emberekben. Ráadásul a szülőföldjéről jöttek. Pedig bebelátogatnak néhányan mostanában is néhány kertbe. Gyönge eszűek lehetnek, ha örömüket Telik abban, hogy szabadon engedik a nyulat, vagy ha megnyitnak minden vízcsapot. Mostanában ö teszi föl a kérdést: mi lesz veled emberiség, ha a céltalan pusztításban lelik néhányan örömüket? HORVÁTH DEZSŐ r