Délmagyarország, 1985. szeptember (75. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-16 / 217. szám

p VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! ^— DELMAGYARÖRSZAG 75. évfolyam, 217. szám 1985. szeptember 16., hétfő A MAGYAR SZOCIALISTA MUNKÁSPÁRT SZEGED VÁROSI BIZOTTSÁGÁNAK LAPJA Havi előfizetési díj: 43 forint Ára: 1.80 forint Négy szó K

ölcsey Ferenc írta egy emlékkönyvbe e négy szócskát: „A haza minden előtt!" Századnyi idők, ezredévnyi változások vannak ma már a parancsolat és jelenünk között. Távolságok, melyek szinte lehetetlenné teszik az üzenet megértését, hiszen hol vagyunk már tőlük, egykori eleinktől! Tavaly láttam egy riportfilmet, az volt a címe: A mi iskolánk. Gyerekeket kérdezgettek, általános iskolásokat és leendő szakmunkásokat, hogyan képzelik a jövőjüket? Pontosabban, hol kívánják leélni életüket? Feleletük rémisztő volt, mintha nem is lennének gyermekei hazánknak, de valami idegen világban cseperednének. Kertelés nélkül mondták, s főként csoportosan, hogy ők bizony külföldön kívánnak élni, mert ott olyan szép, meg jó. Megszólaltak a tanárok is, kevés bizakodással tekintve előre, fáradtan, kétkedőn. Egyedül a Hivatal tanügyi vezetője vállalta a mindent-megmagyarázok lebírhatatlan lelkesedésű szerepét. A film utáni beszélgetésen a fiatal nézők különösebb megrendülés nélkül vették tudomásul a látottakat, afféle „mi is tudjuk, régi szöveg" alapállásból. Korosztályom, a negyvenesek — akik tizenévesek látószögéből idősnek, sőt olykor reménytelenül kockáknak tűnünk — föltehetőleg értetlenül ültek a vászon előtt. Tőlünk is idősebb kortársaink fölháborodásában ott sistergett az elmúlt évtizedek felnőtt fejjel megélt történelme. Kellő higgadtság és főként érdeklődés esetén a beszélgetést úgy lehetett volna összegezni, hogy a felek kicserélték nézeteiket, és hazamentek. Idén nyáron heteken át dúlt a vita „képes kulturális hetilapunkban" a gimnáziumi irodalom oktatásról. Arról, hogy vajon milyen világnézetet sugall a tanított irodalom? A tankönyvek bírálói szerint túlságosan nagy változáson mentek keresztül szerzőik, hiszen ahogy korábban feltétel nélkül hirdették az ötvenes évek szellemét, most hasonló lelkesedéssel a nyugati kultúrát Mondhatni — elismerem, léha beszéd — csak az égtáj változott, de a lelkesedés maradt. Persze fölötlik néhány kérdés is, lehet, csak a vidékiség tudatlansága teszi Ám mégis, hol a kulturális irányítás akarata és szándékának bölcs érvényesítése? Különösen akkor ural el a báva értetlenség, amikor látom, milyen alantas veszekedésbe, rágalmazásba torkollt az elvi küzdelem — miközben megkezdődött az új tanév , Más szóval, a vitázok eljutottak a sértegetések szakaszába, a gyerekek meg tanulják tovább a vitatott tananyagot. Lehetne hinni, ez a demokrácia, ám ahhoz hozzátartozik a tisztázó vitát követő cselekvés, a tett, amelytől előbbre megy a világ. Türelem, szól az intés, majd ha döntésre érik a helyzet, akkor lépünk Rendben van, ritkán segít a kapkodás, bízzunk benne, hogy most sem tenné. Helyette inkább azon tűnődjünk, miért nem. előbb volt nyilvános vita, és utóbb a nyomában megjelenő tankönyv? Igaz, így is messze kerülnénk Kölcsey szavaitól, s valami olyan általánosra jutnánk, hogy még minddig nem tanultuk meg a közös megbeszélés és az egyéni döntés játékszabályait. Mintha túl sok hatalmasság lenne ebben a csöppnyi kis hazában, valamennyi megfellebbezhetetlen értője ügyeinknek, s jóval kevesebb olyan, aki nem röstelli ápolni tanulókedvét. Jövendő tanár-palántákkal — tehát csillogó szemű, idén érettségizett lányokkal — igyekszünk számba venni, milyen hazafiságra nevelő élményeket szereztek eddigi életükbe? Az eredmény gyér. Nemcsak az iskolában, otthon sem igen beszéltek ilyen témáktól, mert talán abban bíztak a felnőttek, majd megtanulják ezt a gyerekek felnőttként. Ha így vélték, nem jól tették. Körülöttünk az államok olyan nagy erővel hirdetik saját múltjuk értékeit, jelenük eredményei fölött érzett büszkeségüket, hogy hazaszeretetben fölkészületlen nemzedékeket útjukra bocsátani mulasztás T

artok tőle, nem elhamarkodott az állítás, sőt számomra a tankönyv-vita is ezt sugallta, hogy valamiképpen hátrább szorult a magyar irodalom oktatásának legfőbb értelme, a nemzeti érzület erősítése. Amiképpen ezt várná a társadalom a történelemtanítástól is. Teszem mindehhez, életünk természetes alapköveteivénye lehetne a fiatal nemzedékek hazaszeretetének ösztönös érzését a tudományok bölcs fényébe emelni. Folytathatnám azzal, hogy az így felfogott irodalom és történelemtanítás jótékony hatása megmutatkozna a haza fegyveres szolgálata iránti növekvő odaadás terjedő magatartásában is, meg egyebekben. Alkalmasint a közöny terjedési sebessége csökkenésében, hiszen az emberek, különösen a fiatalok, mindig is éhesek a jó szóra. Nem kinyilatkozásokat kívánnak, hanem világban-életben eligazító beszélgetéseket, de arra igényük van. A művészet társadalmi szükségessége és fontossága nyerhet igazolást szerepétől a hazafias nevelésben. Bizonyos, hiszen történelmi tanulság, hogy nagy idők égzengései, viharai hősies tettekre, hazafias áldozatokra buzdítják a kortársakat. Történelmi sorsfordulók emberpróbáló gyötrelmei hősöket teremnek — régi igazság. Csak századunk magyar történelme is igazolta nem egyszer e tételt. Most nyugalom van Európában és hazánkban is, nem hősöket szólít a történelem. A tapasztalat bölcsessége azonban — ha van — Kölcsey igazságát állítja elibénk követendőül: a haza minden előtt! Tráser László Hét vége a telefonközpontban — És milyeneket kérdeznek? — Néha furcsákat. — Például? — Hadd ne mondjam. Kószó Józsefné 1968 óta postás. Int, várjak. Fején a fülhallgatóval nem hallja a kérdést. Ami a fülhallgatóból jön, azt viszont igen. — Meddig van nyitva a posta? — kérdezik tőle és nem esik nehezére válaszolni: délig.. öt a 09.es számon lehetett vasárnap hívni, de nehezeket nem lehetett tőle kérdezni, mert ez Budapesten a különleges tudakozó dolga. Juhász Sándornénak érdekes titulusa van. Első hallásra alig értettem. Távbeszélő rendező, később kiderült, hogy ezt a foglalkozást a postánál kevésbé bonyolult helyeken csoportvezetőnek mondják. Huszonhat éve dolgozik a cégnél, és mindig közelebb jött Szegedhez. Az első munkahelye Mezőkovácsháza, a második Makó, a harmadik Szeged lett. ötvenhét ember munkáját irányítja. —' Hányszor hívják önöket? — Naponta • 2200-szort Sokallja? Miután naponta átlagban csak négyszer-ötször telefonálok, nem tudom eldönteni, hogy sokalljam vagy keveselljem a telefonközpontban dolgozó lányok, asszonyok munkáját. — Férfiakat nem látni itt.... — Nem vállalják ezt a munkát! — A kevés pénz miatt? — Nem. Mi, nők, tűrőképesebbek vagyunk, mint az erősebbnek tartott nem tag jai. — Biztos benne? — A tények igazolják ezt. — A férje hol dolgozik? — Itt a postán. — Ezen az osztályon? — Nem, az üzembiztonságnál. Anckov Mladenné köszön a hívónak: Tessék, bejelentő, jó napot kívánok. Hét éve dolgozik itt, és nyolcnaponta tölt el egy-egy éjszakát. A munkakör érettségi vizsgához van kötve. — Mennyi? — Száznyolcvan forint, és percenként annyi — mondja Sinoros-Sza bó Zsuzsanna. — Es hová telefonál a hívó? — Ide a „közelbe" Ausztráliába — Sokadik nemzetközi kapcsolása ez? — Attól függ, hogy hány kapcsolást tart soknak? — Egyet. — Akkor ne jöjjön ide dolgozni. Nem is mennék. Szombaton, vasárnap, éjszaka, bármikor ott lenni, ahogy mondani szokás, minden kilométerkőnél, még férfiakat is megviselne, nemhogy ezeket a fiatal lányokat, asszonyokat. És néha kérdezik is őket, és sokszor butaságról kérdezik. Tegnap, vasárnap Viszonylag kellemes napjuk volt. Nincs mindig ilyen . . . P. F. Japánba utazott Lázár György Lázár György vasárnap Japánba utazott. A Minisztertanács elnöke a japán kormány meghívására tesz hivatalos látogatást a szigetországban. Kíséretében van Horn Gyula külügyi, Török István külkereskedelmi államtitkár. Bányász Rezső államtitkár, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke, Beck Tamás, a Magyar Kereskedelmi Kamara elnöke és Székács Imre, a magyar—japán gazdasági klub magyar társelnöke. Lázár György és kíséretének búcsúztatására a Ferihegyi repülőtéren megjelent Maróthy László, a Minisztertanács elnökhelyettese, Várkonyi Péter külügyminiszter. Ott volt Tanaka Saburo, Japán budapesti nagykövetségének ideiglenes ügyvivője is. Budapesten a Concorde Első ízben szállt le Budapesten Concorde típusú repülőgép szombaton, a délelőtti órákban. A szárazföld fölött környezetvédelmi okok miatt tilos szuperszonikus sebességgel közlekedni, éppen ezért a mostani különleges kirándulás résztvevői egy kis kerülővel érkeztek Budapestre. Londonból a gép az Északi-tenger fölé repült, ahol a hangsebességnél gyorsabban haladhatott, majd a megengedett iramban szelte át Európa légterét. Marx tér, vasárnap Nagy László képriportja