Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-10 / 187. szám

r~ Szombat, 1985. augusztus 10. 73 MAG N írói noteszlapok — békéről, háborúról Félelmes hatalmak ura lett az ember a tudomány révén, miközben ő maga indulatainak, s ösztöneinek a szolgája maradt. Túlságosan korán adományozták a tudósok az embernek a homo sapiens rangját. Egzakt mércékkel méricskélve, köbcentiméterekben az agy térfogatát, nyilván igazuk van. De a jelek szerint nemcsak a térfogat, hanem a minőség is számít. Véglegesen csak akkor válik sapienssé az ember, ha küzdelmei is sapienssé — értelmessé '— válnak. Ha tehát egyszer s mindenkorra szakít az állatvilág harcmodorával. * Inter arma silent musae? — Inkább mondanám azt: fegyverek közt hallgat az ész. Mert bármelyik őrült költő hamarább szóhoz jut a háborúban, mint a józan ész. * Weiss Manfrédról olvasom egy lexikonban: „... Megalapította a csepeli lőszer- és hadianyaggyárat... Mint emberbarát nevét két kórház alapításával örökítette fneg.". Temetkezési vállalatot nem alapított? Így lett volna pedig kerek az üzleti hadianyaggyár — kórház — temető. Mindent egy helyen. * Ha ugyanannyi gond, munka, erőfeszítés, kitartás, idő kellene a romboláshoz is, mint az építéshez —, felismerhetetlenül más volna a mai arca a világnak. * Nyilván a háború végefelé is feszesen kapcsolódtak egymásba az okozati láncok: szükségszerű folyamatok az időben, gyorsuló tempóban és fékezhetetlenül. De az egyéni sorsok mikrotörténelme mintha végképp kiszabadult volna a nagybetűs Történelem sodrából — a véletlenek alattomos zátonyai közé. Véletlenül találta el a golyó, az aknaszilánk, a bomba az egyiket, véletlenül nem találta el a másikat; sokszor a gyávák, a lapítok, az óvatosak haltak meg, s a bátrak, a vakmerők maradtak életben; az okos elbukott, a gügye diadalt ült; az óvóhelyre becsapott a bomba, az udvaron kíváncsiskodóknak nem történi baja —, túl sok volt már ahhoz a kivétel, hogy az emberek jó lelkiismerettel tisztelhessék a szabályost. Szaporodtak a hamis papírok, a felkoncolással fenyegető hirdetményekkel együtt, a szökevények a razziákkal együtt, a bújtatások a feljelentésekkel együtt. Hová lettek azok a régi szép frontháborús idők, az elöl és hátul biztonságos tudata! Már behálózta a front az egész társadalmat, láthatatlanul, és kicsúszott az emberek alól az utolsó talpalatnyi biztonság. Még a frontot járt öregbakák is csak most kezdték megsejteni, mit jelent a háború, különösképp az önmagát túlélt háború a •legyőzöttnek: a teljes, a végletes, a minden képzeletet meghaladó kiszolgáltatottságot. * 1945-ben megszabadultunk egy kötőszó zsarnokságától. Ha vége lesz a háborúnak, ha megérjük a békét — azelőtt, hosszú évekig, enélkül a ha nélkül még csak gondolni sem gondolhattunk a jövőre. Mert a háborús igeragozás nem ismer más jövő időt, csak ezt a feltételes jövőt. * A gátlástalan amoralitásnak mindig ki van szolgáltatva a morális. Az útonálló tüzet kér, s ha gyanútlanul adsz neki, leüt. Nagyon is viszonylagos minden erkölcsi norma. Rablógyilkosok közt a zsebtolvaj, akinek vér nem tapad a kezéhez, tiszta embernek • számit. Viszonylatok? Hát van nagyobb erkölcstelenség, mint a háború? A támadó,' a hódító, a gyilkos háború? Nincs nagyobb kiszolgáltatottság, tehát erkölcstelenség sem lehet nagyobb. Még csak hozzá fogható sincs: milliószám pusztítja az embert, százmilliószám gyötri, kínozza, teszi egész életére szerencsétlenné. Ennek a legaljasabb és legáltalánosabb amoralitásnak alárendelve minden morális érték pusztul, értelmét veszti; minden tisztesség ki van szolgáltatva a trónra emelt tisztességtelenségnek. Szükség torvényt bont — szokás mondani. Da gondoljunk bele, és többnyire kiderül, hogy valami elhatalmasodott törvénytelenség bontja a törvényeket. Az abszolút törvénytelenség a relatív törvényeket. * A háborúban az él tovább, aki hamarább öl —, ezt minden tábornok tudja. De vajon tudja-e minden tábornok, hogy aki hamarább öl, az egy mai háborúban esetleg csak percekkel él tovább? * A mindig kéznél levő kifogás, az örök fedezék: „Mit tehet egyetlen ember! Még egy kis nép sem állhat meg a történelem sodrásában, nemhogy az egyén!" — Íme, a nyárspolgár sunyi önigazolása. Hiszen arról is lemond, hogy legalább gondolati függetlenségét megőrizze! Hogy ha tettleg nem áll ellen, legalább ne támogasson tettleg! Legalabb annyit tegyen népe, nemzete — önmaga — jövőjéért, amennyit nagyobb kockázat nélkül mindenki megtehet! Azt hiszem, a fasizmus legfélelmetesebb találmánya: akit egyszer-kétszer gyilkosságba visznek, ezzel feloldják a további felelősség alól. Akár matematikai képletben felírható: minél többet ölsz, annál kisebb az egy-megölt-főre eső felelősséged. Talán ki is számították, hány embert kell ahhoz megölnie a hóhérkodásra beosztottnak, hogy a felelősség hányadosa minden további esetben gyakorlatilag nullával legyen egyenlő. * A békegalamb az olajággal együtt rendkívül szép, megragadó szimbólum, de az egyszerűsítésre mindig hajlamos közgondolkozást mintha félrevezetné. A galambokat illetően is, a béke eszméjét illetően is. Mert harcban állnak bizony a galambok is, a párjukért, a fészkükért, az élelmükért, a fennmaradásukért. Nem öldöklő harc ez, nem pusztítják el egymást, még a náluk gyengébb madarakat sem, de azért — amint Brehm írja róluk: — „bármilyennek inkább nevezhetők, mint szelídeknek. Híres szelídségük csupán egyike az oly gyakori hamis természetleírásoknak". A béke eszméjét is mintha ugyanígy túlegyszerűsítene a közgondolkodás: kéz a kézben, egy szólamra dalolva menetelni szélcsendes rózsakerteken át, a kizárólag ragyogó emberi jövő felé... Holott valószínű, a békére is áll az, amit Brehm a galambokról mond: bármilyennek inkább nevezhető, mint szelídnek. Az ölelkező, nyugalmas, szélcsendes béke — hamis olajnyomat. Koreszmének, korparancsnak azzal válik igazzá, ha nem a küzdelmes harcok, csupán az öldöklő, a megsemmisítő, a fegyveres harcok kiiktatását ígéri az emberi történelemből. * Mi az emberi történelem legmeredekebb fordulatának vagyunk tanúi, részesei, cselekvői, felelősei. Ténynek vehetjük: néhány százezer év óta az emberi nem létezéséhez a fennmaradásáért folytatott egymás elleni öldöklő harc is hozzátartozott, amelynek ultima ratiója a gyilkos, pusztító, kegyetlen háború a mindenkori szereléssel: a hajdani bunkótól a mai hidrogénbombáig, vegyi és biológiai fegyverekig. Mostanában értünk el ahhoz a történelmi pillanathoz, amikor a fennmaradásért nem lehetséges tovább a legkorszerűbb fegyverekkel harcba szállni. Csakis a fennmaradás ellen lehet. Világtörténelmi váltás: a sosem volt békés együttélés mától — korparancs. * Nehezen érik az emberi nagykorúság. Melyik naptól számítják majd a jövő történészei, nem tudhatjuk. Lehetséges, a legutolsó háború befejezésétől számítják. FEKETE GYULA 2> <2 AV BURUZS CSABA: TÉVÉ Tóth Endre Boldog, aki fiatal Még előtte áll az élet, a rejtélyes, nagyszerű. Lelke áhítja a szépet, szíve csupa fény, derű, ajkán frissen cseng a dal... Boldog, aki fiatal. Haja kibomlik a szélben, teste ívben megfeszül, szeme tiszta, tág tükrében minden szép visszavetül, s még nem tudja, mit akar... Be szép, aki fiatal. Még előtte áll a pálya, övé a titkos jövő, övé a föld minden tája, tenger, bérc és kikötő, s őt várja hír, diadal ... Jó annak, ki fiatal. Ne is sejtse, hogy a földben bűn csírázik szerteszét, hogy az ember meggyötörten vonszolja roncs életét, s a világon mennyi baj .. . Jaj annak, ki fiatal. Szeles József Dal takaróm lebegő éjszaka csillag-kirakata szavam már lihegő kőzene környörgő két keze dalomat feketén égeti a perc az egyszeri szememet szerelem zápora hidegen átkozza Talált kincs A fenti címmel nemrég jelent meg a könyvesboltokban a tízéves Kincskereső című gyermekfolyóirat válogatott gyűjteménye. Elbeszélések, novellák, versek olvashatók gyermekekről. Egy irodalmi folyóirat ad életjelt ismét magáról, miközben évek óta egyedül, valójában igazi társ nélkül szolgálja a gyermekek olvasási készségének fejlesztését, irodalmi érdeklődésének gyarapítását, a Mórát nem számítva. Miközben évről évre könyveivel egyszerre kívánja szolgálni a szépirodalom, a tudományos és politikai ismeretterjesztés feladatait, nem feledkezhet meg arról sem, hogy eleget tegyen az oktatáspolitikai követelményeknek, és könyvei illusztrációival az esztétikai igényeknek is megfeleljen. A gazdasági, üzleti szempontok azonban manapság a könyvkiadás területén is érvényesülnek, ez vonatkozik a hivatásos, állami könyvkiadók munkájára, de érzékelhető a különféle gazdasági munkaközösségek, kiadásszervezési társulások tematikai programjában is. Időnként azonban meglehetősen változó színvonalú kiadványokkal találkozni, amelyek a gyermekek olvasási igényének fejlődését egészségtelenül akadályozzák. Gondolok itt a „szövegszegény" képregényekre, a könyvbeli illusztrációk nem gyermekeknek szánt megoldásaira, vagy éppen arra, hogy a kiadói műhelyek számának gyarapodása ellenére változatlanul hiányoznak a mai mesék, megfelelő számban a nélkülözhetetlen történelmi regények, a líra szépségeit népszerűsítő verseskötetek. , A Hazafias Népfront Országos Elnökségének gyermek- és ifjúsági irodalommal és plvasástani•tással foglalkozó munkacsoportja idén, májusban, társadalmi vitasorozatot indított, számítva pedagógusok, ifjúsági vezetők, szülők, gyermek- és iskolai könyvtárosok és természetesen a tanulóifjúság véleményére. A gyermekkönyvtárakban, iskolákban, olvasótáborokban, eddig szervezett beszélgetések közben számtalan izgalmas és kiadáspolitikailag fontos kérdés fogalmazódott meg. Például: a gyermekolvasók kíváncsisága, hogyan változott az elmúlt években, a szépirodalom iránti érdeklődés — ahogyan azt a terjesztői tapasztalatok mutatják —, miért csökkent az ismeretközlő irodalom javára, valójában milyen értékeket képvisel jelenleg az ifjúsági könyvkiadás, az olvasástanítás mennyiben segíti az olvasás élményének egy életre való elültetését 6—10 éves korban, milyen az együttműködés iskola, a könyvesbolt és a gyermekkönyvtár között, a kötelező és az ajánlott irodalom folyamatos megjelentetése érdekében, miért nincs országos gyermekkönyvklubhálózat, hol vannak a gyermekeknek tervezett speciális berendezésű könyvesboltok, milyen a könyvújdonságokról szóló tájékoztatás színvonala. A viták szenvedélyessége, légköre már eddig is igazolta, hogy a könyvszakma képviselőinek érdemes odafigyelnie az olvasók véleményére. A mielőbbi jó megoldások keresése sürgető feladat, hiszen olvasáskutatói vizsgálatok is figyelmeztetnek arra, hogy gyermekkorban csökken az olvasásra szánt idő, a gyermekkönyvtárakból az eddigieknél és a szükségesnél kevesebben iratkoznak át a felnőtt olvasók táborába. Az olvasáspropaganda irodalomnépszerűsitő akcióktól függetlenül, állandó feladatának tekinthetné a gyermek- és ifjúsági könyvek népszerűsítését. Ténylegesen ugyan nem csekély az a választék, amelyet a könyvtárak, a könyvesboltok, a könyvraktárak kínálnak, de vajon, eljut-e, és milyen módon, a gyermekekhez, a fiatalokhoz? Támaszkodhatnak-e hasznos, figyelemre méltó tanácsokra, hogy a könyv valójában ne csak egy kőtelező tantárgyi eszközként maradjon meg számukra? A Magyar írók Szövetsége októberben a Gyermek- és ifjúsági irodalom gondjai címmel rendezi meg IX. szekszárdi tanácskozását. Ez alkalommal lehetőség lesz majd arra is, hogy a társadalmi vitasorozat tanulságait a jelenlevők elemezhessék. A legfőbb kívánság természetesen csak az lehet, hogy a gyermekés ifjúsági irodalom fontos része, igazi kincse legyen könyvkiadásunknak. Óhatatlanul a XVII. századi kiváló cseh pedagógus és író, Komensky üzenete jut eszembe: „... a bölcsességre törekvő tanulónak a könyveket az aranynál és ezüstnél jobban kell szeretnie.". MARÖTI ISTVÁN