Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-03 / 181. szám

/ MAGAZIN Szombat, 1985. augusztus 3. Egy apró, háromszobás ház­ban lakom Lebőn. A Tiszától nem messze. Itt, a Tisza men­tén neveltem fel mind a négy fiamat, ök ma már nem laknak a közelemben, de hetente egy­szer mind a négy meglátogat. Hétfőn Gyula Kalárissal, szerdán Pista fiam elvált felesége, csü­törtökön megint Pista fiam lá­togat meg jelenlegi feleségével, estefelé, kocsival. A mostani fe­lesége fiatalabb, mint az előző felesége, az Osi, aki szerdán lá­togat meg. s megfürdet, akar ez a kis fiatal, huszonéves lány, akit először nem is tudtam hogyan szólítani. Neki én ..nagymama" lettem, nekem pedig ö „kislá­nyom". Mivel olyan kicsi és lá­nyos volt. csokoládéval, süte­ménnyel, gyümölccsel kedveske­dett nekem, az öregasszonynak, és amikor én eltoltam magam­tól az édességeket, nem sértő­dött meg. hanem egv Bilocid tablettát lett a tányér mellé: — Ez segit az emésztésben. Olyan, mint az iszósnak a „lii­tü". A brcg.vóresz. — Tütü? Brcgyóresz? Tudod, én csak gondolom, hogy mi az a tütü, mivelhogy mi nem va­gyunk idevalósiak. Mindig így beszéltem, többcs­számban, s a löbbesszámon az. ősöket érteltem, a szüleimet, a nagynénémet, a nagyszülőimet, a dédszülcimct, akik s/inte egytől egyig regényhősök lehetnének. Talán még én is meg tudnám írni őket, ha még egyszer visz­szanyerném a látásomat. De már a Tisza-partra se járok ki, csak ide, a szomszédba, a presszóba. A legjobb barátnőmmel minden­napos vendegek voltunk ott. Az­óta ő meghalt, én meg — azt mondják — érelrncszescdéses va­gyok. Szerintem mindegy, mit mondanak, az a fő, hogy emlé­kezni tudjak. En pedig még ar­ra az. időre is vissza tudok em­lékezni, amikor a múlt század negyvenes éveiben a nagyapámat megbízták a megye villamosítá­sával. Mert az én nagyapám messzefoldön híressé vált a be­csületességével, meg a szakma­szeretetével fis a nagyapám Bécsből ide költözött Lebőre a három nagylányával. Mert az én nagyapám Bécsben született, ott ismerkedett meg a nagyanyám­mal a Monarchia idején. A nagy­anyám csodaszép lánv volt, a nagyapám pedig huszártiszt ép­pen akkor, amikor egy autóbu­szon egymásba szerettek ök ket­ten. Mert az első buszt hazai használatra a nagyapám szer­kesztette Bécsben. Rendszeresen járt, mindenki igénybe vehette. Akkoriban mindenki a csudájá­ra járt az autóbusznak, mivel ez. nem sincn közlekedett, mint az addigi lóvasút. Rögtön egymásba szerettek, a nagyapám meg a nagyanyám, és Bécsben éltek egészen addig, amíg Helén, a legnagyobb lány tizenhat éves nem lett. Akkor helyezték a nagyapámat ebbe a megyébe. A nagyapám beletemetkezett a munkába, a nagyanyám pedig siránkozott, hogy itt nincs kul­túráiét, meg az emberek kuny­hóban élnek, nem házakban, a espesemőt, ha sir, az ágy alá dugják, hogy sötétben legyen és megnyugodjon, itt nincs orvos és nincs patika, egy pici templom van csak, az emberek bugrisok, nyáron nagy a sár, télen meg a hó..: ésutöbbi, ésatöbbi ... Mondom, addig duzzogott, elége­detlenkedett, amíg Helén meg nem szökött. Csak egy levelet hagyott Hátra Helén. Ezt én megtaláltam, németül volt írva, és az állt benne, elmegy innen, mert senkivel nem tud szót vál­tani, benne ragad a sárban ... A nagyanyám is ennyit közölt Helénröl, azt is nagyon rossz magyarsággal, majd sirvafakndt. Csak amikor már asszonv vol­tam, akkor fejezte be Helen tör­ténetét az anyám, aki szintén nagyon szép volt, gyönyörűen énekelt és táncolt. Jani fiam nem tanult, iskolá­kat se járt ki, szakmát se akart elsajátítani, igy lelt belőle vilá­got járt ember. Tavaly, amikor meghalt a férjem, hazaköltözött, és azt mondta, itthon fog már .élni ezután. Ez a- Jani fiam szombaton meg vasárnap van itt nálam, előfordul, hogy nem egye­dül jön, csak sajnos, mindig más nö kiséri el. Ez nekem na­gyon nem tetszik. „Fordított életű leszel igy, Ja­ni fiam" — szoktam volt mon­Hidak dani neki, ö persze nevet ezen, azt mondja, nem érti mit aka­rok ezzel mondani.' Nehéz neki visszaszokni a hazai tájba, még a hazai asszonyokat is nehezeb­ben szokja meg mint a másik három fiam. De mindenben se­git ez a Jani. Még a mosástól se riad vissza. A fehérneműimet ugyanúgy kimossa, mint ahogy kicementezi a lépcsőimet, meg bepucolja a düledezésnek indult ház oldalát. Az asszonyok, aki­ket magával hoz, egytől egyig „leereszkednek" hozzám. Nekik is megpróbálok mesélni Helén­röl, a szüléimről, meg a férjem­ről. Ilyenkor ök mosolyognak, bólogatnak, ami nekem nagyon nem tetszik. De nem mondom meg nekik, hogy nekem ők nem tetszenek. Amikor a Jani fiam szombat-vasárnap meglátogat, mindig tyúkot főzök, vagy. rán­,tott csirkét csinálok, szóval igyekszem a fiamnak a kedvenc ételét tálalni. A nők csak csi­pegetnek az ételből, de a Janim szinte zabál. Egvik fiam se tud olyan sokat enni, mint a Jani. A Janimnak is van kocsija, e;s azt mondja, a Tisza partján épít egv kis nyaralót magának meg nekem. Már sokszor mondtam, hogy vigyél el kisfiam, hadd lássam legalább egyszer a te nyaralódat. Persze mindig meg­ígéri, de csak a nőket viszi el oda. Vagy máshova. De azért ugyanúgy várom a szombat-va­sárnapokat, amikor a Janim jön, akár a pénteki napot, amikor fő­leg az unokáim látogatnak meg, a legidősebb fiam. a Misa gye­rekei. Három kislánya van a Mi­sának. tizenhárom, tizennégy, meg tizenöt évesek, ök mindent elvégeznek nekem a lakásban, főznek, bevásárolnak, takaríta­nak. este pedig megfürdetnek. „Nagvmama ne légy szenti­mentális... nagymama ne légy annyira szemérmes ... nagyma­mika olyan széo a kezed" — mondja a legkisebb, akinek az a feladata, hogy a kezemet meg a lábamat törölje meg fürdés után. Persze én csödálkozom és hitetlenkedve rázom a feiem ilyenkor, de Anitám megcirógat és azt mondja, hogy angyalkák fognak maid értem jönni... olyan szép tiszta vagyok meg jó vagyok, csak még a naevnéném­röl meséljem el azt a történetet, amikor elhatározta, hogv férjhez megv és szánon fog majd az es­küvőjére menni. — Szánon is ment! Fehér fá­tyolban, a násznép is szánon kö­vette. — Na és a vőlegény? Igazán meghalt a vőlegény? És mért pont akkor halt meg? Mert nem szerette a nagynénédet?' — Nagyon is szerette a nagy­nénémet! És a nagynéném is sze­rette őt! — Hirtelen elfelejtettem, hogyan is meséltem el korábban a Helén történetét, mivel Helén soha nem ment férjhez, megfa­gyott még azon a télen, amikor megszökött. — Ha annyira szerették egy­mást, akkor mért akart a vőle­gény az esküvő előtt meghalni!? Nagymama, biztosan jól tudod te Helén történetét? — nézett bele a szemembe Anita, cs arcom simogatásával biztatott, hogy fe­jezzem már be a történetet. — Nagyon szerette a vőlegény Helént. Csak tüdőbeteg volt és nem akarta, hogy a nagynéném is beteg legyen. Kedden én látogatom meg a szomszédban lakó barátnőmet, a régi Lebőről beszélgetünk, a ré­gi emberekről, az egyszerű, dol­gos, becsületes, jóakaratú embe­rekről, akiknek az életére már csak mi emlékezünk, ezért aztán Lebő első szülésznője ugyan­úgy meghitt közelségbe kerül hozzánk, mint az itt megfordult papok, a sokgyerekes kondásék, a szobafestő Kati néni, a fuva­ros Vince bácsi és a réges-régi vízimalmos család, akik a Du­nántúlra adták el a malmot, be­szélünk az én híres férjemről, aki támasza volt a falunak, mert nemcsak sokat tanult, de sokat is tudott, és akin lehetett, segí­tett. Amikor eljövök a barátnőmtől és lefekszem az ágyba, mindig 'azzal a vággyal a szivemben csukom le a szememet, hogy a férjemről fogok majd álmodni. De halála óta még soha nem ál­modtam felőle, mindig csak apámmal, anyámmal, a nagyné­némmel, meg a nagyszüleimmel álmodok. A régi házunkban la­kunk álmomban, amit még a nagyapám épített és amit én el­kótyavetyéltem abban az időben, amikor a fiaim egyetemre ke­rültek. Nevetve adtam el a há­zat. A fiaimért. „A fiainkért" bólogatott a férjem, aki nagy ember volt, az egész országban ismerték a nevét. Hidakat épí­tett. Hidakat, melyek máig sta­bilan állnak, s vidékeket, or­szágrészeket kötnek össze. Amikor ezekre a hidakra gon­dolok. újraélem azokat a gond­terhelt éveket, amikor a férjem minden idegszálával a hidakhoz kötődött, én pedig hol levéllel, hol ennivalóval telt kosárral si­ettem hozzá, mellé, őérte, a hi­dakért, és úgy érzem, nem éltem hiába. Az én gondolatom, reme­géseim, lemondásaim is bele­épültek azokba a hidakba. A hi­dak pedig máig állnak és még sokáig fognak állni az országo­kat összekötő határnál a Dunán és a Tiszán. Talán én se éltem hiába. DÉR ENDRE Egry József balatoni képei % \ mu Ifi//'" VITORLÁS % iíaÜi , s. .• :s' • ... SZENT KRISTÓF A BALATONNAL T. Lázár István Ránk dől a reggel Becézzük egymást a pusztulás terein, s az elvétett szavaink mögül ránk dől a reggel. Oltó érintésünket lemossa a korai ébredés. A hit bujtatni gyenge. Megadjuk magunkat a párhuzamosan futó perceknek, és nem bízunk a kijelölt találkozásban. A tökéletes felé nyíló ujjak újra sarokba szorulnak, és tétova lépteink mellé józan létünk simul. Jenei Gyula Simonyi Imrének Mivé emelt a sors Téged, hogy zuhanásodban sincs alázat? Miféle nyirkos homályt fakasztó szobák csöndjéből épült magányod, mely fölmutatta az igazi erő tisztességét, hogy különb gyógyirt küldtél külön-külön létünk összetákolt poklaiba — hisz még a poklok is széthullóban már —, mint az a bizonyos, keresztfán bóklászó hivatásos Megváltó?! Valkó Antal Hasonlatok Remegés a test derékig csöndben áll szó a nyelv alatt vacog a tél V r/ i

Next

/
Oldalképek
Tartalom