Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-03 / 181. szám

,5 Szombat, 1985. augusztus 10. MAGAZIN Irodalmi kitekintő Tiszatáj-ankét Szegeden „A határainkon túli magyar irodalomx értékrendje" címmel előadást és beszélgetést szerveztek az idei szegedi művelödéselméleti nyári egyetemen, amelynek megtartására a Tiszatáj szerkesztőségének munkatársait — Vörös László főszerkesztőt, Annus József főszerkesztő-helyettest és Olasz Sándor főmunkatársat — kérték fel. A téma fontosságára tekintettel, s mert megítélésünk szerint a nyári egyetem hallgatóságán kívül mások érdeklődésére is számot tart, részleteket közlünk az ott elhangzottakból. VÖRÖS LÁSZLÓ: A témát természetesen nagyon sokféleképpen meg lehet közelíteni. Meg lehetne közelíteni irodalomtörténeti nézőpontból, amikor is elmondanánk, hogyan alakult történetileg az egyes, határokon túli magyar irodalmak helyzete, kik ma a legjelentősebb alkotók, melyek a legfontosabb műveik. Minthogy mint szerkesztőket hívtak ide bennünket, jobbnak láttuk, hogy elsősorban a szerkesztés, a szerkesztők nézőpontjából vizsgálódjunk. A magyar irodalmi folyóiratok rendszerében a Tiszatáj egyik megkülönböztető sajátosságát abban látjuk, hogy munkásságunkban igen nagy teret szentelünk a Közép-Kelet-Európában egymás mellett élő és a történelmi múltjukban, jelenükben, jövőjükben egymásra utalt népek kulturális értékeinek közvetítésére. Fontos feladatunknak tartjuk ezt, mert ahhoz, hogy az itt élő népek mindennapi életében is valóság legyen a kölcsönös megértés, tisztelet és szeretet, ahhoz egymás kultúrájának, szellemi értékeinek megismerése kell. Régebben két különálló rovatunk volt, a Most—Puntc-Hid és a Keleteurópai Néző, melyeket az idei évtől a rugalmasabb szerkesztés érdekében Néző cimmel egyesítettünk. Ebben kisantológiákat közlünk a környező népek anyanyelvű irodalmából is. Tudniillik, miközben fontos kötelességünknek tartjuk a határainkon túli magyar irodalom közlését és kritikai szemlézéséi, egyidejűleg szükségesnek taftjúk "a korntfézö népek anyanyelv" irodalmának megszólaltatását is. A híd-funkciót ilyen kettős, ikerpárként értelmezett közvetítésként fogjuk fel, hangsúlyozóm, elvi meggondolásból. A határokon túli magyar irodalom közlésének folyóiratbeli gyakorlata nagyjából a CO-as évek közepén vált rendszeressé, bár a feltételek sosem voltak elég kedvezőek e munka számára, sosem vált ez igazán természetessé, magától értetődő szerkesztői gyakorlattá, amit a hivatalos fórumok is természetesnek vesznek és az olvasóközönség is. Itt szeretném hangsúlyozni, hogy a legfelső vezetésünk és a megyei, városi vezetés egyaránt rendszeresen támogatott bennünket ebben a munkában. Mindig akadlak viszont ennek ellenzői is, tevékenységünket így vagy úgy a gyanakvás légkörében kellett végeznünk. Az utóbbi években sajnos megint az akadályok tornyosulnak elénk. Csak egy példát említek: nem megy zökkenőmentesen a szellemi csereforgalom az itt élő népek között. A szlovákiai, romániai, jugoszláviai írók művei igen kis példányszámban látnak napvilágot, s rejtélyes okok folytán még a szerződésekben igényelt könyveknek is csak kis hányada érkezik be, vagy mint a jugoszláviai könyvek esetében, hovatovább megfizethetetlenek. Mindez megnehezíti a valódi értékrend érvényesítését a szerkesztésben is. De beszéljünk arról. milyen alapelvek szerint állítjuk föl az értékrendet. A különböző szerkesztőségek között nincs egységes álláspont. Az nyilvánvaló tény, hogy a határokon túli magyar alkotók sok szempontból hátrányos helyzetben vannak a hazai irodalmárokhoz képest. Mindez adódik a kisebbségi lét általános hátrányaiból. Ebből sokan azt a következtetést vonják le, hogy ezt a hátrányt, ellensúlyozzuk a különböző műhelyekben, folyóiratokban, könyvkiadásban, rádióban azzal, hogy tegyünk színvonal-engedményt, ne mérjük azonos mércével az itteni meg a határokon túli magyar irókat. adjunk szót az ottani gyöngébbeknek is. Ez téves elv. Ha követnénk, rossz hírét keltenénk, lejáratnánk az egyetemes, összmagyar irodalmat külső szemlélők előtt, rosszat tennénk az adott nemzetiségi irodalomnak is és a közlő fórumnak is. Az egyetemes magyar irodalom általános értékrendje a kötelező, csak ilyen létezik. Másképpen szólva, az érték ugyanúgy érték a határokon túli, mint a határon belüli magyar irodalomban. Vagy: a provincializmus ugyanúgy provincializmus a határokon túli magyar irodalomban, mint ahogy provincializmus Budapesten vagy Szegeden. Ezt az elvet azért is szükséges érvényesíteni, mert a határokon túli magyar irodalom nagyon tiszteletreméltó színvonalon teljesít, a romániai egyenesen csodálatra méltó, tehát van érték, nem szükséges az értéktelent, a silányat a fönti téves elvi meggondolás alapján elővenni. Mi ezt igyekeztünk és igyekszünk érvényesíteni. Nem egyszer történik meg azonban, hogy amit mi visszaküldünk a szerzőnek, azt más folyóiratban, hetilapban, netán napilapban viszontlátjuk. Az idők során nagyjából kialakult a folyóiratok közötti munkamegosztás a tekintetben is, hogy a határokon túli magyar irodalmakból melyik melyikre figyel inkább és melyikre kevésbé. Az esztétikailag leghálásabb, de politikailag legnehezebb föladat a Tiszatájnak jutott: a romániai magyar irodqlom közlése. Ilyen szempontból pontosan fordított a helyzete a szombathelyi Életünknek, amely a nyugati emigráns magyar irodalom közlését vállalta: 'ez" politikailag a legkönnyebb, esztétikailag a leghálátlanabb. * ANNUS JÖZSEF: Meglehetősen nehéz dolga van annak, aki a nyugati magyar irodalom értékelésére vállalkozik. Ám nem lenne helyes, ha azt mondanánk, hogy bennünket ők nem érdekelnek, hisz — ahogy azt mondani szokták — kívül vannak a tacesvonalon, a kilencszázvalamennyi lapjukkal, 350 körüli létszámukkal, mert hiszen mindannyian szembenallnak a Magyarországon fönnálló renddel. Ennyire sommásan azonban nem lehet ítélni. A nyugati magyar irodalom sokszínű, sokfajta, mindenekelőtt azt kell néznünk, kik közöttük a toleránsak, akik nagyon hasznos kultúraközvetítő tevékenységet folytatnak, és kik azok, akik nyíltan szembenallnak velünk. Külön venném azokat a fiatalokat, akik egyetemi hallgatóként vagy friss érettségivel mentek ki, s akik között igenis vannak nagyon hasznos támogatóink. Gondoljunk csak Czigány Lórántra, Tinsz Gézára, Sulyok Vincére. Mi a leglényegesebb különbség a határokon túl, a Kárpát-medencében élő magyarság irodalma, szellemi élete és a diaszpóra — Cs. Szabó László hatalmaz föl bennünket e kifejezés használatára — között? Törvényszerű, hogy a diaszpóra irodalma nem lehet olyan, mint egy nemzet vagy nemzetiség irodalma. Ennek egyszerű oka van: nincs mögötte nép. Sütő András Marosvásárhelyen él, onnan 60 kilométerre született, tehát ő otthon van. Grendel Lajos Pozsonyban otthon van. Fehér Ferenc Újvidéken otthon van, de mondjuk X. Y. Londonban idegen. Bármely nagymenő lapkiadó Amerikában, magyar emigráns — idegen. Soha nem tudja azt a státuszt kivívni, amit egy nemzeti vagy nemzetiségi iró, költö, gondolkodó elérhet, vagy természetesen adva van a számára. Ebből is következik, hogy a nyugati magyar irodalom líra- és prózatermése nem túl sok figyelmet érdemel. Amiben igazán érdemes rájuk figyelni, azok a kultúraközvetítő gesztusok. Érdemes például figyelnünk a nyugati maeyar írók néhány szervezetére, amelyek közül az európaiak életképesebbek, mint az amerikaiak. Különösen az egyháziak, mint a Protestáns Magyar Szabadegyetem, amelynek az előadásai közismertek Hollandiában. de másutt is. Vagy a Katolikus Magxjar Egyetem, a Pax Romana, melynek kiadványai olykor-olykor eljutnak hozzánk. * OLASZ SÁNDOR: A határokon túli magyar irodalom tanulmányozásakor lépten-nyomon egy érdekes és fontos kérdésbe ütköztünk, ez az, amit úgy emlegetünk: kettős kötődés. Hogyan, miképpen kötődnek a nemzetiségi irodalmak az anyaország kultúrájához, illetve hogyan kap- ' csolódnak ahhoz a kulturális közeghez, amely az adott államalakulatban található. Ebből a szempontból speciális helyzetben van a jugoszláviai magyar irodalom. Ottani magyar írók és irodalomtörténészek gyakran hangoztatják a különállásukat, külön útjukat, autonómiájukat. Van mire büszkének lenniük, mégpedig azért, mert a jugoszláv önigazgatási rendszer, amely köztudomásúan rendkívül kényes és érzékeny a nemzetiségi politikára, sok mindent lehetővé tett a jugoszláviai magyar irodalom kibontakozása érdekében. Történelmi gyökereket is említhetünk: a jugoszláv különútnak a történeti példáját. Annak, hogy a csehszlovákiai vagy a romániai magyar irodalom képviselői szervesebben kapcsolódnak a magyar kultúrához, nem az az oka, hogy ezekben az országokban szegényesebb az intézményrendszer, vagy kisebb az írók öntudata. Sokkal inkább arról van szó, Csehszlovákiában például, hogy sokáig önállótlan volt az irodalom. nem tudott lábra állni az ismert okok, az 1945—48 közötti magyarságot érintő diszkrimináció miatt. De egészen az 50-es évek végéig, sőt még a 60-as évek elején is meglehetősen amatőr színvonalú és provinciális jellegű volt a szlovákiai magyar ^irodalom, és csak a 60-as évek közepén jelentek meg az egyetemes magyar irodalomban is értéket jelentő müvek. A romániai magyar irodalom gazdagságát nem kell itt különösebben részletezni. Voltak hosszú évtizedek, majdnem évszázadok, amikor ez volt „a" magyar irodalom. Ez a körülmény nyilvánvalóan eleve meghatározza, hogy a romániai magyar irodalom szervesebben kapcsolódik az anyaországéhoz. A nemzetiségi irodalmak nemzedéki tagozódásáról is szeretnék néhány szót szólni. Talán a romániai magyar irodalom az egyetlen, amelyben minden egyes generációnak megvan a kiugró, kimagasló képviselője, tehát biztosított a folyamatosság, a kontinuitás. Sajnos, a nagy öregek egyre kevesebben vannak, Balogh Edgár és Méliusz József képviseli azt a nemzedéket, mely már a két háború között is komoly irodalmi tevékenységet folytatott. Következik a középnemzedék, vagy az úgynevezett középnemzedék, hiszen 50—60 éves alkotókról van szó, Sütőékről, Kányádiékról. És a Forrás című könyvsorozatban jelentkező költök, írók három nemzedéke, akik között nagyon érdekes kapcsolódások figyelhetők meg. Az első Forrás-nemzedék morális érzékenységét, a történeti kérdések iránti fogékonyságát a második nemzedék, Farkas Arpádék, Magyart Lajosék viszik tovább; Szilágyi Domokos nak, Hervay Gizellának. Páskándi Gézának a világlíra iránti érdeklődését, a kísérletező irodalom iránti affinitását pedig a harmadik Forrás-nemzedék viszi tovább. Ilyen természetes és egészséges egymáshoz kapcsolóT dásról nem beszélhetünk a szlovákiai magyar irodalomban, mely előzmények nélkül, gyökértelenül indul, jóformán csak Fábry Zoltán képviselte a folyamatosságot. Ennek az irodalomnak az utánpótlása is kérdéses, nem látjuk a huszonéves szlovákiai magyar prózaírókat, költőket, ami elég aggasztó. A kárpátaljai irodalomban Kovács Vilmos életművének kivételével alig van olyan érték, amely a szigorú értékhierarchiában helyet kaphatna. S. E. Farkas Árpád Békesség, május! Vissza-visszaleng a nyugati égre májusi alkonyon egy májfolt alakú, véraláfutás-szin kicsi felleg, elvárásuk fénnyel a kertet, gyermekkor végmenedékét trágáran besüti —: csattog a csalán gyökere, csigahéj reccsen, párzó temetőbogarak, százlábú férgek menekednek, kunkorodnak a kettészelt giliszták, mert ássa, ássa, két kölyök ássa a bunkert — ötévesek! — s már ragacsos, csupasz kézzel nyúlkál bőrük alá a halál, mert messzi, születés előtti perzselt emberhús marja orrlikaik, és géppuskák, ágyúk, tankok dübörögnek szembe az esővert mozivászon riadalmán át —, angolok jönnek a rádióból, angolkóros kölykek s angolkóros nagyapák —, okád a távolból sikolyt és jajt, miazmás füstöt Hirosima torka, s csecsemőillatú béke hiába leng a hazai romokon, félelem tarajlik, fröccsen a roncsolt levegőben, s nincs bár egy árva savanykás cukorka, paplan alá édesgetni őket —; ássa hát, ássa két konok gyermek a gödröt a kertszögletben: lészenmajd hatalmas, sok termü bunker, illatos füvekkel, páfránnyal bélelt, anyuka, apuka, nagymama, nagytata idemenekszik, s az utca zsivajgó népe is majdan, ha bombázók húznak fölöttünk, s géppuska-kartács lyuggatja a bodza s ribizli leveleit, és zsírosbödönök, kamra-befőttek, száraz kenyerek, csiprok és vödrök vakondok-honunkat bebútorozzák; ássuk hát ásóval, körömmel vájjuk a gödröt, ha kell, a földgömb túlsó feléig: vész — kijáratot gyorsan a narancsligetes nyárba — — — hiába! HIÁBA! mert csorbulhat ásó, köröm szakadhat: öklömnyi kövek, karnyi gyökerek lökődik vissza a menekvés-vágyat —: eleven testet nem fogad magába föld, undorral kilöki, s mert az erőtlen is hívja a sorsút, s a gyönge élet is élni akar, májusi virágörvényben, cserebogarak fürkész helikopterei alatt, ime: FELNÖVEKEDTÜNK! S lábszárközépig ér csak a sánc-menedék! Élünk hát színén si földnek, kitart pőrén, s minden vagyonunk, kincsünk, fegyverünk ez az egyetlen emberöltőre szabott élet, s mentül jobban ropog a fegyver idegeinkben, éljük a Májust, még ha véraláfutás-szin kicsi felhők lengenek is fönt a nyugati égen, midőn naponta Napunk leszenderüL