Délmagyarország, 1985. augusztus (75. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-24 / 198. szám

Szombat, 1985. augusztus 24. MAGAZIN *" -jmMmamm *> 2 Jaűf '•t'j! 1 •1 , ; j / ^HMmr^juJ^BH iííÉl ? lírfilf BPP A jó öreg Dugonics Zolnay László életműve (1916-1985) Nem polihisztor volt, több annál. Polihisztornak ugyanis az ókornak azon nagyjait nevezzük, akik az ismeretek összességével gazdálkodtak. Zolnay László régész, zenetörténész, kultúrfilológus, bölcselő volt egy személyben. olyan tudós, aki a felismert igazságot világos és könynyed stílusban mindenki számára közvetíteni tudta. Erkölcsi magatartása nem tett különbséget igazgató és ásó munkás között. 1947. február 16-an — saját fogalmazását idézve — „Szerencsés István csákánya", Zolnay sok évtizedes összpontosítása nyomán megtalálta a késő gótikus szobortemetöt, mely az utóbbi évtizedek legnagyobb magyar régészeti-művészettörténeti lelete. Demokratizmusa társakat és irigyeket támasztott, könnyítette, nehezítette alkotómunkáját. Mindez azonban csupán karakterének meghatározója, tette a magyar művelődéstörténet fáradhatatlan szolgálata. , A siker páratlan volt, 1947ben érte el életmüvének zenitjét a budai vár feltárásakor, amikor megtalálta az Anjou-kor gótikus remekműveit, melyek ma a Budapesti Történeti Múzeum kincsei. Mindez meggyorsította Zolnay László pályaívét is. Megszüntette, pontosabban: mérsékelte a gáncsokat, erősítette könyveinek szabad jelzését. Ekkor írta meg, 1947—84 között, egyetlen lázas alkotó évtized alatt mindazt, amit egész életében gyűjtött, így ez a kínos, tapasztalat nem kallódott el. A Corvina Kiadó adta ki Zolnay László Szakái Ernővel írt közös könyvét 1976-ban A budavári gótikus szoborleletről. A leletfeltárással szoros összefüggésben adta ki a Gondolat Kiadó második bővített kiadásban Zolnay László Ünnep és hétköznap a középkori Budán cimű művét, amely az akkori városéletet, a budai otthonokat, piacokat, a sokadalmakat, művelődési viszonyokat, szokásokat, játékokat, mulatságokat eleveníti meg. Minden idegszálával arra törekedett, hogy könyveiben hiányok nélkül, teljességre és világosságra törekedve örökítse meg a középkori Magyarország fényeit, árnyait; Buda aranykorát, a Kincses Magyarországot. Száműzött minden hamis romantikát, és tudott lelkesedni is. Igaz, szellemet lehelt írásaiban az adatokba, nem elégedett meg a lexikalitással. csak felhasználta őket. összefüggésekre otalt, a középkori magyar élet európai határait elemezte Nemcsak Budát, Esztergomot, Visegrádot, hanem Krakkót. Rómát, Isztambult is nézte. Számvetése mindig előretekintés, szabadon közlekedik az időben, s megkeresi, megtalálja a folyamatot. Mindent érzékéi a krónikákban — belőlük rajzolja meg a magyar középkor illanó hangulatát, tárgyi emlékekből villantja fel a hajdani életet. A művelődéstörténész egyetemessége, stiláris érzéke, pallérozott és mindig újításra kész tudása, belső küzdelme révén láttatja a múltat, mely jelenünkben, jövönkben is tetten érhető, s hogy a folyamat organikussá válik, azt a nemrég elhunvt Zolnav László művelödéstörténészi életművének is köszönhetjük. L. M. mi feK^* rt 1 f •* ,. •: / / y.; • | AZ, MW # Hi r" H . ; . j. . : f ! i/á r- ^^^tabí^SsO - ' I •hV vH '"dk. 1®%. Jte llliil'l iiPill)!' 1 iIii"WIÉBÉIhMIIM 'i'iliiWiyiiMiiii'i JIIMWIHiMlW "n Zolna) r László Az elátkozott Buda Buda ar anvkora j Születésének százotver.edik évfordulóján, 1968-ban. szépen ünnepelte szülővárosa Dugonics András életművét. A Tiszatáj hasábjain Illyés Gyula emelkedett szavakkal szinte a népi írók előfutárát méltatta benne. Szauder József alapos tanulmányban rajzolta meg arcképét. Mocsár Gábor pedig ellentmondásaira is utalva, jelentőségét mégis fölmutatva. a Magyar példabeszédek és jeles mondások gyűjtőjének időszerűségét és maradandóságát állította középpontba. A Szeged története nemrég megjelent második kötetében Szörényi László 23 lap terjedelemben foglalta össze Dugonics pályaképét. Alapjában Szauder értékelését téve magáévá, jól ellenpontozva ábrázolja az író és a tudós munkásságát. Szauder közvetítésével Horváth János álláspontját tolmácsolja, amikor hangsúlyozza, hogy Dugonicsnak esztétikai meggondolásai nem voltak: számára az irodalom a nemzeti érzület növelésére szánt eszköz volt. Jelentőségét Szörényi azzal is jól érzékelteti, hogy Vörösmartyra, Arany Jánosra, Petőfire tett hatását hangsúlyozza. Anélkül tehát, hogy az ő Dugonics-arcképének alapvonásait vitatnám, sajnálattal kell megállapítanom, hogy a monográfia Dugonics-fejezete nem vette tekintetbe a Szauder tanulmánya óta megjelent három fontos megnyilatkozást Dugonics értékelésének kérdésében. Elsősorban Kosáry Domokos nagy korszakmonográfiájának (Művelődés a XVIII. századi Magyarországon, 1980) ítéletei mellőzhetctlenek: mind Kosárynak, a nagy tudású és nagy tekintélyű tudósnak a személye, mind munkájának mint a műfajában egyedülálló teljesítménynek a rangja teszi klkerülhetetlenné a vele való szembenézést. Az Etelka Kosóry a korszak műveltségét három szintre bontva szemléli és mutatja be: a felső, magasszint alatt az egyszerűbb nemesség színvonala, a „nemesi népiességé", a harmadik pedig „a valóban népi, paraszti szint". A második szintet, „a nemesi többség tartalmában elmaradt, régi, feudális nacionalizmusát" Kosáry szerint a legjellemzőbben Dugonics és Gvadányi képviselte. Nem győzi hangoztatni Dugonics „idegenellenes kirohanásait", szemére vetve, hogy éppen ő a túlzó magyar, „akinek a nagyapja még nem tudott magyarul*'. (Ez persze tévedés, mert a nagyapja, Dugonics Miklós, már itt született, sőt, a dédapja, Dugonics Mihály is minden bizonnyal már tudott magyarul.) Kosáry idézi Kazinczyt, amint az Etelká-ról frissen, 1788-ban, úgy nyilatkozott, hogy szégyenkezik magyar voltán. De nem idézi Kazinczynak mindössze két évvel későbbi véleményét: „Az, aki ítélve olvas, az ilyeneken nem akad fel, hanem inkább szívére szorítja lélekben maga előtt lebegő magyar Dugonicsát." Kosáry szerint Kazinczy e véleményváltozása „mit sem változtat" két év előtti álláspontjának igazán: „Szavaiban az első szint, a nemzeti felvilágosodás bírálta ellenfelét, az elszabadult második szintet.". Senki sem tagadta, hogy Dugonics — és „a magyarosok" — műveltsége Kazinczyénál és társaiénál alacsonyabb szintű, s hogy szemléletük nemesi, rendi. Ezt Horváth János, az irodalmi népiességröl irván már 1927-ben megállapította: „az iroaaimi müveltsegnek ez az akkori Viszonylatban csakugyan alsóbb rétege volt az, melynek melegágyában áttelelhetett az egyelőre lenezeit es viszszaszoritott hagyomány . s> eppen ez az, amit Kosáry mellőz, nem vesz figyelembe. Egyrészt, hogy a rendi ellenállást, a túlzasokba is torzuló némeiellenességet II. József tán jószándékú, am, megis magyarellenes intézkedesei nlvták ki, és ennyiben Dugonics konzervativizmusa jórészt a „haza es haladas" ekkor törvényszerű szembekerulésenek sajnálatos következménye. Másrészt viszont ez a nepiesség őrizte meg a reformkor nemzeti ébredése számára a magyar hagyomány tudatát és anyagát: a honfoglalás történetet és a népszokásokat. Ebből a művészietlen formák közt, de megőrzött hagyományból táplálkozott az Arpádiász, a Zalán futasa, sőt a Tolat, a Buda halála, a János vitéz, még némiképpen a Bánk bán is! A legvégletesebb fogalmazasban Szerb Antal magyarázta meg ezt az ellentétet a Szörényitől szintén mellőzött tanulmányában, az 1929-ben írott Magyar preromantikában: „Ez a korizlés, minden csodálatos naivságával és tudatlanságával együtt, végtelenül áldásos volt a magyar irodalomra.". Mind a múltnak, a réginek, mind a parasztinak, a népinek az irodalmi tudatba való beleplántálása — Dugonics érdeme: „Bámulatos érzéketlensége stílus és irodalom iránt itt is áldásosabbnak bizonyult, mint sok esztétaköltő stilusbölcsessége.". Szerb Antal így látta Dugonics jelentőségét: „A -nemzeti lélek tüzes ébresztője-" valóban megérdemli nevét, és a felújuiás történetében voltaképp Kazinczy mellett kellene öt említeni. De önmaga, a magyar különség nagy hangsúlyozója, voltaképpen nagyon európai jelenség volt...". Jellemző Kosáry elfogultságára, hogy még amit Dugonics javára kellene írnia, azt is gyanúba keveri. Dugonics tagadhatatlan érdeme, hogy magáévá téve Sajnovics Jánosnak a finnugor rokonságról 1770-ben kifejtett nézeteit, már 1788-ban, az Etclká-ban vállalkozott ennek a nemesi közvéleményben népszerűtlen tanításnak a terjesztésére. Kosáry szerint Dugonics ezt is a hagyományos nemzeti dicsőség még romantikusabbá színezésére használta föl. De miért volna ez hiba? Hiszen „a halzsíros atyafiság" eszméje éppen nem tetszett a köznemességnek, s Dugonics ennek ellenére vállalkozott népszerűsítésére. Ezért csak elismerés illeti, nem bírálat. A tudákosság királyi oktatója Kosáry könyvének három—négy helyén is fitymálva szól Dugonics matematikai tevékenységéről. Érdemét a mennyiségtan műszavainak megmagyarításában nem tagadhatja, tehát legalább ebbéli tevékenységet is gyanúba keveri. Idézi Dugonicsot: „csak azért is az algebrát és a geometriát magyar nyelven kiadtam, hogy megmutassam az ország előtt, hogy a német nyelv soha nem oly alkalmatos a tudományoknak kimagyarázásban, mint a magyar nyelv.". Vonjuk le ebből azt a túlzást, amelyet II. József nyelvrendeletének visszahatása kellően magyaráz, s akkor Dugonics ugyanazt mondja, mint „az első szint" elméletirója, Bessenyei György: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem.". Dugonics műszavai (az egyenlet, gömb. gyök, hasáb, henger, köb, kör, maradék, szög, tétel és a többi) máig cinek, és ez önmagában is megszerezte számára a tudománytörténetben a halhatatlanságot. Kosárynak kezére járt Szénássy Barna (A magyarországi matematika története, 1970), amikor Dugonics matematikai tevékenységének túlértékelése ellen szólalt föl. ö elismerte ugyan a műszavak magyarításának jelentőségét, de Dugonics matematikai munkáiról, A tudákosság könyvei-röl rossz véleménnyel van. Dugonics bőbeszédűségén kívül a matematikai gondolkodás és szigor hiányát veti szemére. „A könyv — írta Szénálssy — egy olvasott, történelmi adatokban eléggé tájékozott, egyébként azonban felszínes tudású, emellett túlzottan önimádatban szenvedő egyén tollának a jellegét viseli magán." Nos, igaz, Prónai Antal, Dugonics életrajzírója (1903) túlzott, amikor Dugonicsot korának legkiválóbb matematikusaként emlegette. Szendrel János 1968-ban elfogulatlanul fogalmazott, amikor Dugonics matematikai tevékenységének lényegét — a szaknyelv megmagyarftása mellett — abban látta, hogy „az akkori legújabb matematikai eredmények közvetítésében néhány már ismert eredményre adott újabb bizonyítást". Jellemző, hogy Dugonicsnak mint tanárnak a jelentőségét Szénássy — és nyomában Kosáry — miképpen igyekezett kétségbe vonni. Szénássy idézi ugyan Dugonics tanítványának, Katona Dénesnek egyértelműen elismerő emlékezéseit Dugonics előadásának világosságáról, utána mégis — hivatkozás nélkül — azzal hozakodik elő, hogy ^más adatok" szerint Dugonics előadásai alacsony színvonalúak voltak, a vizsgákon pedig túlzott szigor és szőrszálhasogatás jellemezte. Szénássy mégsem tagadhatja, hogy tanítványai rajongásig lelkesedtek Dugonicsért. Azt sem, hogy kartársai féltékenységből nem szerették; szókimondó, csiszolatlan beszéde, ellenzékieskedése is sok haragost szerzett neki. Ismeretes a jezsuiták és a piaristák közti hagyományos ellentét, amelyet fokozott, hogy II. József betiltotta a jezsuita rendet, és Dugonics is a jezsuiták elbocsátása után kapta meg az egyetemi katedrát. 'Szénássy is, Kosáry is az exjezsuiták vádaskodásainak ad inkább hitelt Dugonics ellenében, mintsem híveinek, tanítványainak hinne. Még azt is szemére vetik, hogy Martinovicsot elgáncsolta a nagyváradi akadémia matematikai tanszékének elnyerésében. A pályázattal járó vizsgán Dugonics — nem egyedül, a volt jezsuita Makó Pállal egyetértésben — nem találta Martinovics tudását elégségesnek. Cserei Szörényi László mindössze egy bekezdést szán Dugonics utolsó regényének, a Cserei-nek (1808). Nem Horváth János mutatta ki, mint írja, hogy ez Voltaire Zadig cimű szatirikus regényének magyarítása: tudta ezt már megjelenésekor a 18 éves Kölcsey Ferenc is: „Elméssége ezen könyvnek a magyarban is szembetűnő, noha azt az Öreg a maga caprice-jainak (ötleteinek] feláldozta.". Horváth János 1907-ben (s nem 1908ban, mint a Szeged története jegyzetében áll) pontról pontra összevetette az eredeti müvet az átdolgozással. Kimutatta az egyezéseket és Dugonics saját leleményeit. Pl.: az, amely Arany Jánost, Toldinak a cseh vitézzel való viadalát is ihlette: az ellenfelet Cserei is futni hagyta volna, ha a legyőzött alattomban nem támadott volna. Illyés Gyula 1968-ban ezt írta: „Boldog és hálás előfizetője lennék Dugonics müvei üj kiadásának.". Mocsár Gábor ugyanott a Magyar példabeszédek és jeles mondások új kiadását sürgette. (Erre vonatkozó megismételt javaslatunkat eddig a könyvkiadók elutasították.) Ám Szörényi nem említi, hogy 1975-ben a Magyar Helikon kiadta a Cserei-1 Kerényi Ferenc utószavával. Ez pedig több okból is említésre méltó esemény. Egyik, hogy a „reakciós" Dugonics nemcsak olvasta, ismerte a fölvilágosodás nagy harcosát, Voltaire-t, de nem átallotta magyarra átültetni egyik művét. Igaz, a szatírát kilúgozta a regényből, és — hajlama szerint — kalandos iörténetek sorozatává tette, de megőrizte Voltaire haladó eszméinek jó részét. Elítéli benne Dugonics a rabszolgaságot; az embertelen hagyományokkal (pl.: az özvegyek föláldozásával férjük halála után) szembeállítja az emberi észt, az okosságot; az egyenlősdi helyett „az erösebb többet bír" elvét hirdeti; a kuruzslással szemben a „dologra szoktatással" gyógyít; a szomszéd nrpekkel való békességet előbbre valónak tartja a hadakozásnál. Kerényi joggal mutat rá, hogy a Cserei ma is olvasható; stílusa erőteljes, eleven, s hogy Dugonics tájnyelvi írásmódja az Etelka óta sokat csiszolódott. Horváth János már 1907ben a Cserei-nek is azt a szerepét hangsúlyozta, amelyet két évtized múlva Dugonics egész életművének summájaként fogalmazott meg: előfutára XIX. századi költészetünknek, Vörösmartynak, Aranynak. A jó öreg Dugonics, ahogyan Juhász Gyula szerető elfogultsággal nevezte, egyeni és történelmi korlátai ellenére is megérdemli a hálás utókor tiszteletét. Halálakor az egykor oly zord kritikusa, Kazinczy is azt írta: „Maradjon örök aldásban emlekezete!". PÉTER LÁSZLÓ \