Délmagyarország, 1985. július (75. évfolyam, 152-178. szám)

1985-07-06 / 157. szám

Szombat, 1985. július 6. 51 MAGAZIN KASS JÁNOS ORAFIKAJA Sass Ervin versei Ünnep az a nap volt a napisten aranyarca és az a hit az eretnekség koronája az a korona a bársonyszavakkal bélelt reménységkaloda az a nap volt a dáriusz kincse az egyetlen pirosbetűs ünnep amikor megindulnak gyökereikből a fák az a nap volt az ülj törvényt önmagad felett a hídnak legtávolabbi pillére ahonnan már egészen közel a térképre nem rajzolt város örökálom katedrálisával ahol az oszlopok elérik az elérhetetlent és felemelik az örömök kupoláját a napisten aranyarca elé felfestve falaira a történetet a rab katonáról aki megálmodta egyszer a szabadulást Földbe szúrt lándzsák mögötted életkilométerek lépések tízezre a reménnyé fokozott idő és az időtlen remény arca az egyszercsak megérkezés szélomló épülete magasba szökkenő tornyok aranysisakos örkatonák felhők feletti utazás az egyetlen út amikor még elgondolhatod milyen a 1 hogy életkilométerek lépések tízezre és reménnyé fokozott idő hogy tiszta szó még tisztább összetartozás hogy mögötted minden és előtted a csendnek kékje az elpusztított toronyerdők bezúzott aranysisakok véres port taposó lábak földbe szúrt lándzsák gyilkos felkiáltójelek koszorúk szalagján a vég6Ő érv nem vagy az aki voltál Fehér virág tudod-e kedves mennyit ér két boldognak festett óra mennyit a lassú ocsúdás és mennyit a realitások eljövetele zene nélkül hangtalan kiáltozások közepette amikor a szomorúság igazi szomorúság és a csend is igazi csend és az utcán üvöltöző busz igazi busz fáradt emberekkel tömve és az égen hiába keresed nem találod az esthajnalcsillagot, ellopta valaki talán egy láthatatlan óriás marok abban vergődik fénytelen tuded-e kedves hogyan hervad el az életfa ága hogyan hull le fehér virága sivatagegyed ül valóságunk szigeteire ahová (mesélik) nem érkezik soha hajó és ahonnan (azt is mondják) nincs menekülés Horgonyt vetni Kass János önportréja — vallomásainak tükrében ,,... Ma a művész ismét hasonló a reneszánsz mesterekhez. A kornak ilyen vagy olyan formában szüksége van rá. Mindenhez kell értenie, mindenről kell tudnia. A tudomány egyre inkább specializálódik és csak részterületeket képes átfogni. A művésznek mindenről tudnia kell, mindent látnia kell és fel kell készülnie minden feladatra, Leonardóhoz hasonlóan. Ha kell, képet festeni, ha kell, felvonulást szervezni, a műfaji korlátok megszűntek és minden anyagot érezni, felhasználni és formálni kell tudni. Illusztrálni, könyvet tervezni, üzemek színharmóniáját vagy lakások bel6ő rendjét és otthonosságát megvalósítani, plakátot festeni és világkiállításon kifejezni, mire képes népe és az emberiség. Mozaikot atomerőműre, kisiskolások számára tankönyvet, és auswitzi emlékművet tervezni. Az emberi fájdalomnak, a szenvedésnek emléket állítani, hogy emlékezzünk rá, és soha ne ismétlődhessen meg. Válaszolni kell a kornak és ez valóban gyönyörű feladat. Szinte megoldhatatlan és csak nagyon kevesek, csak a legnagyobbak voltak képesek erre a történelem folyamán . .. ...Szegeden születtem 1927-ben. A harmincas évek elején kerültem el a városból. Nagy. vizekre és óriási szárazságokra emlékszem. Illatok máradtak meg bennem, például a frissen gyalult fa édeskés illata. Máig érzem a múzum előcsarnokának hűvösséget, és orromban Móra Ferenc szivarjának kékes füstjét. Hallom a homokfutók zörgését, a lovak patáinak dobogását. Emlékszem a megásott avarsírok pontos derékszögére, a gyerekszem-fényképezte csontok, koponyák, csigolyák rendjére, majd feljebb, a gödör peremén, a térdnadrágra, a bricseszre, az árnyékot vető szalmakalapra, Móra kék szemére. Emlékszem a város elevenségére, a piacok harsány zsúfoltságára. Arra, hogy a sokszoknya redőiben hogyan kotorásztak a kofák pénzes zacskóikat keresgélve. Gyermekszemem alulnézetben fényképezte a világot, így a lovak hasát, a szekerek alját, az égbe szökő épületek rám dőlő falait, a fák eget takaró rezPő lombjait, az emberóriásokat őrizte meg az emlékezet képalbuma. Az egykori Tisza-híd öntöttvas korlátai mellett ámulva néztem, hogy a pókok sűrű hálóiban hogyan vergődik a rengeteg légy, szúnyog, bogár. Különös és csodás színház volt ez! Aztán sétákon, anyám kezét fogva láttam Juhász Gyulát, sötéten és törékenyen a nyár végi délután aranyos napsütésében, hosszú árnyékot vetve, keresztben a Tiszatöltése'h felénk ballagni"...: Hosszú évtizedekig, aztán semmi nem kötött" a városhoz." Csak jóval később terelt vissza valami ősi ösztön, s a szülőváros iránti vágy és szeretet most elevenedik újra. Az igazság az persze, hogy nem is volt hívó szó, nem érkezett üzenet... ... Ha a festészet szépirodalom, akkor a grafika újságírás, a gyors reagálás eszköze. És van-e nagyszerűbb dolog egyszerre kérdezőnek és felelőnek lenni, az összefüggéseket kutatni, megérezni és kibontani? Vágyódni, megkeresni, kifejezni. Megütött húrként rezonálni. Megformálni a harmóniát és bogozni a csomókat. Szépet adni a szépre vágyónak, kibeszélni a bánatot. Nem menekülhetünk el sehová a kínzó kérdések elől. A távolságok megszűntek. Válaszolni kell! Tanújs lenni a kornak. Tanúi és krónikásai vagyunk korunknak. A meg, érzéseket, a nyugtalanságot, a kérdéseket és a feleleteket gyors formába önteni, ez a grafikus feladata. Készülni a nagy tervekre, regisztrálni a megtörténtet, kommentálni az eseményeket, átadni az át nem adhatót., a ki nem mondottat. A grafikának a magyar művészet történetében mindig is rangja, elvitathatatlan érdeme és nemzetközi hitele volt... ... A nyitottság részint alkati adottság részint az évek során kialakult érzékenység a világ dolgai iránt. Nem kerülöm ki a valóság naponta elém álló gondjait, problémáit, feladatait. Sok minden izgat, sokféle kérdést teszek fel, s igyekszem azokra válaszolni is. A könyv, a betű, a tipográfia, a könyvkultúra olyan időben kezdett érdekelni, amikor tömeges igény volt rá, és óriási publikációs lehetőséget is jelentett. Olyan ez, mint a kinyitó legyező szárnya, megsokszorozódik, gazdagabban valósul meg, több emberhez jut el az alkotói üzenet. A nyomtatásban, a fotóban immár szinte minden gesztusunk reprodukálható. A magyar könyvművészet, tipográfia és nyomtatás kisipari, manufakturális gyakorlata múlófélben Vön. A magyar könyvművészet és művelődéstörténet három pillére. meghatározó nagy egyénisége Tótfalusi Kiss Miklós, Kner Imre és Lengyei Lajos példája ma abban az értelemben érvényes, ahogy ők mesterségük fanatikusai, kiváló szakemberei, művészei — mondhatnánk, szerelmesei voltak. Korunkban megváltozik ez a tevékenység. A nyomda és a tervező közötti patriarchális viszony megszűnik, a nagy teljesítményű automata gépek a gyáriparrá váló nyomdában terméket állítanak elő és csak másodsorban könyvet, lényegében számukra közömbös, hogy konzervet vagy a szellem gyümölcseit magába ölelő könyveket termelnek. A technika fejlődése, a nyomdagépek forradalma az elmúlt negyedszázadban megrendítette a gutenbergl tradíciót. A mozgatható betű öt évszázados egyeduralma véget ért. Az apáról fiúra, nemzedékről nemzedékre szálló nyomdász típusa, a magasan kvalifikált mesterség folytonossága kihalófélben. A mi korunk jó értelemben vett technokratákat, menedzsereket, szervezőket, távlatokban gondolkodó, összefüggéseket felismerő szakembereket igényel. De álmodni tudóka< i" akit- a rakéta felhaitó ereiét felhasználva pályájára állítják az űrhajójukat. Tény, hogy a vizualitas igénye megnőtt. A ioiö, a film, a televízió, a látás és a befogadás, az új, gyorsabb hírközlési módok nagy hatással vannak és lesznek az emberiségre. Gyökeresen átalakul az egyén és a kommunikáció viszonya. Ebben a rohamosan növekvő információs áradatban a könyv és a nyomtatás- hitele még jobban megnő, hiszen a kor minden szellemi értéke, dokumentuma végül is nyomtatásban realizálódik. Az egyre tökéletesebbé váló reprodukálás mind több lehetőséget ad a részletek minél gazdagabb bemutatására, s az új szerkesztési elv a film gyorsvágásaihoz hasonlóan az eddig ismeretlen felfedezések és szépségek közlését hozza magával. Mindez csak akkor válhat az ember humánus céljainak eszközévé, ha valóban olyan tartalmat hordoz, ami az emberiség közös ügye... ... Egyre nagyobb gondunk társadalmi méretű problémánk az elszerrTélytelenedés. Járok 'a tömegben és kéntelen vagyok rögzíteni az arcokat, az emberi kontaktusokat. Nem találok rá a velem szembejövő tekintetére. Arcnélkülivé lettünk. EgyenernDerek. Szamunk van, kódjelünk van, de nincs arcunk, személyiségünk, tekintetünk. Az autóbaleset áldozatát újságpapírral letakarják, a robogó busz vagy az autó ablakából egybemosódnak az arcok A televízió kékesen vibráló képernyője elidegeníti a születést, a halált, a szerelmet, a békéi ós a háborút. Az én műanyag fejeim használati eszközök. Tudatosan brutális effektusok. Olyanok, mint a telefon, amely cserepeire töri a csöndet, durván belecsörög életünkbe, mely percnyi kapcsolatokat teremt, mely üzeneteket közvetít anélkül, hogy igazi, emberi kontaktust teremtene két ember között. Ezek a fejek számomra ugyanakkor kommunikációs, kapcsolatteremtési lehetőségek is. Egy menekülési aktus lehetőségei, egy elmerülési vpgzély mentőövei. Odaadtam barátaimnak, Juhász Ferencnek, Somlyó Györgynek, Nagy Lászlónak és a többieknek, s ők azzal, hogy rajta hagyták kezük, szellemük nyomát, ráírták üzenetüket, partnereimmé váltak. Ennek a plasztikai kísérletnek további folytatása lett, hogy keresni kezdtem a tömeg ritmusát. Hullámzó, mindig változó, új formát, alakot öltő tömeget, mely szinte zeneivé válik, akár Kurtág György Játékok című müvének plasztikai parafrázisaként. S ha ebből a hullámzó, ritmusos, egynemű tömegből kiemelek egy alakot* máris kibontakozik senkihez nem hasonlítható személyisége, egyénisége, etnberlényege... ... Fél évszázad mezsgyéjén túllépve egyre jobban foglalkoztat, mi lesz munkáim utóélete. A grafikai lapok megfelelő gondozás és karbantartás híján vesztenek értékükből. A műanyag fejeket is szeretném bronzba önteni. Arra törekszem, hogy az életmű együtt maradjon. Keresem a helyet, az öblöt, a kikötőt, ahol horgonyt vethetek. Az embei alkotásai papírhajók, melyeken üzeneteket küldünk egymásnak. A műalkotás, éppen mert ilyen palackposta, mert híradás, az idő múlásával mind értékesebbé válik. Az ipari termékek a technika gyors fejlődésével mind hamarabb elavulnak. A művészet, a. szellem terméke, mely nemzeti érték, s mellyel az egész társadalom gazdagszik, a múló idővel mind értékesebbé válik ... ... Mindig éltetett a remény, hogy egyszer szülővárosom, Szeged helyet tud biztosítani alkotásaimnak. 1979-ben merült föl először a gondolat, hogy nagyapám régi szállodájában olyan kulturális centrum létesülhet, mely otthont adhat állandó kiállításomnak. Azóta a romos épület műemléki védelmet élvez, de amíg a végső helyreállítás megszületik, átmeneti bemutatkozási lehetőséget teremtett a városi tanács: a Vár utcában, a gyermekkönyvtár helyén lesz a Kass-gyüjtemény. Szeretném, ha az életmű legjelentősebb és legfontosabb darabjai itt közönség elé kerülnének, s az anyagot kiegészítené, mintegy mutatóban, könyvművészeti tevékenységem néhány darabja, irodalmi levelezésem példányai és egy videoberendezés, ahol filmjeimet tekinthetnék meg. Jó lenne, ha ez egy élő, eleven bemutatóterem lenne, ahol mindig történik valami. A tereket Preisich Anikó belsőépítész tervezte. Számomra az állandó kiállítás megvalósulása kötődésem bizonyítéka, gesztus és elégtétel. Művészetem aranytartaléka ez a város, ide kötődik gyermekkorom, táptalajom Szeged kultuYális hagyománya. 8iztonságot nyújt, mert igazolja, hogy müveimben túlélem életem. Értéket is adok e városnak, művészit is, anyagit is. Mert hiszem, hogy ha csak egy kis részt, ha csak egy keveset hozzátehetünk a nagy műhöz, ha csak egy vörös vérsejtje lehetünk a nagy vérkeringésnek, tettünk valamit. Ha sikerül néha megnyugvást adni, ha sikerül néha választ adni a kérdezőnek, ha sikerül kimondani az igent és a nemet, ha mindezt fel is fogják a radarhoz hasonló fülek és szemek, és ha az agy után eljutunk a szívig, eleget teszünk hivatásunknak és a szívekből gyúló okos, alkotó értelem, a barátság és szeretet vágya kivirágzik, és egymás keze után nyúlunk,.