Délmagyarország, 1985. június (75. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-04 / 129. szám

Kedd, 1985. június 4. 5 Hat országrész fotósai Pécsett Találkozó, fórum Tizenkét éve született meg a gondolat: jó lenne, ha az egymás közelében, de határoktól elválasztva élő és dolgozó fotósok rendsze­resen találkozhatnának, szakmai, baráti kapcsolato­kat alakíthatnának ki. Ausztriából Stájerország és Karintia, Jugoszláviából Szlovénia és Horvátország, Magyarországról pedig Ba­ranya és Vas megye fotósai szövetkeztek a cél érdeké­ben. Hol egyik, hol a másik országrész ad otthont közös kiállításnak, szakmai, bará­ti tapasztalatcseréknek. Az idén Baranya megye, pon­tosabban Pécs volt a soros házigazda. A hét végén három nap­ra-jó néhány fotós érkezett a dél-dunántúli városba. A programban szerepelt kiál­lítás, diabemutató, szakmai szimpózium, s alkalom nyílt az egyes országrészeket képviselő klubok vezetőinek megbeszélésére is. (A kör különben máris bővülni Játszik, mert az idén elő­ször Olaszországból is ér­kezett vendég.) Hogy mit 'hozott ez a fó­rum? Kemény 6zakmal vi­tákat, egymás alkotásainak, elképzeléseinek, világról vallott véleményének jobb megismerését, a baráti-szak­mai kapcsolatok újabb ki­teljesedését. Ezzel pedig a rendezvény messze túlnő a szűken vett 'szakmai-tmű­vészeti szempontokon. Ab­ban pedig, hogy a külföldi vendégek maradéktalan el­ismeréssel nyilatkozhattak a fórumról éppúgy, mint Magyarországról, jelentős mértékben közrejátszott a pécsi Mecseki Fotóklub tag­jainak fáradságot nem is­merő munkája, s a színhe­lyet szolgáltató reprezenta­tív akadémiai bizottsági székház. Mindehhez még azt is érdemes hozzátenni, hogy a pécsi fotóklub saját anyagi eszközeiből rendezte meg a fórumot, amire a mai gaz­dasági helyzetben nem is lett volna máshogyan mód. És nem ez az első eset Pé­csett, ami jól reprezentálja a művészet és gazdaság ösz­szefüggéseit. Azt, hogy nemcsak nem szégyen gaz­dálkodni tudni, de érteni is kell manapság hozzá. Sz. I. Nemzetközi Aösíplár­építési szeminárium Nemzetközi könyvtár építé­si szeminárium kezdődött hétfőn Budapesten, az Or­szágos Széchenyi Könyvtár­ban. Az ötnapos konferen­cián több mint félszáz hazai és külföldi szakember cseré­li ki véleményét és tapasz­talatait egy sajátos könyvtá­rosi-építészi feladatról: a meglevő, eredetileg más cé­lokat szolgáló épületek könyvtárrá alakításának kérdéseiről. A nemzetközi szeminári­umnak — amelyet Villanná István, a Művelődési Mi­nisztérium főosztályvezetője nyitott meg — az első két napon az Országos Széche­nyi Könyvtár idén átadott várbeli épülete ad otthont, majd Békéscsabán, a befe­jezés előtt álló új megyei könyvtárban folytatódik a program, amelyet kiegészí­tenek a Békés megyei,' könyvtárakban tervezett lá­togatások is. A tanácskozás pénteken, a szegedi Somogyi-könyvtár­ban. nemrégiben elkészült legnagyobb közművelődési könyvtárunkban fejezi be munkáját. (MTI) Törököt foo(t)unk? ... nem ereszt. Ugye ismerik ezt a régi szólás-mondást? Eredetileg ugyan egyes számban, múlt időben és nem kérdő formában hang­zik, de ez mit sem változtat a tényen, hogy erőteljesen históriai ihletettségű mon­datról van szó. Igen, törököt fogtunk, s bizony nem is eresztett 150 esztendeig. Hó­doltsági időszakokban nem szűkölködő történelmünk­ben ugyan nem ez a leg­hosszabb idegen-uralmi kor, hiszen a Habsburgoké több mint kétszer ennyi ideig tartott —, de az elsőként legmélyebben sejtjeinkbe ivódott. A már említetten kívül más szólásmondások (például: rossz szomszédság, török átok), félszáz átvett szó (például a harácsolás), a Himnusz egyik, szívdob­bantóan érzékletes sora („majd töröktől rabigát vál­lainkra vettünk") — és még annyi más „kulturális nyom" őrzi emlékezetünk­ben azokat a hosszú-hosszú évtizedeket. Arra vonatkozólag, hogy erről a korról vajon milyen összkép él a magyarságban, tudtommal semmiféle felmé­rés nem készült. Talán mert nem is volt ilyenre szükség: feltehetően olyan, amilyen egy hódoltságról az alávetettek utódaiban élhet. Három részre szakadt or­szág, az állami függetlenség hiánya, idegen elnyomás, a haza más kezén, pogány ellen hadakozó végváriak, vagyis tulajdonképpen per­manens függetlenségi küz­delmek s a többi. Annál inkább hatott meg­lepőnek az Igen is, nem is című rádióprogram legutób­bi, pénteken késő este su­gárzott adása, amely a Tév­eszmék a törökökről címet viselte. A szerkesztő-műsor­vezető Rózsa Péter és Rózsa T. Endre vendégeként Dávid Géza turkológus, Mándoky Kongur István altajisztika­kutató, továbbá az isztam­buli egyetem két professzora igyekezett meggyőzni ben­nünket arról —, hogy végső fokon, az a török hódolt­ság nem is volt annyi­ra rossz, mint eddig hi­hettük. Szó se róla, a közel­múlt történelmi kérdés­^ újrafeltevéseiben sok min­denhez hozzászokhattunk már, előbb-utóbb tán azon sem fogunk meglepődni, ha tudományosan bebizonyítják, hogy nem is Árpádék jöttek be ebbe a hazába a Verec­kei-hágón, Rákóczi maláj származású volt és Kossuth Lajos holmi szabadságharc ürügyén mindössze kis csa­ládi dinasztiát akart kreál­ni, de úgy tűnik (én még nem vagyok elég edzett), a dolog enyhén szólva megle­pett. őszintén tisztelem és nagyra becsülöm a tudo­mányt, s külön örülök an­nak, hogy a történelmi ér­deklődés oly kívánatos fel­élénkülésével párhuzamosan megszaporodtak az újszerű históriai közelítésmódok is (gondoljunk csak Nemeskür­ty István felbecsülhetetlen értékű, pompás „provoká­cióira") — de roppant erős a gyanúm, hogy ez erőtelje­sen az érem másik, meglehe­tősen szerencsétlen és végső soron kártékony oldala. A rádióműsor különben vitat­hatatlan jó szándéka és ere­detisége, érdekessége és színvonalassága dacára. Elhisszük, hogyne hinnénk, hogy az oszmán állam köz­igazgatásilag mily fejlett volt, hogy a törökök vallási tü­relme mily üdvözítőén ha­tott a rohamosan terjedő honi reformációra, sőt azt sem vonhatjuk kétségbe, amit a műsorban oly ráme­nős igyekezettel bizonygat­tak: népünkre igen erős (és tulajdonképpen hasznos), művészi, nyelvi és egyéb ha­tással volt ez az időszak. Még az ételek átvételében is... Mi több, hallhattunk a magyar nép érzelmi azo­nosulásáról is, holmi rejtett rokonszenvről, szellemi­lelki-nyelvi rokonságról, továbbá: „a törökök ma is nagyon szeretnek bennün­ket". (Isztambuli bunda-tár­sasutazásokon járók valóban bizonyíthatják, ha nem is tudományos alapossággal, de bizonyára igen meggyőzően. No meg Thököly, Bethlen Gábor, Rákóczi, Kossuth török orientációi. (Hatásos érv, ráadásul cáfolhatatlan.) Ügy éreztem magam, mint akinek egy harang esett a fejére. Eltekintve attól, hogy nem nagyon szeretem, ha ily vehemensen rám akar­nak tukmálni valamit vagy valakiket, legyek oly szí­ves szeretni — gyanakodni is kezdtem: vaj mire ez a fura nagy összehaverkodta­tás? Fogjunk újra törököt? Ilyen veszély nem fenyeget, Igazoljuk utólag bármilyen nemzeti alávetettség másfél évszázadát? Erre még gon­dolni is rossz. Akkor? Száz szónak, is egy a vége: ritka eset, hogy egy ennyire érdekfeszítő, „amúgy" kiváló, élvezetes műsor ennyire ne tetszék, mint ez. Idegen uralmat, az ország tartós megszállását s az e tényekből következő állapotokat utólag szépít­getni a teljesebb, differen­ciáltabb szakmai megítélés érdekében bizonyára szüksé­ges ugyan, de fennen hirdet­ni eszmeileg nem nevezhető éppen építő dolognak. (Re­mélhetőleg e kései órán ke­vés fiatal hallhatta.) A hó­dító — hódító marad, év­századok múltán is, akkor is, ha ma már senki sem haragszik a törökökre, s ha netán egyszer az is kiderül, hogy Szulejmán szultán imádta a kisgyerekeket, és soha életében nem lo­pott ezüstkanalat. Ugocsa non coronat. D. L. epernyo Riporter (Első tétel: A forrásvi­dék.) Van Bálint Györgynek egy kevéssé ismert, mert túlságosan is korabeli ak­tualitáshoz kapcsolódó, megrendítő írása. Halál Madridban a címe, s egy francia riporternek, bizo­nyos Louis Delaprée-nek, a Paris-Soir tudósítójának ál­lít benne emléket. Ez a méltatlanul elfeledett, örök példaképnek tekinthető kol­légánk a polgárháborús Spanyolország vér áztatta, agyongyötört fővárosában dolgozott. Nap mint nap ki­ment az utcára, és körülöt­te hullottak a járókelők. Guggolva kényszerült járni sokszor, mellette lövedékek süvítettek, nők és gyerekek tetemein lépdelt át — és 6 közben mindvégig tudósí­tott. Beszámolt mindarról, amit látott és megélt, pon­tosan, hűen, rendszeresen és részletesen. Tette a dol­gát. Egészen addig, amíg ő is sorra került a mészárlás­ban. To report angolul any­nyit tesz: beszámolni. Re­porter: a beszámoló. (Második tétel: Félszürke hétköznapok.) Hálistennek a mai Európában nincs al­kalma egyetlen riporternek sem arra, hogy Delaprée le­hessen. „Események", aho­gyan mi mondjuk, persze vannak. Még olyanok is, szerencsénkre (és sajno6, 6okszor a történteket el­szenvedők szerencsétlensé­gére), amelyek sanszot ad­nak a riporternek: bizo­nyítsa, rendkívüli helyze­tekben miként áll helyt, ho­gyan teszi a dolgát. A ri­porter akkor is a vészben igazán riporter, ha ehelyett többnyire meg kell eléged­nie azzal, hogy egy pedagó­gusnapi ünnepségről. egy új üzem átadásáról — vagy éppen egy 6portmérkőzésröl kell tudósítania. Más kér­dés. hogy láttam én már kollégákat váratlanul lesza­kadt nagy havazás kellős közepén, árvíznél, tűznél, tehát jhétköznapi vészhely­zetben" fenni a dolgukat. Mert azok a bizonyos szür­ke hétköznapok nem is olyan szürkék. Sőt: csak fél­iszürkékf. Hiszen Ibármikor történhet valami. És ak­kor... ez a kiindulópont. (Harmadik tétel: Az Űr hangja.) Idestova egy hete a brüsszeli Heysel-stadion­ban történtekről beszél a világ. A Népsport azt írta A borzalmak órái után cí­mű cikkében: jó volt, hogy a Magyar Televízió egy rettenetes másfél órán át szembesített bennün­ket ..." Igen, az iszonyat­tal, a megdöbbenéssel és a belga rendőrség premier planban látható, elképesztő mértékű balfácánságának képével együtt jó volt. (Ap­ropó, rendőrök: a magyar rendőrökre sok mindent mondhatnak, de viccek ide vagy oda: ha ők lettek vol­na Brüsszelben, fix, hogy nem egészen így történnek a dolgok.) Valóban láthat­tuk a BEK-döntő előtt tör­ténteket. csakhogy a televí­zió természetéhez az elsőd­legesnek tekinthető képen túl még valami más is tar­tozik. A hang. A valóban élővé tett, mert megszólal­tatott látvány. A szemünk előtti valóság kommentálá­sa, értelmezése. A vizuális élmény audiovizuálissá té­tele. A riporter, Gulyás László, másfél órás tényke­déséről, már elnézést a ha­sonlatért, de az a Tersánsz­fcy-regénycím jutott az eszembe, ami már egyete­mista koromban is nagyon tetszett: III. Bandika a vészben. (Egy kedves kis papagáj kalandjairól 6zól különben.) Annál kevésbé tetszett az az egyhangú, lé­lektelen, suta, magát felta­lálni képtelen, a helyzet drámaiságához kellő ripor­teri vénával alkalmazkodni nem tudó attitűd, ami őt jellemezte. Az volt a gya­núm, szíve szerint annak örült volna, ha Budapest teljesíti kérését, „lekeveri" a hangot — és zenét ád... ehhez a látványhoz. Állan­dóan szólt a hangosbemon­dó a stadionban, flamandul, olaszul, angolul, amennyire ki tudtam venni, jó né­hányszor a már azonosított olasz áldozatok neveit is •beolvasták. Minderről a ri­porter — mintha ott sem lett volna. És miután vagy hatodszor hallottam tőle minden színes, eleven, fel­kavaró tudósítás ily hely­zetben nyilván elengedhe­tetlen, kissé siránkozó tónu­sú kulcsmondatát — „csak elkezdenék már a meccset" — álmodozni kezdtem. (Zárótétel: Alom a ri­porterről.) Alomkép gya­nánt megjelent előttem a riporter, pontosabban nem is ő, hanem csak a hangja. Döbbent volt és erőteljes. Lelki szemeimmel láttam, hogy gesztikulál, nemigen tud úrrá lenni érzésein a látottak felett, s legfőbb igyekezete, hogy meg is osz­sza reflexióit velem. Hang­ja szuggesztív, ugyanakkor pontos is, mert a közvetlen szemtanú hitelességét a be­számoló precizitásával ele­gyíti. Kommentál, elmélke­dik, érvel, továbbgondol, zaklatottan meditál. A nö­vekvő bizonytalanság, huza­vona és Zűrzavar láttán le­veszi a fejhallgatót (egy darabig csak az őrjöngést halljuk: még nagyobb a hatás), elmegy tájékozódni, mikrofonja elé cipeli, akit csak el bír kapni. Vérző fe­jű. síró olasz fiatalokat, és nála tájékozottabb kollégá­kat, magyart vagy külföldit, mindegy. Nyelvi nehézség nem számíthat Beszélteti, kérdezgeti őket, konzultál­nak, együtt kommentálnak. Kérdezősködik. Minden tö­rekvése arra irányul, hogy egy váratlanul kirobbant drámában az akaratlanul közvetett szemtanúvá lett milliók minél többet meg­tudjanak, érezzenek, gon­doljanak. Vészhelyzet van, és ő ilyenkor van elemében. Még az sem kell, hogy De­laprée-nek hívják. Elég ha mondjuk Vitray Tamásnak. Hirtelen egy rándulással ' felriadtam. A képernyőn a Heysel-stadion pokla. A ri­porter éppen azt mondja, .kissé siránkozó tónusban^: „csak elkezdenék már a meccset". Domonkos László Zenei naptár Johanna a máglyán Az idei koncertévad záró hangversenyén Honegger Jo­hanna a máglyán című drá­mai oratóriumát mutatták be a dómban, Raics István ikitűnő fordításában. A mű a XX. század egyik jelentős, igen összetett remeke, Clau­del szövege drámai, sokré­tű feladatokat ad. Honegger zenéje pontosan követi a mű hangulatváltá­sait. szinte láthatóvá teszi a szereplők jellemét, a tör­Kutató Diákok Köre A KISZ Központi Bizott­sága és a Magyar Tudomá­nyos Akadémia a kiemelke­dően tehetséges középiskolai diákok számára megalakítot­ta a Kutató Diákok Körét. E tanulmánycsoportok létre­hozása és eredményes mű­ködése érdekében az alapí­tók együttműködési megálla­podást kötöttek. A szerző­dést Varga-Sabján László, a KISZ KB titkára és Kulcsár Kálmán, a Magyar Tudomá­nyos Akadémia főtitkárhe­lyettese írta alá hétfőn a KISZ KB székházában. Az eseményt megelőző sajtótájékoztatón Varga-Sab­ján László hangsúlyozta: a Kutató Diákok Köre —1 amelynek létrehozását a Ma­gyar Tudományos Akadémia kezdettől fogva tAmogatta — a kiemelkedően tehetséges di:ikoknak alkalmat ad arra, hogy már a középiskolai évek alatt megalapozzák — mind az egyetemi, mind .a későbbi esztendőkre — a ku­tatás, az önálló probléma­megoldás iránti érzékenysé­güket. A kutató középisko­lások nagy múltú diákváro­sokban: Debrecenben, Mis­kolcon, Pécsett, Szegeden és Veszprémben alakítanak csoportokat, ezek működé­sót. tudósok, kutatók irányít­ják. Kulcsár Kálmán kifejtette: különösen fontos, hogy már középiskolás korban ébren tartsuk a tudomány iránt érdeklődő fiatalok figyelmét, s elengedhetetlen, hogy az oktatásban is többet, a ké­pességeiket próbára tevő fel­adatokat adjunk számukra. ténéseket. Hatalmas előadói apparátust mozgósít, a kibő­vített nagyzenekar mellett vegyes kórus, gyermekkar, énekes és prózai szólisták összehangolt, koordinált munkáját kívánja. (Szege­den az 1964-es szabadtéri játékokon hangzott el a mű, dramatizált formában.) A mostani bemutató Ober­frank Géza fő-zeneigazgató érdeme és műve. Nagy fel­adatát fényesen oldotta meg, végig intenzív drámaisággal, ihletettséggel vezette a nagy együttest. A karmester fel­adata jelen esetben nemcsak a zenei vezetés volt. hanem a szereplők térbeli elhe­lyezése és a szükséges han­gosítás beállítása, különös tekintettel a dóm akusztikai viszonyaira. Johanna szerepét Janisch Éva a szószékről mondta igen intenzíven, jól dekla­málva, hihetővé téveazegy­szerű parasztlányka hőssé magasztosulását. A másik prózai főszerepet, Domon­kos testvért, Bobor György alakította, szép orgánum­mal. átélten. Sajnos, az 6 elhelyezése kevésbé sikerült elöl. az énekes szólisták közt, Johannától térben tá­vol. A másik két Drózai sze­replő (Jachinek Rudolf és Szakály Péter) sikeresebb helyszíni pozícióba kerültek, ők voltak a cselekmény nar­rátorai. Az énekesek — va­lamennyien a szegedi ope­ratársulat szólistái — bizo­nyították az oratórium mű­fajában való jártasságukat. Réti Csaba a tenorszerep jól megformált, karakteres előadásával tűnt ki. de em­lítést érdemel Misura Zsu­zsa remek hangi adottságai­val (Mária szerepében). Vajda Julianna (Katalin és Hordók anyja). Erdélyi Er­zsébet (Margit), és Kenessey Gábor (basszus szóló) is. A részt vevő kórusok ezúttal sokrétű, nagy feladatot kap­tak. Elsőként említeném a Délép Zenebarátok Kórusát (karigazgató Molnár László). Feladatukat szépen, intenzív és lendületes dalolással ol­dották meg. és együtt éltek a cselekménnyel, szép pil­lanatokat köszönhetünk ne­kik: á kórus fejlődésének! jelentős állomása ez az elő­adás. Külön említést érde­mel a két gyermekkórus ki­váló. összehangolt munká­ja (Juhász Gyula I. számú gyakorló iskola Bartók kó­rusa. Erdős János betanítá­sával. és a Kisteleki Rákó­czi Ferenc Ének-Zenei Alta­lános Iskola gyermekkara, Baloah Irén betanításában). Tisztán, lendületesen, valódi profi szinten énekelték, máskor is szívesen hallgat­nánk őket. A zenekar a mű tartópillére volt. A színes, sokrétű hangszerelés plasz­tikusan, karakterisztikusan szólalt meg. főleg a fúvósok kaptak hálás feladatokat A nagyszámú hallgatóság hosz­szas tapsokkal ünnepelte az előadókat: szép zenei él­ménnyel gazdagon távozott Kiss Ernő 'mmEbákt^* . i i

Next

/
Oldalképek
Tartalom