Délmagyarország, 1985. június (75. évfolyam, 127-151. szám)
1985-06-15 / 139. szám
8 ÜMK^. Biyi A jelen nyomorúságai Igéző és korlátlan szabadságú illúzióink ismétlődő hullámai elenyésztek a nedves fövenyen: éraékeink részegsége; engesztelő és korlátozott szabadságú emiékeinké: érzéseink felébredése és követelőzése. Véres nap csurgatta végig korongját a vérarany horizonton, heteronóm, tiszta vonalú és kimondhatatlan jövendő messzesége... A megismerés határainak fenséges sziluettje egy véletlenül éppen itt feltételezett Univerzum óriási közönyében? Romantikus gőg, gondolta Pierre, egyenesbe állítva Mirage 2000-ének „pofáját", amelynek áramvonalas törzse halványan egy delfin .alakjára emlékeztet. Kellő magasságban 2 Mac-hal átrepült Passau, a szerelmek városa felett, a Duna, az Inn és az Ilz folyók találkozásánál. Persze a tudományos megismerés szüntelenül halad előre, ami gyógyíthatatlan volt, többé nem lesz az, átadja a helyet annak, ami ma még egyáltalán nem gyógyítható, és igy tovább. Így tudtuk meg egy napon, véletlenül, hogy sohasem fogjuk megtudni. Maga mögött hagyta a „türelmi szerződés" (1552) tarka városának román, gótikus és barokk templomait, és nyugat felé fordulva a szemhatáron megpillantotta a bajor domborzaton kirajzolódó leszállópályát. A cselekvés jelentette a megismerést és az értékeket. „Felelősek volnánk? Csak nagyon ritkán érezzük át ezt a valóságos, teljes, mély lehetőséget — a kötelezettségeket leszámítva. Ezért nemigen születünk szabadnak, de megvan a hatalmunk, hogy azok lehessünk..." Ügy tűnt, hogy az öreg filozófus, aki akkor megszólította, meggondolt^ magát, és elgondolkodva hozzáfűzte: „De csakis a sohasem tudhatjuk meg tudatával, és e szabadság ellenére az ember a felelősség felismerésére és megismerésére ítéli saját .magát, amit az új zsarnokok nagyon is jól tudnak." A félelem, zúgolódás moraja futott végig a kis gyülekezeten, amely az éles, de hevenyészve odavetett szavairól ismert derék embert hallgatta. „A szabadság tehát csupán íantazmagórikus illúzió marad, mert akarat... Meg azért, mert a társadalomban élő ember m;ísok tekintetének és ítéletének rabjává válik!... Utópia, Utópia, seholnincs ország: az abszolút igazság egy tökéletes városállamban terrorral és népirtással bosszulja meg csődjét! Eldadogni a szabadság nevét azzal a t:6zteletteljes félelemmel, amivel (i többi halandó. Más szóval: a szabadság a téridő foglya ..." Eltűnt a városból, talán az .idő vitte őt szabadon magával? Egyelőre Pierre tér-idője lecsökkent az egyenes vonalba állított leszállópályára, meg arra a néhány másodoercre, amely gépének stabilizálásához megmaradt neki. * A Széchenyi tér áttetszően, tisztán ragyogott ezen a tavaszi, estébe hajló délutánon a lebukó nap simogatásában. Csak egy alig észrevehető borzongás kezdte megbizsergetni változó erővel a növényeket. Ügy tűnt, mintha a virágok forogni akarnának szárak körül, a lebukó nap felé nyújtogatták pártáikat, széttárva szirmaikat. mintha csak utolsó tiszteletüket kívánnák leróni. Az ég fokozatosan ceroleinszínűvé vált. egy napéj után néhány parszeknyire megcsillantva távoli fénypontocskáit. Egy bizonyos, kissé már ósdi, valamelyik ocsmány nőszemély által elkotkodácsolt refrén kísérte időnként egy-egy estély lefolyását. Az egyik szélesre tárt ajtón beáramlott az odakozmált étel bűzlő szaga. Látni lehetett a már minden bizonnyal kiürült alkoholos üvegek hosszú sorait, és néhány táncolót, akik nagy nehézségek árán úgy-ahogy öszszebotladozták egy keringő lépéseit. Ebben a picinykét régimódi légkörben a hízelgések igen jól mentek, csakúgy, mint a szemhunyoritásokra aidott válaszkacsintgatások, meg az egy szuszra felhörpintett. Dankó-pálinkával. Egri Bikavérrel és sörrel színültig megtöltött poharak. Emitt néhányan nyüzsögtek, pohárral a kezükben cikáztak ideoda; amott néhány nyugodt ember társalogni látszott, nyirkos homlokkal, üveges szemekkel, azon emberek hieratikus magatartásával, akik mindenben és saját magukban is biztosak; végül némelyek, mintha csak téli álamba szenderültek volna, egy homályos pontra szegezték tekintetüket valahol a végtelenben ... Egy fiatal nő sárga, prémes ruhában feszes lovagját vonszolta maga után, lottyadt hegyi nimfa egy vén, kakochimiás hivatalnok szeme előtt. Valóban, a kis srác számára, aki voltam, a foglalkozások, a korok. az illúziók, minden összekeveredett. Még nem éltem eleget, és híjával voltam a legcsekélyebb tapasztalatoknak is, és még ma is, amikor szólni merek hozzátok, tudom, hogy sohasem fogom megtudni. Mindenki a maga idioszinkráziájával. funkciójával és rangjával meg a néhány teli töltött pohár által elhomályosított akarathiánnyal mindezt megénekelte gúnyo6 dalában. ,'JMegkaplhatja ezt az állást. Csak bízzon bennem ... Egy örökkévalóság óta kívánlak ... Ami engem illet, ismerem a pánsíp művészetét, és átalakíthatom magát engedelmes nádszállá .. . Ezért el kell fogadnia a meghívásomat, drágám... A maga vulvája olyan, mint a csodák völgye... Én feljelenthetem magát!... Az? Csavargó! Nőzik, iszik ... Szélhámos!..." És az egész ékesszóló bóbeszédűség, amit elsuttognak a beszéd hercegei, akiket hierarehizálnak a hercegek az erdőben, ahol néhány Herceg fénye ujjong ... Kétségtelenül nem voltam képes megérteni, hogy életüknek van valami értelme, és hiába igyekeztem utánozni őket. Hiába kerestem a „magnóliáknak" nevezett fák cinkosságát: csendesen néztük egymást, mert ezenkívül nem volt semmink a világon. Tizenegy évesen ártatlanul hallgattam, amint a bombák itt is, ott* is, találomra felrobbannak a világban; valamilyen elvarázsolt herceg által vezényelt zenekar lehetett, mert gyakran mondták nekem, hogy a másik kezdte. Mindig ezt mondták, és én hittem mindenkinek, főleg amikor néhány öregember kenyeret kéregetett tőlem, mélyen a szemembe néztek, és azt mondták, hogy az én h^zám a szabadság. Én azonban nem szóltam semmit, lehajtottam a fejem, hogy ne lássam, mert fájdalmat okozunk egymásnak ... És elmenekültem a jajgató, kétségbeesett. Dórig sújtott asszony elől is, aki még meg tudta mutatni nekem nyárson megsütött gyerekét... De azt mondták hogy mindez semmiség, és ha a bomba felrobbanna. az mindenki számára a halált jelentené: a hőség, a légnyomás. a sötétség, a fény, a hideg. —50. —60 fok nyáron, később pedig a betegségek és a sugárzások már 5000 megatonna esetén, mondták ... Így hát kihasználják az életet... A kis Zoli az eget most Vangelis „A világ teremtése" által elringatott szeretettel díszítette fel, amely még ha talán elavultnak tűnik is, mindazonáltal megújította világképét a talán a lehető legjobb ortodroma szerint. A hátában, a nárcisztikus őrülettel vagyes hatalom egészségtelen érzése az estélyt most vibráló fénnyel vonta be, amelyben a tekintetek kölcsönösen egymásba úsztatták az ugyancsak ingadozó félelmeket. Kismadarak csipogtak, egy tacskó vakkantot. Egy egészen fiatal nő, bronzvörös hajjal, aranyfényű ruhában, feléje indult. Tekintetük összekapcsolódott. • Mintha az éj mekegne, amikor a csoport szétszéledt, a sugárzó hajnal pedig változó árnyalatú fénysávval aranyozta be a horizontot. A gép deltaszárnyának felső része ezernyi ezüstpontocskában ragyogott. Pierre, egyenesbe állítva gépét, az újjászületés, az új nap ifjító forrása felé vette az irányt. Minthogy már kilőtte Matra Super 530 és Matra 550 Magic rakétáit, nagy repülési szabadsággal rendelkezett. 2,3 Mach-hal zuhanni kezdett, majd egy óvatos looping Jtán felment 300 m/mp-re a totális szabadság kifejezhetetlen árrésével; majd hirtelen átrepülve a völgyes táj felett, elkészítette magában a táj egyfajta szinopszisát, melyben a zöld színek, a halványzöld és a smaragdzöld, a barna árnyalatokkal együtt egy új „Világ teremtése" kimondhatatlan szimfóniájában látszottak összeolvadni; rövid szinopszis, szakadás a tér-időben. Leszállási parancsot kapott. A társadalomban élő ember viszszaszerezte jogait e kis megtisztító kiruccanás után, amely közben Baudelaire „Fölemelkedés" című versét szavalta magában, amit nagyon szeretett: „...boldog, ki repeső szárnyát csak kifeszíti — s már ott jár azokon a fénylő utakon! — akinek lelke mint pacsirták raja szállhat — s járhatja szabadon a hajnali eget", megszabadulva minden doktrínától, amely a varázslatot univerzális orvossággal vagy csalhatatlan válasszal szeretné elleplezni. A bizonyosság kétes értékű, a konstruktív kételkedés kiszemezgeti a hiúságokat, nagyjából meghatároz egy társadalmat, elősegíti a kutatásokat. Íme itt van valamiféle 6ablon vagy valami különös anomoríózis, gondolta, földre téve gépét. A sebesség nagyon gyorsan csökkent, a természet felvillanyozódva visszavágott, maga előtt sodorva a környező vidék bodzáinak illatos aromáját. Teli tüdővel szívta be ezt az illatot, és néhány pillanatig ide-oda ténfergett, • mielőtt jelentéstételre indult volna. Furcsa egybeesés folytán a kis szegedi Zoli is ugyanezt csinálta, hiszen ezenkívül nem volt semmije a világon ... JEAN PAUL (Albert Sándor fordítása) Klasszicizálva zsugorodj levéllé ALKONYI ÓRÁN nó az árnyék, nézd afclakom mossa zsályaillat leng, Belehull a csöndbe. Az idő, ha árad — Oboák vigyáznak. rongyait szórván Kapubolt tövébe ÉJSZAKA LÉPKED. lopva ráfekszik ágy megvetvén — Ami ég sötétül Sugaras Szegednek. (rozsdaként mart már. Megijedtem és egv mozdulat— fény ég. Csak ezért?... Ha ö lép?: NÉZEIl A VAROST — itt fogok élni, Ez a tér — idő vár. ritmus a szóval (Tititá titá tá), hajnal <— alkony pár, Meg az éj a nappal... rész-egész, minden! Jelenem, jövőm — mind EGY A VILÁGGAL: ASPÁg KAROLY ff * A kulák libája Egy „új" szögedi szólásmondás forrása Hol volt, hol van Szeged városának egy nevezetes szikes vize, a hajdan délibábokkal ölelkező Fehér-tó. Vadvízország tudós madarászának, Beretzk Péternek világhírű gyűjteményét a Móra Ferenc Múzeum raktára őrzi. Az ötvenes évek elején (1952) készítette itt Homoki Nagy István Vadvízország című filmjét, ^ ekkortájt készült el múzeumunk máig „legendás" „A Fehér-tó élővilága kiállítása. A vadvizeket simogató szatymazi szél ma már halastavakat ölelget, s a hajdani madártudósok is kiköltöztek az „őskertbe". De a vadvízország felfedezésének hatása, a kiállítás emléke ma is él városunkbans a szögedi embör szólásmondásaiban! Mert érdekes, miként születik egy szögedi szólásmondás, s a lejegyző öröme, hogy ismerte a .szereplőket", s ott lehetett a „születésnél", három évtizednyi idővel ezelőtt... Történt pedig: 1949. II. 19-én és 20-án három énekes hattyút (Cygnus cygnus L.) lőtt Beretzk Péter a Fehér-tavon. Nevezetes esemény volt ez, a madarakat azonban csak lassan preparálták. Sok pénzbe került, még Ortutay Gyula miniszternek is volt „szerepe" a nem kis összegű preparátori díj előteremtésében. Szegényebb volt akkor múzeumunk, hogy három hattyút „megtömethessen". Azután hozzákezdtek A Fehér-tó élővilág-kiáLlitás rendezéséhez, 1953. november 1-re akartak ünnepélyesen nyitni, de a rendezők késlekedtek, s így december első napjaiban nyílt meg. Hogy minél többen felfigyeljenek a nevezetes bemutatóra, ezért... de maradjunk csak pontosan a körülmények bemutatásánál. A Kárász utca és a Klauzál tér sarkán (a mai Ajándékbolt) voltak a Dél-magyarország iroda- és raktárhelyiségei. Az akkor is fényes, hatalmas üvegű kirakatokban pedig „nevelési célzatú" kiállitások, bemutatók voltak! 10 éves gyerekként „csodáltam" az ősztől kirakatba került nyálcsordító sonkákat, oldal szalonnákat, hatalmas, piros, teli zsírosbödönöket, a liszttől és cukortól feszülő zsákokat. Városlakó „értelmiségi" gyerekként ilyet csak ott láthattam, hiszen .... de ez nem tartozik a legendához. Az viszont tény, hogy állandó és visszatérő vasárnapi családi sétáink a Korzó sonkás kirakataihoz vezettek. A kirakatnézés nekem csak a gyomor fiziológiáját piszkálta, pedig a „szándék" az osztályharc csapásai alatt is zsírosodé, „rejtegető kulákok" b'/mutatása volt. A Szalamandra cipőbolt szomszédságában fényes sikere volt a „kuláktárloloknak", mindig tömeg állt előtte, de mi, gyerekek könnyen befurakodtunk a lábak között, és orrunkat nyomva a vastag üveghez bámultunk. Aztán egy délután a kirakat sonkái, zsirosbödönjei közé új „lakók" költöztek. A múzeumi Fehér-tó-kiállítás propagandájaként kiállitoliák a három kitömött énekes hattyút! Csodálta a szegedi nép, s jómagam szinte minden tollát megszámoltam, gondolatban megsimogattam. S hallottam a kirakat előtti tömegben: •„Hiába, jól élnek a kulákok, még a libájuk is milyen óriási!" Berzenkedtem magamban, de nem mertem ott mondani: „Bácsi kérem, ezek énekes hattyúk, 6 nem libák!"... • Teltek az évek. évtizedek, s nemrégiben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, biológiai tanárékünkön Kelebiáró] és Kistelekről bekerült hattyúk kitönrvése folyt. A termetes' madarakat a folyosó asztalán preparálták, s a mellettük elhaladó kolléga, a marxista tanszék professzora, vidáman rácsodálkozott a munkálatra: „Nicsak, tömitek a kulák libáját!". S bizony se szeri se száma a felbukkanó, élő szögedi szólásmondásnak. Hallottam Lele Jóska tápai nyugdíjasklubjának mosolygós, vidám öregjeitől, TIT-előadásaim alkalmával, s még a múzeumi matinés tinédzserektől is a kulák libája". Hát ennyit egy újkeletű, emberöltónyi születésű szegedi szólás forrásáról. Ami azért is érdekes, mert Bálint Sándor gyűjtésében, A szögedi nemzet köteleiben a régi szegedi pákászok és madarászoknál seregnyi madárfajhoz kötődő szólásmondást olvashatunk. A hattyúról egyet sem. Pedig költött errefelé (lásd: Hatlyastelep), s tessék csak megfigyelni, fog is a Szeged környéki tavakon, vizeken költeni (legalábbis a bütykös hattyú) nemsokára. Terjeszkedő faj! De a szögedi szólásmondás máris elterjedt, él nyelvünkben, használjuk, még ha nem is tudtuk eredetét. De most már az is ismert! Örömöm azért igazi, mert tapasztaltam, hogy a szegedi táj, a Fehér-tó madara, miként szövődött bele szellemi hagyományaink közé. Jó ez, mert amelyik tájnak nincsenek legendái, szólásmondásai, azt mögemészti az idő...! Szándékom szerint az „új" mondás forrásismertetésével a legendát nem oszlatni szeretném... CSIZMAZIA GYÖRGY 4>