Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-30 / 125. szám

2 Csütörtök, 1985. május 23. Lepkék szerelmese Kovács Sándor Tibor az algyői olajmező számítógépkarbantartója ritka szerencsés ember. Tessék csak elgondolni férfibarátaim, mit tenne velünk derék hitvesünk, ha mi hajnaltájban hazaérve ahelyett, hogy a szőnyeg alatt lábujjhegyen csótánynak, amőbának, lappangó influenzavírusnak vagy szellő fútta tollpihének álcázva magunkat igyekszünk észrevétlenül visszalopózni, fognánk magunkat és diadallal közölnénk, „szívem, ma egy isteni éjjeli pillangót sikerült kifognom"! Tuti, hogy pillanatok alatt „átmegyünk csillagászba", már ami a látnivalókat illeti — a kapott pofontól mintegy. Kovács Sándor Tibortól viszont ilyenkor megkérdik, hogy hívják az illetőt, mire ő töredelmesen bevallja, hogy Acherontia atropos. Ezzel persze teljesen megnyugtatja nejét, aki ezután már csak arra kíváncsi, hogy hány volt. öt, mondja ő és büszke magára. Aztán elteszi a gyűjteményébe, ahol már lapul egynéhány, sőt nem csak éjjeli, de nappali is. Tizenhatezer. — Van aki iszik, van, aki dohányzik... És van, aki mind a kettőt... hármat... hegyet... a szenvedélyek száma a végtelennél eggyel több. A lepkegyüjtést hova illik sorolni? — Ha, mondjuk, egyetemi oktató vagy iskolai biológiatanár lennék, senki nem nézhetné hobbinak, mert a tudományos munka része. Így időnként előfordul, hogy meg kell magyaráznom, csupán annyiban szórakozás, hogy önszántamból és szívvel-lélekkel csinálom, de egyébként a természettudományos ismeretszerzés céljából művelem. — Nem tudunk eleget a természetről? — Lehet eleget tudni arról, ami örökké változik? — Itt a környékünkön is? — Miért lenne kivétel?! Hadd mondjak egy példát. Csongrád megye, ezen belül főleg Szeged környékének lepkefaunájából 1680-tól 1960-ig 169 fajt ismertek. A gyűjteményem jelenleg 560 fajjal bizonyítja, hogy sokkal gazdagabb a lepkék világa szűkebb hazánkban is. Az a célom, hogy feltérképezzem a lepkék világát, hiszen még most sem ismerjük. Ha valaki később kutatja e területet, legyen mit összehasonlítania. — Mióta gyűjt? — Szegeden 1969 óta. — A természetbúvárok olvasnak az élővilág nyitott könyvében. A lepkék mit mesélnek ? — Azt például, hogy nincs előttük sem távolság, sem országhatár; hogy a kontinensek közötti forgalom az élővilág képét is befolyásolja, hogy változik a környezetünk. Mindegyiknek megvan a maga meséje. Másmás meséje. — A kontinensek meséje? — Két éve a tápéi téli kikötőben 5 példányt fogtam az Euchaetias aegle nevű szövőlepke fajból. Európában ismeretlen, ÉszakAmerikában viszont elterjedt és veszedelmes kártevő, a keresztesvirágúak, például káposztafélék pusztítója. — Az országhatárok ? ... — Cipruson él a Noctua Haiwardi bagolylepke. Hatvan év alatt mindössze néhány példányt fogtak a szigeten kívül Törökországban, a Krímben és Bulgáriában. Ásotthalomról eddig negyvenet gyűjtöttem. A lepkék elárulják, hogy Ciprus szigetéhez hasonló feltételeket nyújt az ásotthalmi erdő. — És a környezet? — Előrebocsátom, ismerem — belülről is — az „olajosok" környezetvédelmi munkáját, s tudok azokról az intézkedésekről, amelyeket az olajszennyezés megakadályozására tesznek. A hajdani — azóta ugyan megszüntetett — ártalmak köszönhetnek vissza azzal, hogy a mocsári-nádi vegetációban mindenféle közönséges Archanara bagolylepke fajok Algyő térségében — a gyrűjtési adatok szerint — eltűntek. A lepkék őszinték^.. s most egyébként folyamatban van egyes fajok eltűnése. — A természettudományos ismeret úgy ér valamit, ha az „értékelni tudók" is megismerik ... — A tapasztalataimról dolgozatokban számolok be, ezeket közölték a Fólia entomologica Hungarica, a múzeumi évkönyvek és a Tscia folyóirat is. Részt vettem a JATE kutatási programjában, amely a Kiskunsági Nemzeti Park feltárását szolgálja, e most van megbízatásom a Tőserdő felmérésére. No persze csak a lepkefaunát vizsgálom. — Hogyan gyűjt? — Többnyire fénycsapdával — éjszaka. A többit már tudom: hajnalban hazamegy — és nem verik... I. Zs. „Vizuális költemények" llirf Biaporárrra- és multivízió-bemutatót rendez a Bartók Béla Művelődési Központ holnap, pénteken este fél 9-töl a nagyteremben. A multivízió jam session közönsége Dozvald János, Wilpert Imre és Szabó András — aki a házigazda tisztét is betölti — munkáit láthatja. * Háttér: bővebb információért Szabó Andrást kerestük, aki a diaporámások hazai — kis — táborának szegedi tagja, grafikus, a Széchenyi István Gimnázium és Vízügyi Szakközépiskola rajztanára. Mint mások, sokat hallottam már a diaporámáról, de a meglehetősen fiatal vizuális műfaj lényegéről, jellemzőiről mégis túl kevés a tudásom. Szabó András azonban meg 6em lepődött, amikor az iskolai rajzteremben, „műhelyében" — ahol számtalan szerkentyűje között, magam kissé idegenül éreztem — túlontúl laikus kérdést kapott: — Mi a diaporáma? — Valóban elég nehéz szavakkal körülírni; látni kell, hogy megérezhessük a lényegét. Van egy hivatalosnak tekinthető definíció, a nemzetközi diaporámaklub 1975-ben fogadta el. Így szól: a diaporáma „hangosított diapozitivek bemutatása olyan módon, hogy a vetítést több vetítőgép segítségével, áttünéses módszerrel valósítja meg." — Mit kell tudnia annak, aki diaporámát csinál? — Természetesen nagyon jól kell fényképeznie. Legyen képzőművészeti ismeretanyaga, kultúrája, szín-, forma-, kompozíciós érzéke. Zenei tájékozottsága, hiszen zenét vagy szöveget kell adni a képekhez. Kell sok pénz és mégtöbb idő. A technikai apparátus minimum két vetítő, magnó, kell olyan hely, stúdióféle, ahol a hanganyagot lehet kezelni, meglehetősen tágas vetitőhely is szükséges. Szerintem a legeslegfontosabb az egyéni invenció az, hogy tudjam, mit akarok kifejezni, elmondani, megéreztetni. — Több vagy kevesebb a diaporáma, mint a fotó-, a film-, vagy a képzőművészet? — Más. Ezekkel a hagyományos művészetekkel természetesen 6ok tekintetben rokonságot tart, számos eszközüket, módszerüket használja. Mégis új, korszerű vizuális műfaj. Hiszen a múlt században, technika híján, szó sem lehetett a kialakulásáról. Véleményem szerint — az említett rokonságok dacára — önálló művészeti ág: az alkotó ember és a gépek összemúküdése révén, sajátos nyelven, önálló mondanivalók közvetítéséné képes. Nem azokra a mestermunkákra gondolok, amelyeket például reklámcélokra használnak. Hanem olyan diaporámákra, illetve multivíziós művekre, amelyek a látvány-hatás, a nagy hangulatteremtő erő mellett a nézők állandó intellektuális „jelenlétét" is igénylik, asszociációs képességeket mozgatnak, többrétegű a jelentéstartalmuk. Ezeket „vizuális költeményeknek." nevezem, s magam igyekszem ilyenféle „képfaragásokat" csinálni. — Tudom, hogy sok hazai és külföldi fesztiimlon szerepeltek már a munkái, dijakat kapott: tavaly a diósgyőri nemzeti fesztiválon az úgynevezett kötetlen, szabadon választott témakategóriában fődíjas lett az A lommaradék című műve, most, februárban az István, a jelenség a Magyar Diaporáma és Multivizió Egyesület fődíját kapta. Az István — multivízió. Mit jelent ez? — Nagyobb látványosságot, hiszen nem kettő, hanem több géppel, több képmezőre vetítünk. A klaszszikus multivízió: 9 képmezőre 10 géppel vetítenek. Ennek a diaszínháznak,, multivízió-show-nak még óriási lehetőségei vannak, hiszen a vetítőfelületek másmás térbeli elhelyezése, a különféle hanghatások révén, igen sokféle, különleges érzéki és gondolati hatás kelthető. Előzetes: nyáron, az ünnepi hetek rendezvényeként, a Bartók Művelődési Központ „Várudvari esték" (augusztus 5—9-ig) sorozatában multivízió jam session-ra vagyunk hivatalosak. A fiatal műfaj „nagy öregjei" közül akkor is Szegedre jön Dozvald János, bemutatót tart Kocsis Iván és természetesen Szabó András is. Sulyok Erzsébet Á varázsló Csáth Géza Szegeden vendégszerepelt a szabadkai Népszínház Végső soron érthető, ha a szabadkai színház kényszerítő szükségét érezte magamagának is fölfedezni a szabadkai születésű Csáth Gézát. A századfordulónak erre a zaklatott sorsú, eredeti tehetségű polihisztorára idehaza mostanában akkor kezdtünk odafigyelni, hogy kiadták válogatott zenekritikáit, tanulmányait — odaát ipedig válogatott novelláinak (A varázsló halála) megjelenése törte föl a csöndet körüle. Jó szemmel vette észre Dér Zoltán, hogy „jogaal vallhatta magát E. T. A. Hoffmann utódiának, nemcsak fantáziájuk közös iárása okán, de sokoldalúsága miatt is." Kedden a szabadkai Népszínház társulata kétszer is elíátszotta a szegedi Kisszínházban A varázslót, melynek műfaji megjelölése, hogy zenés vízió, pontos. Csáth írásait Franyó ZsiCzsa párolta színpadra, ahol a főszereplő, dr. Szerenádi Szerafin (ezért az előadás kezdetén elhegedült Toselli-szerenád!) életét ugyanúgy az alkohol, a morfium, a nők. a depresszió, a gyilkosság és az öngyilkosság motiválják, miként Csáth Géza hányatott sorsát, vagyis amolyan önéletrajzi darabról van szó — még februárban tartották az ősbemutatóját Szabadkán. Meglehetősen laza szerkesztésű, inkább alkaKorica Miklós és Jónás Gabriella lom a rendezőnek, Vicsek Károlynak, hogy Lengyel Gábor hangulatP^zdag zenéjére, Hupkó István izgalmas díszletei között, kedvére kijátszhassa ötletkártyáit. Meg persze alkalom a föszereDlő Korica Miklós nak is, hogy kollégáinak koszorújában egy olyan életformát villantson föl („egy nap alatt ötezer esztendőt élek"), amit maga a szerző is meglehetős önkritikával, szarkasztikus öngúnnyal kezelt. Csuda tudja. Az előreküldött reklámfotók megtették ha-tásukat, a közönség bejött, nem vagyok azonban bizonyos benne, hogy elégedetten is távozott. Meglehet, konzervatív ízlésre vall, hogy magam kevésbé tudok lelkendezni, ha történetesen Ady Endrét a vérbajiai öszszefüggésben emlegetik, de ha arró'. üsse kő, csak meggyőző legyen, mondjon valamit. A varázsló előadásának egyetlen komoly szépséghibája. hogy nincs darab: öt iperce ugyanannyi, mint ötven. Ezért aztán hiába a rendezői truváj, széplányok masakelletése a naturalizmus lc'zélső határáig — mindez üres. „feneketlen" hordóba hull, szinte sajnálja az ember a láthatóan beléfeccelt társulati energiát. Sajnálja, hogy a mind szebb reményekre jogosító, igazi együttessé forrott testvérszínházunktól nem a művészi képességeihez illőbb vállalkozással találkoztunk. Hiszen már tartanak ott, hogy a publikum kegyeit ne olcsó eszközökkel vadászszák. N. I. m új film Higgyetek nekem! Színes magyar film. Szcndi Gábor G, mint ... című novellájából írta: Szénái Gábor és Mihályfy László. Fényképezte: Balog Gábor. Zene: Sclmeczy György. Rendezte: Mihályfy László. Főbb szereplők: Págcr Antal, Reviczky Gábor, Babos Tamás, Hassmann Judit, Mcszlcry Judit, Fekete András. A Társulás Stúdióról, hol e film készült, illik tudni: alig néhány éve alakult, tehát a magyar filmgyártás legfrissebb műhelye, s ama alig leplezett ábrázolási törekvés jegyében készítette el eddigi alkotásait, hogy az úgynevezett dokumentarista iskola szellemi alkotóközösségének szinte kizárólagos stúdió-hona legyen. A Társulás ebbéli rangját olyan nevek fémjelzik, mint a Gulyás-testvérek, Dárday István, Vitézy László vagy Tarr Béla. Mindazonáltal alig hihető, hogy a Higygyetek nekem! e stúdió darabja lenne. (Pedig az.) És nem is elsősorban azért, mert ez esetben szó sincs Filmek Cannes-ból Kilenc alkotást vásárolt meg magyarországi bemutatásra a Mozgóképforgalmazási Vállalat Cannes-ban, a nemrégiben véget ért nemzetközi filmfesztiválon. Mint Gombár József, a vállalat igazgatója elmondta, a szinkronizálás után várhatóan a jövő évben kerül a mozikba az idei cannes-i fesztivál Arany Pálma-díját elnyert „Papa szolgálati útra ment" című, társadalmi problémákat feldolgozó jugoszláv film, Emir Kuszturica alkotása. Érdeklődésre tarthat számot a magyar közönség körében is a nagydijas „Madárka" (Birdy) című angol film, Alan Parker alkotása. Az idei cannes-i fesztiválon a legjobb férfiszínésznek bizonyult amerikai William Hurt-öt a „Pókasszony csókja" című filmben láthatják. Díjnyertes alkotást vett meg a Mokép az argentin Luis Puenzo „Hivatalos verzió" című filmjével is. Ebben a bűnügyi történetben nyújtott alakításáért nyerte el a legjobb női szereplőnek járó díjat Norma Aleandro, az amerikai színész-énekesnővel, Cherrel megosztva. Vetítik a versenyen kívül bemutatott „Kairó bíbor rózsája" című amerikai vígjátékot, amelyet Woody Allén rendezett, valamint Joseph Losey „Gőzfürdő" című angol produkcióját. Három francia filmet is megvásárolt a Mokép: Mehdi Charef „Tea Archimedes háremében" Luc Besson „Metró" és Patrice Leconte „A specialisták" című alkotását. sem a klasszikus értelemben vehető dokumentarista műről, sem úgynevezett „dokumentum-játékfilmről". Hanem mert nagyobb, erőteljesebb valóságábrázolási szándékkal tompább megvalósulást aligha láthattunk mostanában. A szociografikus közelítésmód ezúttal oly módon lenne tetten érhető, hogy egyféle társadalmi állapotrajzot, szociális problémasor-felmondást kapnánk a csonka családokról, a fiatalok veszélyeztetettségéről és több, ezekhez kapcsolható jelenségről. Csak éppen mindez egy enyhén szólva extrém helyzet és embercsoport felmutatásával történik. Ez a világ oly mesterkélten-meghökkentöen „extra", hogy a szocializációs veszélyeztetettség, ami a film két kiskorú hősére vonatkozik, valahová a semmibe foszlik. (Különben nem valami nagy kunszt észrevenni, mennyire veszélyeztetettek, ha úgy tetszik, mennyire „halmozottan hátrányos helyzetűek" ezek a gyerekek —' úgy tűnik, csupa hülyével vannak körülvéve.) Adott egy egészen könynyen felismerhető csirkefogó, bizonyos Guszti (Reviczky Gábor igen invenciózusan alakítja), aki ezt a bizonyos csonka családot a két gyerekkel és a szklerotikus nagypapával együtt permanensen úgy veri át a palánkon, hogy még Osztap Bender, minden csibészek huszadik századbeli koronázatlan irodalmi királya is elégedetten csettinthetne. S nem is hiába mondja, hogy higgyetek nekem, mert hisznek is neki benne, kisebb-nagyobb hullámvölgyekkel bár, ám végső soron egészen folyamatosan. E különc figura a maga sötét és rejtelmes üzelmeivel azonban az egész ábrázolt miliőt a sötétség és rejtelmesség igen ellenszenvesen misztikus füstködébe burkolja: a néző jószerével azt sem igen tudhatja, mi miért történik, ki kivel, éppen miért azt és ügy, amit és ahogy. A film eredendő dramaturgiai nehézkessége és rendkívül széteső cselekménye pedig egy meglehetősen didaktikus tétel illusztratív sorába kívánna illeszkedni, a végkicsengést tekintve keserűen és kritikusan, közhelyesen és meghökkentő-elidegenítő módon egyaránt. Az „eredmény", sejthető, majdnem a teljes káosz. Kimódolt dialógusok és szituációk, s az Állami Biztosító hidegen fel-felvillanó fényreklámjának jelképes értelme („Biztosítás — biztonság") sem kellően ironizáló ellenpontot, sem hatásos háttérmögöttest adni nem tud. Fura csibész-családgyámolító, kórházból megszökő, beteg és egzaltált anya, jellegtelen, „csapódó" gyerekek, erőteljesen agy-érelmeszesedéses tüneteket mutató nagyapa — vajh miféle szociális modell felmutatására lehetne mindez alkalmas? Gyanítom, még ebben a formációban is elképzelhető lenne'valami tartalmas, koherens, letisztult és pontos kép a mai, magyar élet ilyen-olyan területeiről. fgy viszont... Egyedül a roppant szerencsétlen hangütést sokszor az egyértelműen jó komédiázás irányába elvivő Páger Antal az, aki életet, eredeti emberséget és Szellemet képes varázsolni ebbe a „nyögvenyelős" ópuszba — lám, egy nagy színésznek nincs, nem lehet rossz film, csak játék, felszabadult játék, felsőfokon ... Hogy legvégül éppen ő az, aki kegyes csalással az esetlen famíliában fenntartja a reményt arra, hogy a film világának extrém és zavaros „ungarische" Godot-ja, Guszti, a csirkefogó egyszer majd visszatér — nem tesz semmit. Págernek talán még ezt is elhisszük. De a filmnek — alighanem semmit. Így, semmi esetre sem. Domonkos László