Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-25 / 121. szám

MAGAZIN Csanády János Lengedező Kellemes volna egy májusi orgona szirma, mint legyező fehér vagy lila orgona dúsan esőben megbarnult léckerítés koronája csak hajladozik, csak hajladozik: hajolj hát hajolj át hozzám a kerítés rácsain át, feszüljön fiatal gerinced izma: idézz, habzó lilaság egy hajdani lányt, idézz, habzó fehér vagy lila orgona egy valahai csipkekötényes falusi kislányt, amint aranyos libarajt hajt be legelőről, s a part égerbokrai közt felmerül éppen — kelleme: édes, eressz! — orgonák közt az arca kibukkan, párjában leng a magas mójusfa rózsa-szalagja! Mit csinált az új hadsereg? A tovatűnt négy évtized alatt ez a kérdés számtalanszor hangzott el. Néha hozzátéve a minősítő „ugyan" szócskát is. Mindmáig meglehetősen homályos a kép: a harcról voltaképpen lekésert új magyar néphadsereg a béke első hónapjaiban valóban sok kérdőjelet cipelt, mivel a háború borzalmai, egy vesztes hadsereg furcsa sorsa cs a családokig hatoló fájdalom a fölöslegesség látszatát keltették. Ezért a már ritkuló sorok, a hajdani önkéntesek iránti tisztelgés megköveteli, ha töredékesen is, de bemutatni: minden látszat ellenére, az új hadseregnek tengernyi dolga és mások által el rtem végezhető feladata volt. A 3. Ukrán Front, kütjelékében frontot járt 6. honvéd gyaloghadosztály nevelőtörzsének hetilapja, a Honvéd Híradó mára már jócskán megsárgult lapjairól nyomon követhető nemcsak, a feladat, de a végzett munka is. (ALAPÍTÁS) Egy hadsereg, ha nem csinál éppen semmit, akkor is sokat fejez ki. Egyebek közt az állami szuverenitást, a határok biztosítását. Ezért határozott úgy 1Ű44. december 2-án Szegeden a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, hogy „A magyar nép létérdeke, Magyarország újjáépítésének elengedhetetlen feltétele a nemzet cselekvő részvétele az ország felszabadításában a német iga alól." Az óriási nehézségek és hátráltató körülmények, például a fegyverszüneti tárgyalások és az Ideiglenes Nemzeti Kormány elismerésének elhúzó.dása stb., ezt a feladatot már elzárta a hadsereg elől. De lehetőséget adott arra, hogy hazafiak tízezrei a szenvedés és a csömör ellenére is zászló alá vonuljanak a nemzeti becsület demonstrálására. Ezt az óriási feladatot a frontra rendelt I. és 6. hadosztályok és a szintén bevetésre készen állott szegedi 5. hadosztály teljesítette. (ÚJJÁÉPÍTÉS) A Honvéd Híradó Ausztriában nyomott első számának vezércikke is ez(t a címet viseli: „Újjáépítés". A hadosztály parancsnoka nemcsak az anyagi világ, hanem a szellem újjáépítésére hívta fel a figyelmet. Nézzünk néhány példát Magam is részt vettem a Balaton-felvidék vasúthálózatának helyreállítási munkáiban. A ma már használaton kívüli Balatonkenese melletti vasúti alagút „kibányászása" szinte jelkép volt. A jelképet azonban nem mindenki érti. így a „Szabadság" című demokratikus lap sem, mely 1915. június 23-i számában, az aratásra hivatkozva, azt írja a katonákról: „Egyre elégedetlenek azzal a sorvasztó semmittevéssel, amit a mostani katonai szolgálat jelent." Erre a HH 1944. július 1-i számában a nevelótörzs egyebek közt így reagált: „Nem akarunk itt még a Debrecenben kelt parancsokra hivatkozni, melyek a lovaknak á gazdáknak segítségül való kiadásáról szólnak, amelyek '-rjf vezényeltek kl kv.ko.iodrot nem akarunk a jelenlegi alkalmazási területünkön kívül, még távolabbi megyékben is felszedett sok ezernyi aknáról beszélni, az eltávolított drótakadáluokról, az úttorlaszokról, a németek által felmhhnntntt kisebb hidak helyreállításáról, a gránáttölcsérekkel felszakított országutak feltöltéséről, a romok közül szabaddá tett rásüti kocsikról statisztikai számoszlopokat közölni. Csupán azt akarjuk szerényen megjegyezni, hogy mindez nem {.utasításra ment, hogy erre sem a szovjet, sem a saját felettes katonai hatóságunktól nem kaptunk utasítást vagy parancsot, és mégis csináljuk." Mellesleg, 1945-ben külön honvédelmi miniszteri utasítás szabályozta az aratási szabadság dolgát. Ugyanez a lapszám ismerteti „Verseny az újjáépítésért" címmel a 17/1. gyalogzászlóalj versenyfelhívását. Szinte nevetséges volt, hogy noha minden gyermek tudta, az országban veszélyes háborús anyagok, felszerelések garmada hevert, sokan ennek biztonságos felszámolását sorvasztó semmittevésnek minősítették. Erre reagál a HH szeptemberi 12—13. száma. „A Bicske. Várpalota, Balalonzamárdi, Nádasladány községek térségében elaknásított területeken ma már fütyörészve száyt újra az eke. Talán nem is gondol ma már a szántó-vető arra, hogy ezelőtt 2—3 hónappal még 37 501 akna, 17 602 tüzérségi lövedék. 99 bomba, 8834 aknavetőlövedék. 753 egyéb robbanótest (páncélököl) volt ott az úr!" Az újjáépítés köztudottan békés munka. A HH júliusi 7. számából megtudhatjuk: nem kevesebb, mint hét katona életébe került az, hogy ne tízezrek pusztuljanak eL És még nem volt vége! (POLITIKA) Az új hadsereg kezdettől fogva politizáló hadsereg volt A színt és a hangsúlyt a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt katonapolitikája határozta meg. Ezért, mint az újjáépítés kapcsán jeleztem, a polgári pártok állandó, támadásának volt kitéve. Kísérletek történtek a régi hadsereg hivatásos és hazatért tisztjeinek, katonai akadémisták és iskolások nagyszámú bevonására. A probléma először egy kroki formájában jelenik meg a HH 7. számában: „Már megjelentek hadosztályunknál a tizenöt éves őrmesterek, a tizenhét éves alhadnagyok és a tizennyolc éves hadnagyok. Idő — rövid idő — kérdése talán, és sorainkban üdvözölhetjük a ,tlzenötéves kapitányt' is", jelzi a „Verne nyomában ..." című írás. A HH novemberi. 16. számában a „Tartalékos bajtársainkért" című írás már arról szól, hogy az érdemeket szerzett önkéntesek is veszélyben vannak a mind nagyobb számban visszatért régi hivatásosokhoz képesti Az év végén pedig, a novemberi választásokon felbátorodott polgári ellenzék machinációival szemben már határozottan lép fel a hadosztály nevelői kara, „Nyílt levél a magyar Nemzetgyűléshez" című. minden képviselőnek elküldött lapszámában (HH 18—19. száma). Ebből is látható, hogy a honvédség nagyon fontos politikai tényező volt. Erre a novemberre kitűzött választások is utaltak. A '"! • ' nfemberl, 12—13. számá. j i, hogv a honvédségen belül a szavazás „még technikailag egyáltalán nincs előkészítve". Felhívtuk a figyelmet arra* is, miszerint nem érfhető: a honvédség és a rendőrség tagjai miért nem választhatók? A HH 14. száma ..Választás előtt' című írásában hasznos tanácsokat ad, és jelzi: „Ma a hadsereg tagjai is szavazhatnak. Ilyen még a magyar történelemben nem volt", majd' tanácsolja azt is, „Nem szabad, hogy bajtársaimat a reakciós tisztek sugdosása megtévessze." Látni lehet, miszerint a fordulat évéig (1948) a honvédség a párt politikájának, a munkásosztály akaratának fontos tényezője volt. (EPILÓGUS) Magam is gyakran hallottam olyan megnyilvánulásokat, hogy a háborút követően katonának lenni valamiféle lógás, menekülés a valóban fontos teendők elől. Miután a honvédség igen erőtfeljesen a munkáspártok befolyása alatt állt a nevelőintézmény révén, az ilyesfajta vélekedések a polgári pártok köréből fakadtak. Ma, amikor a visszaemlékezés és tisztelet már nem tűri el e vádaskodásokat, hadd jelezzem néhány megélt epizóddal, hogy mily lemondás és eszmei elkötelezettség kellett a szolgálathoz. A hadtörténelem sohasem tagadta: a katonának jó ellátást kell biztosítani. Nos. ebben az esetben a helyzet a következő volt. Míg a Vörös Hadsereg állományában voltunk, ellátásunk ugyanolyan volt, mint bármilyen harcoló alakulaté. A problémák akkor kezdődtek, amikor visszavonultunk a Dunántúlra: s ellátásunkat is magunknak kellett biztosítani. Ez bizony kemény feladatot jelentett. A dolog odáig fajult az egyhangú étkezés miatt, hogy a nyár .vége felé az ínysorvadás komoly jelei mutatkoztak. Ekkor jelentős erőfeszítések árán sikerült nagyobb tétel vöröshagymát Szeged—Makó környékéről beszerezni. A távollevő katona érdekképviselete is megoldatlan volt. Ahol lehetett, a nevelőtörzs segített. Így volt ez a földosztás kapcsán. A földosztó bizottságok, noha a jogszabály rendelkezett, a szolgáló katonák igényeit vagy egyáltalán nem, vagy silány földből elégítette ki. Természetesen ennek ritkán volt a rosszindulat az oka. Leginkább a nehézkes DOSta és az játszott közre, hogy a katona a földjét nem tudta megművelni. Akkor minden talpalatnyi föld kincs volt. Hasonló gendok voltak a hadigondozás kőiül is. A helyi hatóságok nehézkessége, melyről magam is írtam a HH 10—11. számában, egy indulatos cikket Ugyanebben a számban Balonyi Tibor hadnagy hadigondozó tiszt számokat is közölt Eszerint 437 katona családtagja nem kapott hadisegélyt. 410 földet, 243 pedig még házhelyet sem. A beérkezett körülbelül 15 ezer kéremel nagy részét még fel sem lehetett dolgozni. Ez nem panasz, különösen nem utólagosan, hiszen az élet azóta sokat haladt). Csupán annak bemutatása. hogy a katonaszolgálat úgyszólván semmi előnyt anyagit pedig pláne nem jelentett. És mégis, a fegyelem Példamutató volt. Ez nem volt háború, életüket is csak az aknakszedők adták, de kegyetlen utóvédharc volt a fasiszta gonoszság és pusztítás ellen. A győzelem 40. évfordulója ünnepi perceiben gondoljunk arra, hogy mintegy harmincezer honfitársunk szolgált a hadse-p-*ben, a békés élet megteremtésének ifeltételein. MAROSI JÁNOS. , y a 6. hadosztály hajdani nevelőtisztje A látás dimenziói Kollektív szemlélet, klasszikus formák ( Nosztalgikus időket élünk. A rádióban nagyapyáink slágereit hallgatjuk, a szomszédos városban pedig megnézhetjük az ódivatú autósok találkozóját Talán soha nem volt nálunk ennyi régiséggyűjtő, mint mostanában. A művészeti közélet is tele van történelmi fohászokkal. Bezzeg a régiek, azok még tudtak rajzolni — halljuk a gyakori kifakadásokat. Tényleg: miért is vonzódunk ennyire a klasszikusabb korok kultúrájához? Van, aki azt mondja: ők még alaposak, precízek voltak. Mások a kiegyensúlyozottságot, a nyugalmat irigylik tőlük. Magam viszont azért beszélek a történelmi idők szellemiségéről, mert látáskultúránk gondjainak mélyek a gyökerei. Sokan például a látást egészen a természetig vezetik vissza. Afféle biológiai adottságnak tekintik. Pedig ez pusztán előfeltétel. Ahhoz, hogy értelmesen tájékozódjunk, nézelődjünk a világban: szemléleti mintákra van szükségünk. Ezt pedig a mindenkori emberi, társadalmi környezettől kölcsönözzük. Nem csoda így, hogy Dürer munkásságában lépten-nyomon biblikus, keresztény témákkal találkozunk. Ilyen volt a kor. Megformálta hát a négy apostolt, az apokalipszis vízióját, vagy az itt látható Krisztus keresztútját. Igaz, a kiváló német alkotó egyéni formaadással, bravúros lélektani jellemzéssel rajzol: mégis ugyanazt a témakört variálja, mint olasz, vagy spanyol kollégái. Mintha valami egyetemes szellemi erő szorításában dolgoznának. És így is dolgoztak. Elvégre a mitologikus, majd a biblikus világkép átjárta az egész történelmi Európát. De korántsem csak a kulturális, művészeti életet: hanem a mindennapi létezés szövevényeit is. Hiszen a középkorvégi német átlagember lényegében ugyanolyan elvek szerint gondolkodhatott, akár Dürer mester. Mindketten tudták: miért következhet be a világ vége, honnan ered Krisztus keresztút ja. Egyszóval: közös forrásuk, közös nyelvük, közös etikájuk volt A közönség tehát kiválóan értette a művészet jelbeszédét, és fordítva is. Annál inkább, mivel az alkotók hasznos állampolgároknak, tisztes mesterembereknek számítottak, összetett, ellentmondásos, de mindenképpen szintetikus, kollektív szellemű korszakok ezek. Szerves egységben funkcionált még társadalom, művészet és közönség: így látáskultúrájuk is viszonylag harmonikusnak, elevennek tekinthető. Azt is mondhatnám: ezeknek a századoknak még megvolt a „vizuális köznyelve". Főként a képzőművészet indukálta e szemléleti modelleket, ráadásul a nagyközönség nem csupán passzív befogadó. Gondoljuk csak meg: a biblikus tartalmú látványok jobbára csak példázatokat adtak az embereknek. Mintegy cselekvési, szellemi alapsémákat Aki használni, kamatoztatni akarta e produktumokat, annak óhatatlanul tovább kellett gondolni, mintegy realizálni kellett a különféle tartalmakat A korabeli alkotók ugyanakkor elsősorban a formai előadásra koncentráltak. Adva volt a társadalmilag szentesitett tematikai keret: kiki tehetsége szerint alakította művei világát. A kétkedő olvasó persze ezúttal is csóválja a fejét Nehezen hiszi el, hogy a klasszikus korszakoknak viszonylag fejlett a vizuális kultúrája. Elvégre szó sincs még akkor fotóról, filmről, vagy televízióról! Vagyis egészében véve kevesebb volt a kép, az újszerű látványinger. Csakhogy a látáskultúra milyensége közel sem mennyiségi kérdés. Inkább azon van a hangsúly: egyegy korszak emberei miként tudják aktivizálni és felhasználni a rendelkezésükre álló szemléleti formákat Egyszerű igazsé' ez. Széchenyi is azt írja: „A tett az első, a szó a második...". SZÚROMI PÁL I »