Délmagyarország, 1985. május (75. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-22 / 118. szám

6 Szerda, 1985. május 15. 1 Van egy mániám: születési rendellenességnek is beillő elemi jóhiszeműségem és beteges (állítólag gyógyíthatatlan) optimizmusom mellett szeretnék mindent közvetlen élet- és testközelből megtapasztalni. Mondhatom persze úgv is: nem gyanakvásból, csupán a lelkem mély rétegeiből feltörő elemi kíváncsiságtól hajtva kívánok. csak a saját szememnek, a közvetlen érzékelésemnek hinni, s az élményszerzés legkitüntetettebb módja számomra, ha valamit a 6aját bőrömön erezhetek ... Egyik alkalommal elmentem szippantósnak — teljes inkognitóban, mindössze a vállalat két vezetője tudta, ki vagyok. Fel is szólaltak ellenem a munkaelosztó értekezleten, hogv-hogy tanulóidő nélkül már önállóan foghatom a sz.(ippantó) csövet?! Mindezek ellenére másnap hajnalban felpattantam a negyven-negyveneggyel száguldó Prága nyergébe a sofőr mellé, és máris kiszálltam — egy másik ..főnök" erélyesen tudomásomra hozta, hogy ne jatszszam meg magam, hiszen amúgy normálisnak nézek, iki, s a szokást nem boríthatom fel, így aztán szótlanul gyűrtem zsebre a pénzt, végtére is: nem leplezhettem le magam. Hazaérve — miközben akkorákat pirultam, mint egy tál maszületett céklasaláta — hebegve gyűrögettem a bankókat, „nézd kedvesem, én tulajdonképpen munkával szereztem ...", mire a feleségem megnyugtat, „jól van, a pénznek nincsen szaga". Majd kisvártatva közelebb hajol hozzám: — De Te hol jártál? ... Igriczi Zsigmond 4 Igriczi Zsigmond, Chikán Ágnes, Halász Miklós Bagamcry László, Pálfy Katalin, Acs S. Sándor, Regős Éva Az asztalosmester Télen történt. Még a Dé- ahogy emlékszem, fajiolcolépnél fotóztam — csak pár kat rakosgatott, állított öszhete kerültem át a szerkesz- sze. Figyelni kezdtem a tőségbe gyakornoknak —, s szorgalmas mesterembert, ő valamivel ebéd után egy is észrevett, hamarosan beközségben, mint ahová küld- nagy képet kellett átvinnem szédbe elegyedtünk. Csak Athénen keresztül tek. Ekkor jöttem rá, hogy ami más színű, azt is lehet feketén csinálni. „Svarcoltunk" egynéhány ház — túlnyomással küszködő — „egészségügyi kisegítő objektumában", s igen szépen gyűlt az szmk (szippantó munkaközösségi) pénz. Először tiltakoztam, de a kasirozlatni a Bocskai utca úgy menet közben, míg 6za7-be. Ennek a háznak az porán járt a keze, s perdüludvarában dolgoznak a tek ki alóla a faforgácsok, könyvtár-levéltá'r könyvkö- valami olyasmiket mondott, tői, s ahogy elnézegettem .hogy mennyire szereti ezt a már korábban, igencsak érdekes munkájuk van. Hanem akkor, azon a délutánon, kihaltnak tűnt a műhely, „egy csak egy legény volt talpon a vidéken", s Vanitatum vanitas Eladó az egész világ — tem, mint effajta mániák öblíti operaszínpadra Me- konok konzekvenciáival. Az fisztó rondója az aranybor- emberi hiúság mindétig gazjúfilozófiát, s azóta is, ha dag forrás, a művészek hiúkörbenéz az ember, nemigen sága,viszont kiapadhatatlan, lát mást nagy vásárcsarnok Nem baj, voltaképpen tera világ, 'A kelkáposzta hal- mészetes. hiszen a nyilvávan forintért kel, a hiány- posság előtt kitárulkozni cikk csúszópénzért, a nő legszemélyesebb énünkkel nutriabundúért. Csak egy (képességgel, fantáziával, invalami eladhatatlan: a meg- dulatokkal) eleve feltetelezi, győződés, a lelkiismeret. hogy ott bévül vulkánereju . az önmegvalósítás'. Néhai Amióta muveszeti berkek- konzervatórista társaim forbe száműzött a vaksors, soha dítoltak hatat egy-egy őszinannyi haragost nem szerez- tébtmek fogalmazott kritika után, dilettánstól a gazemberig kaptam a fejemre, dramaturg-másodállásaim íucscsoltak be a munka összeférhetetlensége miatt amiben persze volt is valami. Vanitatum vanitas, hiúságok hiúsága. Lebirkózhatatlan penzum, miközben eszünkbe sem juthat, egyszer-egyszer magunk is lehetnénk hiúak: íme hát a kritikaírás köteles kálváriája. Alternatívája pedig a hallgatás. Idővel azon kapom magamat, szívesebben „fogom be pörös számat, a tudásnak teszek panaszt." Ha viszont belerévednék, mit mondott a tudásról Szókratész!? Istók uccse: be vagyunk kerítve ... Nikolényi István Mindig féltem a szomorú főnököktől. Ugyebár nem lehet tudni, mi szegte kedvét: hiba csúszott a lapba, vagy csak „olyanja van"? Vidítani is rizikó — hátha én vagyok a ludas, és akkor jaj nekem .,. Történt* még a hetvenes évek közepén, hogy az akkori és a mostani főszerkesztő búslakodott. B. Laci Föltűnt persze, hogyne fcolkÉgámmal kerülgettük tűnt volna, ízesen, zamato- oket- puhatolni kívántuk: san. nagy fantáziával kere- m} u tortenhelett? (Lehet, kíti a szót. én meg feledve f°rbe «t raktunk a tűzre?) a szaladó időt, csak bámul- Kíváncsiságunk mar a boriam. milyen jókedvűen dol- óinkat fúrta, mikor halalt gozik. Néztem az órámat, megvető bátorsággal nekik szakmát, világéletében talos akart lenni. aszszent ég, már négyet mutatott, sietve elbúcsúztam. Bemutatkozott: — Tóth Béla... Csak napokkal később tudtam meg — akkor és ott bizony föl sem tételezhettem volna —, a jeles írót, a Somogyi-könyvtár igazgatóját lestem meg. „Munkája közben"... Schmidt Andrea szegeztük a kérdést, „mi a gond?" és válaszra nem hagyva időt, vigasztaló sörrel kínáltuk őket. Ezt elutasították, s tömören csak annyit mondtak: ezen ti nem tudtok segíteni! Mint. két sértett Toldi: méghogy nem tudunk segíteni? Olyan nincs! Mire jó a Press card? Útravaló Kötésem kettős. Gyermekkorom jászsági közegbe gyökerezett, a felsőbb iskolák hoztak. telepitettek (bizonnyal végleg) Szegedre. Két évtizede kéthetenként utazom itthonról haza, s otthonról itthonra. Itt is, ott is honn vagyok, a két hely számomra együtt az éltető, tápláló forrás. A jászkisériek í-zésre hajló beszédmódját máig is keverem a szegediek jellegzetes ö-zésével, illetve a „semleges irodalmi nyelvvel". Sokan óvtak hát hét esztendővel ezelőtt. amikor a Délmagyarország olvasószerkesztője lettem, úgymond „vigyázzak a nyelvre". — Igyekszem. Olyannyira, hogy pár éve gyermekkori magyartanárom (kinek meg-megmutatom olykor néhány írásomat, vagy a DM egy-egy lapszámát). rábökött patinás újságunkra; — Ezt te szerkesztetted? — Mitagadás, én ... Idős tanárom elővett egy piros ceruzát, aláhúzta a lapban néhány helyen, hogy Szeged /ölszabadulási évfordulóra készül, /öflobogózzák a házakat... Aztán szomorkás büszkeséggel megállapította: — Szegedi, de legalábbis délmagyaros vagy már te. gyerekem. Ha az olvasók is úgy vélnék (jász becsszavamra), vállalom... Szabó Magdolna „Ja kérem, a sajtó hatalom" — hallottam épp eleget az elmúlt 15 esztendő alatt. A bizonyítékot egyszer maga az élet kínálta föl tálcán. Két ország határán, egy harmadik polgáraként féireúllítottan motoztak. sát: testtartása lazává, kenetteljessé vált, szája fülig érő kiflivé görbült, és önmagát meghazudtoló bőbeszédűséggel azt mondta: — Aááá! Ncpszabacság? Szerényen feleltem: — Délmagyarország. Ravaszkásan kacsintott — Kérjetek bármit, megtesszük — jelentettük ki meggondolatlanul. — Hát akkor szerezzétek be Debrecenből, vagy akárhonnan az alkotmány ünnepi beszédet. Két órátok van rá. Hoppá! Kemény lesz ez a dió, de feltörjük. Azt tudtuk a rádióból, hogy az Alföldön olyan kábelköteget szakított szét egv markoló, amelyen a telefon- és telexüzenetek futottak vidékünkről Debrecenbe és Buda-* pestre. Nem mondom, leblokkoltunk. És jött az isteni szikra: postáskapcsolatom és a határőrség saját rádiója. Laci te, „határőrködj", én meg „postáskodok". Egyszerre két vonalunk is lett Budapesttel! Az egyik Budaörsig szólt a határőrök révén, a másik az MTI-be — Athénen keresztül! Ez utóbbit volt kézenfekvő használni, bár a másikat is tartottuk a biztonság kedvéért. Ezután ment minden, mint a karikacsapás: egyszerű diktálás, hangos viszszaolvasás (egyúttal magnóra is), s már csak a szalagról kellett leírni az anyagot, és készen átadni a búslakodó főnököknek... / Acs S. Sándor Bigámia" Az emlékezetes zsar.ai gázkitörés személyes életembe is beleszövődött: „bigámiát" követtem el az első oltási kísérlet drámai feszültséggel terhelt, nehéz órájában... Vagy kétszáz méter sugarú körben szigorúan lezárták a lángoszlop környékét. A kordonon belül csakis az tartózkodhatott, akinek ott dolga volt. azaz akinek dr. Hingl József kitörésvédelmi parancsnok aláírta a belépési engedélyét. Neki magának is szüksége volt ilyen cédulára! E 6orok írójának és újságíró kolléeáinak csak a sóvárgás adatott meg: ha én is köztetek lehetnék! ... Egészen addig, mig egy „odabentről" iött tűzoltóküldönc meg nem veregette a vállamat. „A Hingl elvtárs küldi ezt a cédulát. Írja az ő neve után oda, hogy -né. aztán bejöhet." Így született tűz közeli „perzselő" tudósításom. S így lett egy órára boldog bigámista: Pálfy Katalin faggattak, hosszasan vára- egyet, és diadalittasan, mintkoztattak, amikor kirámolt egy ünnepélyes kéretek köA kritikus telefonja kocsink mellett toporogva megkérdeztem a határ őrét, merre van itt a toalett. Nem köntörfalazott, nem szabadkozott, kerek-perec válaszolta: „nincs". Felszólított bennünket, igazoljuk magunkat. •Mondtuk, ott vannak útleveleink a kezében. A fejét csóválta. Mutattuk a jogosítványunkat, a vasúti igazolványt. Egyre csak a fejét zött átnyújtott nekem egy óriási drótkarikán lógó kulcsot. Meghatódtam. Ezek után még mondja valaki, hogy a sajtó nem hatalom, hogy az újságírók előtt nem nyílik ki minden ajtó. Odabenn egyébként sötétség, bűz Ó9 kosz honolt. Közben azon tűnődtem. vajon csóválta. Végül odanyújtom minden nehezen táruló szeaz újságíró-igazolványt. A zam effele titkokat rejteget? Press card megtette a hatá- Chikán Ágnes Már Kosztolányi azt irta a telefonról, legszívesebben az áevba is magával vinné, annyira szereti ezt a villamos állatot. A kritikus, jelen esetben szerény személyem telefonja (a „32-es mellék") látszólag monoton piros valóságában, immáron kilenc esztendeje néz velem farkasszemet a szobámban. Szeretem, és természetesen igen sokat használom. E tényt senki sem tudná iobban bizonyítani, mint szobaSomogyi Károlyné, mögötte Nagy László, Schmidt Andrea és Nikolényi István Domonkos László, Tandi Lajos, Sulyok Erzsébet társaim, kiknek a dologhoz évek hosszú sora óta csak annyi megjegyzésük van, hogy hangerőm is kellőképpen alkalmazkodott Bell mester találmányának nagyságához. Magyarán: gyakran úgv ordítok belé. mintha New Yorkkal beszélnék, nem a színházzal, vagy az Ifjúsági Házzal. (Azt hiszem, New Yorkkal sokszor könyn.yebb lenne.) Mit csináljak, ha a telefonmizéria Magyarországon olyan, amilyen? — védekeztem mindig. Egyszer éppen jó szokásom szerint nagyban üvöltözöm belé. zeng az egész szerk., ráadásul, hogy az ügylet szebb legyen, a vonal túlsó végén a partner közli, alig hall valamit, próbáljam hangosabban. Próbáltam. A Sajtóház falai erősek, kibírtak már ennél jóval többet is. de úgy a nyolcadik eset után, midőn mindhiába dugdostam beljebb a telefonközpontos Erzsike néni jó szándékú tanácsára a dugaszt a konnektorba, Nikolényi Pista megszánt cs közölte: membrán nélkül a dolog elég nehezen megy. Viszont ordíthattam kedvemre. Gyanítom, az eljárás a kritikusnak is szólt: üvöltsön csak, ahogy a torkán kifér, attól a vonal másik végén úevsem lesz senki boldogabb. Sőt, csak annál dühödtebben replikázik a kagylóba: mit mondtál? Hangosabban! Próbálom. Hátha egyszer meghallják. Domonkos László A pénz és az ő szaga