Délmagyarország, 1985. április (75. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

KM Csütörtök, 1985. április 4. HBVfó BANGA FERENC RAJZA Simái Mihály két verse A táltos születése egy zöld csikó remegő lábai négy zöld esőszál a pipacsmezön véznácska hangját alig hallani orrát fölszegzi emlő-keresőn íme a táltos a ma-született sárkányte.iet szop szökken fölnyerít megóriásul s mennydörögve reng petárda-patái alatt a zenit Üzenet (Gyökereimnek, Gyulára) hazajáró ezüst a lélekzümmögés se arc se kéz se füst csak zsenge hársezüst a lélek méhese bozsgó gyerekmese csobogó csönd a múlt s a múltban a Körös forrás csak mely az új . sorsnak medret keres scholban ál! a hárs ahová hazajársz scholban ring a viz amelyben tükröződsz amelyre verset írsz ragyog egy hársfasor remeg egy hárfahúr a lélekzümmögés felröppen csillagul homlokára az éjnek a víz a holdba készül a hold a vízbe készül egésszé kiegészül minden parányi részlet s a hárfán hársrahúr zeng s a hársfán hárfa szól s lenn a Tisza-mederben a Körös vándorol ó körösparti hársak hárfáztok lelkemen s én kószáló kölyökként virágotok szedem az idő múlva múl hajam ezüstje hull lie bennem úgy zizegtek mint friss legenda-kezdet hej körösparti hársak ti ezüstszőke társak be kár hogy az idő int fagyos szárnnyal megérint szele a zuhanásnak — hárfásnak hársfasor — hársfának hárfasors — egymássá változunk még valaha valahol A grúz őrmester Nyugalmazott tanácselnök, barátom mondta el, hogy dunántúli falujukban még most, negyven év után is elevenen él az emléke egy fiatal szovjet katonának, aki a felszabadító harcok során jutott el hozzájuk. — Márciusi rinp volt, havas esőre, csípős szélre ébredtünk. Reggel nyolckor még csend volt a faluban, szokatlan, dermesztő némaság. Kilenc után a falut megszállva tartó németek üvöltözve kapkodták össze holmijaikat, s néhány perc alatt továbbálltak. A távolból géppuskák kelepelését hallottuk, majd erősödött a harci zaj. Az. ablakon át láttuk, hogyan vágtat végig a főutcán a szovjet lovas járőr. Az. utca végén pihenőt tartottak, majd lépésben megindultak visszafelé. A mi házunk, előtt, egy szép szál fiatal lovas megsarkantyúzta lovát, az alacsony léckerítésen át beugratott az udvarra, és lovát az. almafához, kötötte. Nálunk nagyanyám volt a gazda. Szigorú, akaratos asszony, aki nem ismerte a félelmet. Kendőt kötött — mint mindig, ha idegen érkezett —, kilépett az ajtón, és ráförmedt a hosszúra nőtt, fekete hajú, nevelő szemű legényre: „Nem látód, hogy kapu is van?" A fiú nevetett nagyanyám mérgén, kezdte volna leszerszámozni a lovát, amikor egy idősebb katona nyitott be a kapun és tört magyar nyelven közölte nagyanyámmal, hogy őrmester vendégünknek készítsen szállást néhány napra. Nagyanyámnak meg válaszolni .sem volt ideje, amikor újabb lárma és mozgolódás támadt. Egy vágtató lovas odakiáltott valamit orosz, nyelven a mi fiatal őrmesterünknek, mire az lóra pattant, és úgy, ahogyan érkezett, a kerítésen át kiugratott az utcára, majd elvágtatott a többiekkel. Nem sokkal később fegyverropogást hallottunk a falu nyugati végéből, de a csatazaj öt percig tartott. a szovjet katonák máris tódullak visszafelé. Kisvártatva megláttuk a mi őrmesterünket is, a homloka merő vér volt, kezét arcára szorítva görnyedten lépegetett, ketten is támogatták. A konyhában fektették le az. öreg díványra, s néhány perc múlva megpillantottam a falu öreg orvosát. Rémülten toporgott két szovjet katona közölt, nem tudta, mit akarhatnak vele, úgy kellett az. ajtón beráncigálni. De amikor meglátta a sebesültet, és megértette, miről van szó, gyorsan munkához látott. Kitisztította, leragasztotta a sebet, s a sebesültet a tisztaszobában ágyba dugták. Akkorra nagyanyám is megenyíilt. Elegünk volt már nekünk a németekből, alig vártuk, hogy kitakarodjanak. S ha a szovjet őrmester történetesen nem a kerítésen át ugrat be hozzánk, nagyanyám egy zokszót sem ejtett volna. így is szent lett a béke. A sebesült ember egyébként is gondoskodásra szorul, táplálékra van szüksége, hogy hamar lábra állhasson. Nagymama firlom krumplilevest löz.ött zöldséggel, sok szalonnával, és nem mozdult el az. őrmester mellől, amig az. a tele tányért ki nem kanalazta. A fiatalember már másnap talpon volt. Közöttünk ült a konyhában, s a gyűrött noteszban őrzött két fényképet magyarázta. Az egyiken nyilván a papát-mamát láttuk, a másik fiatal lányt ábrázolt, s mivel nem értettük egymás nyelvét, csak gondoltuk, hogy a menyasszonya lehet. Szerencsénkre megérkezett az előző napi tolmács, s megtudtuk tőle, hogy vendégünknek Kamo Abasidze a tisztességes neve, a messzi Grúziából vetődött hozzánk. Grúzia nevét hamar megtanulta nagyanyám, de a katonáét sehogy sem tudta megjegyezni. A grúz őrmester — csak így emlegette, "és így maradt meg a i'alu emlékezetében is. Aznap vidám esténk volt. Nem tudom, maradt-e ahhoz hasonló emlékem gyerekkoromból. Előkerült egy szőke, jó húsban levő orosz katona, aki harmonikával állított be hozzánk, mögötte a tolmács, két fekete kenyérrel és két katonakonzervvel megpakolva. Nagyanyám hagymával és szalonnával egészítette ki a vacsorát, s mindjárt vidám muzsika verte fel a házat. A zenére a szomszédbeli lányok, fiúk is odasomfordáltak, nagymama hiába morgott valamit a háborúról, a vidámság mind hangosabb lett. öreganvám mérge is hamar elpárolgott. Teltetett hn'ncgü! kérdezte meg Kamótól: „Így élünk mostantól? Muzsikaszóval?" A grúz. őrmester komolyra vált arccal intett nemet. Még tart a háború, mondta, cseppet sem vidáman. Szavaitól a mj kedvünk is csillapult, már csak arra tudtunk gondolni, hogy a katonák és a falu népe egész, nap lövészárkot ásott, s amint a hozzáértő öregebbek elmondták, két sorban állnak az. ágyúk, torkolattal nyugat l'clé. Minden percben jöhet az. ellentámadás. Nem is kellett várni, csak hajnalig. Még meg sem virradt, amikor elkezdődött a zenebona. Én az udvarból csak annyit láttam, hogy Kamo egy má-' sik társával géppuskát cipel a várdombon álló templom felé, s még körül sem nézhettem, már kelepelt is a géppuska a váromladék mögül. Mint rossz álomra emlékszem, hogy a lármázó, izgága németek hogyan özönlötték cl a falut, berontva a házakba, nincsenek-e ott megbúvó szovjet katonák. Alighogy a zaj lecsendesült, a szomszédasszony jött lélekszakadva a rossz hírrel, hogy a németek felkúsztak a templomtoronyba, és agyonlőtték az onnan lövöldöző őrmesterünket. Nagymama szigorú arca kőszoborrá keményedett, kendőt teritett a vállára, és fütyülve a zűrzavarra, a paplak felé indult. Talán fél óra múltán titokzatos arccal, de megenyhülve érkezett haza. Kérdeztem, hogy a kendőjét hol hagyta el? Egyetlen szóval sem válaszolt. Egész, nap a szavát sem hallottuk, este pedig — ilyen még nem volt — egy fazék levest tett a füles kosárba, és rám bízta, hogy vigyem el a plébános úrnak. A templomnál csak a harangozol találtam, ő vetlc el a levest, s arra kért, mondjam meg nagyanyámnak, hogy takarodnak már a németek. Aznap éjjel alig aludtunk valamit. Korán reggel arra riadok, hogy kopogtatnak az, ajtón. S ki lép be rajta? A grúz. őrmester sértetlenül, a két szeme valósággal kacag, vállán a nagyanyám kendője. Felkapja nagyanyámat, összecsókolja, és forogni kezd vele a konyha közepén. Az történt, hogy németgyűlölő plébánosunk felüzent a toronyba a harango/.óval, hogy jönnek a fasiszták. A grúz. őrmester nem értette pontosan, mit akarnak vele, de más választása nem volt, követte az. idős papot, aki elrejtette a templom alatti kazamatában. Másnap elárasztották a falut a szovjet katonák. Nagy ember lett az. én nagyanyámból, de még belőlem is. Egy ezredes jött el hozzánk, hogy a kezünket megszorítsa. Este pedig, kis gyűlés és szerény vacsora volt az. iskolában. Magam is ott ültem az. ezredes mellett, plébánosunk, a harangozó és nagyanyám társaságában. Az. ezredes beszédet mondott, de a hadaró tolmács fordításából csak annyit értettem meg, hogy jó népnek mondta a magyart, s hogy nem érdemeltünk ennyi szenvedést. \ Tíz napig élt még nálunk a grúz. fiú, s mondhatom, nem volt nála népszerűbb emberünk azóta sem. Nagyanyám nem is hitt neki, amikor továbbkészülödött. Az őrmester nem viccelt, csendben mondogatta, hogy mennek Berlin felé. Nagymama szinte megnémult. Arcán ugyan semmit sem láttunk, de észrevettem, hogy remeg a keze, amikor védence fényképét imakönyvébe zárta. Kamo Abasidze is nehezen búcsúzott. Megígérte, hogv majd visszajön és szép kendőt hoz. nagyanyámnak. Nagyobbat. melegebbet a réginél. Talán három héttel később azt, hallottuk róla, hogy elesett. Valaki látta is a sírját a harmadik faluban. Nagyanyámmal felkerekedtünk, meg is találtuk a nevezett sírt, de más név volt rajta, a barátunkéhoz nagyon hasonló. Nagymama haláláig úgy tartotta számon, mint elvesztett családtagot. Azóta nem hallottunk róla. Él-e, hal-e, honnan tudnánk? Hét évvel ezelőtt Tbilisziben jártam, kérdezősködtem felöle. Csak hümmögtek barátaim, hiszen Grúziában annyi az Abasidze, mint nálunk a Kiss vagy a Kovács. — Negyven év pergett el azóta — ért visszaemlékezése végére barátom. — A nagymama régen halott, már apám, anyám sem él. De én azóta is, minden április 4-én magam előtt látom a fiatal szovjet katonát, amint a konyha közepén táncra perdül nagyanyámmal. KÉKFSDI GYULA Csanádi Imre Ismeretlen katona Ahol találták, ahol vége lőn, elkaparták a marhalegelön. Hadak nyomán holttestek mindenütt — bűzlőn, kifosztva ő is ott feküdt. Nemhogy bakancsa: mása sem maradt dögcédula, vagy levél, vagy irat. Émelygö-szánó, hajszolt emberek gödörbe húzták: ki sirat, gyerek? — Nyugszik azóta, névtelen halott, magában, olcsó fakereszt alatt. A szőlők útja mellett, ott pihen, a vérrc-torkos Vértes töviben. silány sírban, az is kővel ragyás, alig látszik halomnak, de vigyáz az állami pásztor, hogy sanyarú füvéért meg ne gázolhassa juh; nem fordul rá traktor, szekérkerék; kijár neki virág egy-egy marék; viszik-hordják rá, sértett, hű, konok gyászban, a csöndes parasztasszonyok. PÁSZTOR CÁROR RAJZA