Délmagyarország, 1985. április (75. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

Csütörtök, 1985. április 4. BMJM Nekem csutkababám volt..." 33 T

avaly nyáron történt, hogy a szőrmések Attila utcai gyárából mindenki Dóra nénije nyugdíjba ment, és helyére új művezetőt kerestek. A gyár irányitói sorra vették a gépek mellett dolgozókat, és valakinek eszébe jutott a legutóbbi termelési tanácskozás egyik okos hozzászólója. így lett Farkas Zoltánnéból majd huszonöt éves varrógép melletti munka után művezető. Persze, kellett ehhez még két évtized kiváló teljesítménye, és egy érettségi bizonyítvány is. Először a szülővárosáról, Csongrádról és a szüleiről beszélgettünk. — öten voltunk testvérek. A legidősebb bátyám 1981-ben született, a nővérem 1932-ben és 1933-ban a másik bátyám. Aztán tíz évvel később én, majd újabb egy év múlva a húgom. Hogy miért éppen így következtünk egymás után?.... Sohasem kérdeztük a szüléinktől. Apámnak nem volt nagy darab földje, de azt mondta, ha tanulni akarunk, ereje végéig támogat bennünket. Igv is történt. Már odahaza nagyon szerettem varrni. Természetesen legelőször babaruhát. No, nem olyan hajasbabákrava'ól. mint amilveneket most láthatunk a játékboltok kirakatában. Nekem csutkababám volt. Annak csináltam kis szoknyát, blúzt. Valahogy magától értetődő volt, hogy én a szabó szakmát tanulom meg. „Csak" férfiszabónak vettek fel 1957-ben. Szegeden női szabóságon protekció nélkül lehetetlen volt elhelyezkedni. Aztán a szakmunkásbizonyítvánnyal a kezemben visszatértem még néhány évre Csongrád'*. Ott s'ere'tem képesítést a női szabóságból. Ezután a „legszebb" évekről mesél. A Háziipari Szövetkezetnél volt export-varrónő. — Konvertibilis vagy rubelelszámolású kivitelre dolgoztak? — kérdezek közbe reflexszerűen. Meglepődik a kérdésen. Aztán megállapodunk, hogy akkoriban még nem tettek ilyen éles különbséget az exportban. De hogy külpiacra dolgozott, mindenképpen szakmai rangot jelentett. Nagy szó volt az is abban az időben, hogy a még elég ritka kitüntetések közül alig két év után megkapta a Kiváló Dolgozó jelvényt. Mégis visszajött 1964-ben Szegedre, Hívta a nővére, és már a jövendő férj is kopogtatott. — A Szőrmébe bekerülni nem volt könnyű. Közel egy évet kellett várni arra, hogy megkapjam az értesítést: jöhetek dolgozni. A kezdettől kabátokat varrtam. Tetszett, hogy ez nem reszortos munka. Mindenki megkapja a kiszabott anyagot, aztán önállóan állítja össze a kabátot. A varrónő a saját munkájáért felel. Minden darabban benne van a tudása. — Mi a különbség a húsz évvel ezelőtti és a mai fazonok között? — Akkor nagyon egyszerű fazonok voltak mée. kerek zsebbel. Egy-egy modellből több száz darabot is készítettünk. Emlékszem, nagyon jól fizető kabát volt az Artemis. Ma egy-egy fazonból alig néhány darab készül, és ezen belül a méretek is változnak. Nőtt termékeink munkaigényessége. Teljesen más a vevők igénye, és természetesen a mi termékszerkezetünk is. — Mi jut eszébe a hetvenes évekről? — Ezerkilencszázhetvennégyben született a lányunk, Edit, tizenhat hónappal később pedig Tibor. Kihasználtam a gyest. Otthon voltam és közben a Közgazdasági Szakközépiskolában leérettségiztem. Tizenöt éve költöztünk egy kétszobás szövetkezeti lakásba, amit 1978-ban 2+2esre cseréltünk. Akkor 100 ezer forintba került a nagyobb lakás. Ez az összeg nekünk nagy pénz volt, dc megérte, hogy vállaltuk akkor a nehézségeket. — Férje? — Ö tizenöt éve művezető az Öntödében. így természetesen megérti mostani helyzetemet, és nővéremmel együtt sokat segít a családi munkában. — Nem hiányzik a varrógép? — Nem, mert műszak után a végéemkában ugyanúgy varrok, mint a többiek. Nagyon jó ez a kis közösség. A szakma legjobbjai dolgoznak benne. Tavaly a legigényesebb és a legsürgősebb munkákat kaptuk meg. Az idén a túlmunkában csak exportra készítünk kabátokat. Ez a munkalehetőség segít az anyagi gondokkal küszködő embereken is. Nem kell sehol maszek munkáért kuncsorogni. Ezért is vállaltam el az egyik végéem képviseletét, a munka szervezését. — Hobbi? — A telek. Baktóban a legutóbbi osztásnál kaptunk egy 270 négyzetméteres kertet. Arra tavaly építettünk egy 41,5 négyzetméteres hétvégi házat. A falak vakolására csak az idén kerülhet sor. Sok időnket leköt a kert, de pihenni is lehet ott. — Csak készíti vagy viseli is a Pannónia irháit? — Nincs bundám. De az utóbbi időben már azért nincs, mert válogatós vagyok. Egy olyan, nekem tetsző fazonra várok, amiből néhány készül csak. A következő télre talán sikerül... BÖLE ISTVÁN A

fonodában nagy a zaj, kiabálva is alig lehet szót érteni. Lazók Erzsébet mutatja a füldugót: Össze kell nyomni, az ember fülében kitágul, kizárja a lármát. — Es ha szólnak magához? — Az emberi hangot átengedi. A művezetői irodában keresünk menedéket a lüktető zörgés, dübörgés elől. — Hároméves voltam, amikor elváltak a szüleim. Csongrádon laktunk, apám attól kezdve nem foglalkozott velünk. 83-ban, amikor fölszabadultam, meghívtam a ballagásra, de akkor sem tudtunk mit kezdeni egymással. Nem is érdekel már ... Anyám újra férjhez ment. A nevelőapám értéktelen ember, nem sok jót kaptunk tőle. Mi ketl ten vagyunk édestestvérek, anyám második házasságából is született két testvérünk. — Hogyan került a textilművekbe? — Mindig szerettem volna továbbtanulni. Ezt a lehetőséget mindenütt hirdették. Jelentkeztem. — Ez volt az álma? — Dehogyis! Megmondjam? Színésznő szerettem volna lenni. Föl is fedeztek, adtak szerepet az Árvácskában, de a nevelőapám miatt nem kaptam meg a hívó levelet, amikor menni kellett volna a forgatásra. — Milyenek voltak az első napok? — Féltünk, álltunk, se szó, se beszéd. Barátkozó típus vagyok. Hárman mindjárt első látásra szimpatikusak voltunk egymásnak. Jó társaság lettünk. — Sokan lemorzsolódtak? — Harmincan kezdtünk, 17en vizsgáztunk le. Sokan nem tudták, hová jönnek, Gondolták, itt már nincsenek itt a szülők. Élni kellene! A kollégiumban keményen fogták az embert, sokan voltak, akiknek nem tetszett. Erősen vonzott Szeged: nagyváros! Az elsősöknek tanulóheteken 4-ig, dolgozós héten 6-ig, hét végén 8-ig volt szabad kint maradni a városban. Diszkóba, koncertre csak külön enge33 Nem is vártam segítséget..." déllyel lehetett kimenni. Kiengedtek volna, de nem volt pofánk mindig kérni. — Es a munkahely? Látott azelőtt ilyet? — Még tévében sem! Ha elmentem volna takarítani, azt tudtam volna. Itt idegen vo'lt miden: a zaj, a szösz, a munkafogások. — Kell hozzá, valamilyen érzék? — Nem. Csak szorgalom, önfegyelem. Az első héten azt mondtam: az életben meg nem tanulom. Két oktatóm volt itt, mindenkinek külön megmutatták a fogásokat, elmondták az elméleti részt, stopperolták a mozdulatainkat. Az én oktatóm lelkiismeretes volt, tudott tanítani. — Mit ért ezen? — Nem kiabált, nem duzzogott, nem nézte le az embert, ha nem tudott mindent elsőre. Amikor iskolás voltam, azt kívántam: bárcsak fölszabadulnék már. Most, hogy fölszabadultam, visszakivánkozok az iskolába. — Miért? — Hát nem a tanulásérti Hanem mert ott olyan jó banda volt. Nagy mókákat csináltunk, az életemben nem felejtem el. 82 április elsején például átrendeztük az osztályt. Egy nagy szemeteskukát tettünk az üzemgazdaságtan-tanár alá szék helyett. Értette a tréfát, nem pukkadt fel, nem rohant ki az osztályból. Vicceket meséltünk egész órán, végül elküldött egy lányt csokiért. — Most hol lakik? — A szállón. Kollégium tulajdonképpen, de megengedték, hogy ottmaradjunk. Az albérlet 1300—1400 forintba kerülne, itt 140-et kell fizetni. Anyu egyedül keres otthon a testvéreimre. 1980-ban jöttem Szegedre, azóta magam keresem a kenyerem. Nem is vártam segítséget tőlük, megállok a lábamon. — Megszokta az éjszakázást? — Nem.. Nem is fogom.,., Nem is lehet mégs2okni. De kell a pénz, és nem szeretek a másik műszakban dolgozni. Ott másmilyenek az emberek. Talán csak azért, mert nem ismerem őket. — Nem kevesli, amit kapott a családjától? — Lehet, hogy jobb így mintha jó helyre születtem volna. Idén leszek húszéves. Másnak ilyen idős korára autója van meg saját háza. Az talán nem is tudja megbecsülni, mert nem ő dolgozott, nem szenvedett meg érte. — Örökké nem lehet a szállón lakni. — Mindent ismerek ott, már unom is egy kicsit. Néha van lopás, hangoskodás is. A keresetemből nem tudok építeni, de még albérletet fizetni sem. A mostani árak és bérek mellett hiába keresek öt és félezer forintot, el is megy. Csak abban reménykedhet az ember, hogy vált ifjúsági takarékbetétet és rakosgatja. Olyan jövendőbelit kell választani, akinek hasonló a szándéka. — Mit csinál, amikor nem dolgozik? — Beiratkoztam levelezőre a szakközépiskolába. . Eddig napi 4 órában takarítottam a munkásszállón. Szeretek olvasni, rejtvényt fejteni. Elmegyünk valahová a barátommal, aki szerelő a DÉGAZ— nál, és öt éve járunk együtt. Behoztam Szegedre az öcsémet, aki kezdett rossz társaságba keveredni otthon. Albérletben lakik, őt is meglátogatom. Megnézem, takarít-e rendesen, hogyan viselkedik. Nem szeretném, ha elkallódna. A húgom hatodikos, megbeszéltük otthon, hogy nyolcadik után jön ő is Szegedre, kereskedelmibe. — Ha férjhez megy, hány gyereket szerelne;> — Ha valahogy úgy szeretne élni az ember, ahogy a huszadik század végén élni kéne, akkor egyet sem. De remélem, hogy nekem lesz kettő ... T. I. „...karjukat széttárva rohannak elém..." M

ártával a női klinika társalgójában találkoztam. Első gondolatom: boldogságos kismama, arcán az életadás minden nőt megszépítő mosolyával. István Péter 3440 grammal látta meg a napvilágot, hossza 52 centiméter. — Magas lesz, mint az apja, de még a vércsoportja is azonos — ragyog a néhánynapos édesanya, s tekintetéből ki tudja, a gyermek vagy az apja iránti szeretet sugárzik-e jobban. A 23 éves szülésznő otthon érzi magát a klinikán, hiszen tudja, munkahelyén, kollégái védőszárnyai alatt biztonságban van ő is, kisfia is. Beszélgetünk a közeli és a távolabbi jövőről. Márta mindvégig lubickol az anyaság mámorában. Boldog, mert eddigi vágyai teljesültek; felesége lett annak, akit szeret, másfél éves házasok voltak, amikor kétszobás lakásba költöztek, gyermeket várt, s íme, megérkezett. Méghozzá apjára ütött, egészséges és gyönyörű! Nem kétséges, hogy a várva várt baba meleg fészekbe született. A már-már engem is megrészegítő anyai boldogság közepette szinte szentségtörésnek tűnik faggatózásom, milyen hétköznapokat, milyen életet szán a család István Péternek? Megtudom, a jó szándékból is annyi van a tarsolyban, akár az örömből, de — legalábbis eme ünnepi percekben és napokban — nem számlálgatják, hogy mennyi van benne a forintokból. Márta mindenesetre gyermekével akarja tölteni a három évet. „Talán nem megy olyan rosszul, hogy vissza kelljen jönnöm dolgozni". Férje a havi 4—5000 forintnyi fizetés mellé megkeres még annyit, amennyit csak tud, eddig is minden pluszmunkát elvállalt. Sajnos, sok a kiadás: lakásrészlet, rezsiköltség, a tévét is részletre vették, törlesztik a fiatal házasok kölcsönét, fizetik a KST-t, de még a „katonaadót" is. — Kistestvér nincs a tervekben? — Egyelőre nincs. Mindent el akarunk követni, hogy István Péter ne szenvedjen semmiben hiányt. Csak több jut neki figyelemből, pénzből, ha egyedül van. Meg aztán építkezni is szeretnénk ... * Az elöszobapolcon kis üvegekben bébiételek, a szőnyegen sanda szemű Vuk, félénk tekintetű tapsifüles, kutya, macska és kisegér, mind dupla példányban. A fűtőtesteken, a telefonasztalon, az előszobafogason, odabenn a fotelok karfáján, s egyáltalán mindenhol, ahova a szem ellát, hófehér pelenkalepcl. — Nincs hol teregetnünk. Néha úgy ér/cm, ••,*• az öl\< néhány négyzetméteren ezernyi leleplezésre váró szobor között élek — szabadkozik Nóra. De, hogy nem mozdulatlan remekművek népesitik be a lakást, arról pillanatok alatt meggyőz V-iki és Timi, amint botladozva, de lélegzetelállító sébességgel keresztbe-kasul cikáznak közöttünk a veszélyes szögletekkel, sarkokkal, élekkel bővelkedő, tenyérnyi terepen. — Szűkösen vagyunk, itt kell tanulnia a hetedikes Zolinak is, elnézést, összerakom a füzeteket — mondja vendéglátóm, miközben hellyel kínál. Az egyik félszobában egy gyerekágy és egy járóka fér el, a másikban a franciaágy és a tengernyi gyermekholmi. Ügy nézünk ki, mint akik költöznek. Nóra főiskolai végzettséggel egy szövetkezetben dolgozott, do csaknem két éve munkahelye felé sem nézett, először a veszélyeztetett terhesség, a kényszerű kórházi „fogság" miatt, később a babák nem engedték. — Két egyidős gyerek nem egyszerűen számtani duplája a gondoknak, inkább a harmadik hatványa. Olyan nincs, hogy legalább az egyik ne lenne beteg, H hogy netán egyszerre aludnának, " arról nem is beszélve, hogy egy ekkora kisgyerekkel más mamák büszkén sétálnak, bevásárolnak, buszra szállnak ... De ők ketten kétfelé szaladnának ... — Segítség nincs? — Édesanyám olykor eljön vigyázni a kicsikre, vagy őrködik az egyiken, míg a másikat orvoshoz viszem. Sajnos ő is betegeskedik, és ki is fárad hamar. Óriási könnyebbség, hogy vasárnap megfőzi az ebédet. — Es hétköznap? — Mindennap a férjem hozza haza az ebédet a munkahelyéről. Hetente 3-4 alkalommal vacsorát főz és segít az esti fürdetésnél. András, a családfő 42 éves, mérnökember, vezető beosztásban. Fizetése havi 6500 forint. Hogy föltöltse a 20—25-e körül kiürülő háztartási kasszát, gécmkázik. A szombatok, vasárnapok nagy részét is házon kívül tölti, terveket készít. így is 400 ezer forint hiányzik, hogy nagyobb lakásba költözhessenek. András 175 centiméter magas, 67 kiló, gyakran fúj a gyomra. Állandóan szedi a fekély elleni gyógyszereket. Színházról, moziról. kirándulásról, utazásról nem is álmodik. Leghőbb vágya, hogy egyszer, úgy istenigazából kialudja magát. — Csodálatos, mondhatom, az élet legszebb élménye látni, mint nyílik, tágul napról napra a gyerekek értelme. S ha hiszi, ha nem, könnyekig meghatódom, amikor belépve az ajtón, karjukat széttárva rohannak elém, s kedves kis cérnahangjukon visítják: Papiii! Tulajdonképpen ez ad erőt, bármilyen fáradt is vagyok, az újabb nekirugaszkodásra ... — Mit kívánna, szíve szerint, milyen életet szánna a gyerekeinek? — Furcsa, amit mondok: a ni' : élettér melléit ] kiegyensúlyozottabb, i talanabb szülőket. Hogy mi-gíi lelő fizikai és lelki tartalékkal vághassanak neki a fölnőttkornak. Mert úgy hiszem, nekik is mindenért meg kell majd küzdeniük. De, vajon lesz-e majd elég erejük a boldoguláshoz? CHIKAN ÁGNES \