Délmagyarország, 1985. április (75. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-27 / 98. szám

MAGAZIN Szombat, 1985. április 27. Győztesek között C

sak a hadtörténelem ismerői tudják, hogy azon az örömittas éjjelen, 1945. május 9-re virradóan, mintegy harmincezer magyar katona is üdvlövésekkel köszöntötte a várva-várt békét. Két teljes hadosztályunk állt akkor a 3. Ukrán Front parancsnoksága alatt az ausztriai hadműveleti területen. Az elsőnek kiérkezett debreceni 6. hadosztály Graz előterében, míg a jászberényi 1. hadosztály Bécs előtt. Az egyre fogyatkozó résztvevők iránti tisztelet, de a jubileum kapcsán visszatérő emlékek is kényszerítenek: hogyan is szakadt ránk szinte meglepetésszerűen a háború vége; milyen érzelmeket fakasztott a régen várt pillanat? Előzményként annyit, hogy a frontkatona tájékozottsággal is tudtuk, a háború a vége felé jár. Fűtött bennünket a vágy: lemosni, mégpedic fegyverrel, a háború szörnyű évei alatt ránk kent gyalázatot. És akkor, nos mi is történt akkor. 1945. május 8-án éjjel Eberauban, a 6. hadosztály parancsnokságának székhelyén? Lázas munka folyt. Katonák és tisztek sokat dolgoztak, hogy a szovjet hadvezetés által rendelkezésre adott hadi- és egyéni felszerelések használatba kerüljenek. Napjaink így gyorsan teltek. és bár főleg éjszaka újra hallottuk a háború szavát, nyugodt alvásunkat április 21-e óta az előttünk harcoló szovjet hadsereg biztosította. A jót könnyű megszokni. Szállásaink a jómódú osztrák házaknál kellemes is volt cs bosszantó is. Az zavart bennünket, hogy a háborús pusztításnak még a nyomát sem tapasztaltuk odaát. Így azután óriási meglepetést keltett, hogy május 8-án éjjel szapora lövésekre, villódzó fényekre riadtunk. Mint a hadosztály propagandaszakaszának parancsnoka, azonnal riadót vezényeltem. Magamra kapkodtam ruháimat, marokra fogtam szovjet „davajgitáromat", és rohantam a szomszédba. Talán két háznyira volt ugyanis a szovjet összeköttetés rádióállomása. A látvány elementáris volt. A szovjet bajtársak, akik rádiótelefonon szinte azonnal értesültek a németek megadásáról, örömtáncot jártak. Közben sűrűn repültek az ég felé a győzelmi sorozatok. Életem legfelemelóbb érzése kerített hatalmába, amikor megosztották velünk, és az egyre sűrűbben odasiető magyar tisztekkel, katonákkal nemcsak örömüket. S

oha nem felejtem el egy Don vidéki ukrán fiú, Viktor Mihajlovics kedves szavait: Ivan Ivanics — mert így. oroszosan szólítottuk egymást az elmúlt majd három hét alatt — vojna kaput, Hitler kaput! És elhangzott az elbocsátó, szép üzenet is: ti domoj — azaz mehettek haza! Ekkor értettem meg, hogy ez a háború olyan régen kezdődött, olyan sok szenvedést okozott. Ebbe nem lehet csak úgy a végén bekapcsolódni. Viktor barátom igazán testvéri szeretettel viseltetett mindig irántam. Mo6t azonban éreznem kellett, hogy ez a háború elsősorban az ő ügye, a szovjet nép dolga, s a segítséget nyújtóknak — ezek voltunk mi — köszönet és figyelem jár: már nincs szükségünk rátok, menjetek haza. Még hajnalié tartott a vidámság. Mi is kitettünk magunkért, amink volt — étel. ital — a közösbe adtuk. Orosz szokás szerint tósztok hangoztak el. s ittott mi magunk is rögtönöztünk rövidebb üdvözléseket, már ami a gyatra nyelvtudásunkból kitellett. Ezekből azután kiderült, hogy az öröm náluk sem teljes. Lsmeretes, hogy a szovjet hadvezetőség egyik jelszava az volt: Előre Berlinig! Barlangjában semmisítsük meg a fasiszta fenevadat! Ennek volt a lélektani hatása, hogy voltaképpen mindenki Berlinbe akart jutni, noha világos volt. ez nem lehetséges. A felfokozott öröm, a jócskán elfogyasztott ital a pirkadatkor meghozta a fáradság; gal együtt a bánatot: világossá vált, hogy nekik sem lesz Berlin! Amint mi is tisztán láttuk: akárcsak néhány évszázadon át oly sokszor, a sors most is keresztülhúzta. hogy harcban nyilvánítsuk ki. miszerint a magyar nép nem azonos az úri osztályokkal. I

^gv történt! Későbbi információk szerint minden csapattestnél ilyen lelkeshangulatos éjszaka hozta meg a békét. Nem messze a fronttól volt mintegy harmincezer magyar, akik fegyverrel a kézben ünnepelték, szovjet bajtársaikkal együtt: a győzelmet! Ezzel a példával is szeretném aláhúzni, teljesen megalapozott, tényekkel igazolható a párt álláspontja (Havasi Ferenc elvtárs beszéde 1985. március 5-én), miszerint: a hitleri fasizmus felett aratott történelmi győzelemnek a magyar nép is nyertese". Amikor szovjet bajtársaink ama május 9-re virradó éjszakán megöleltek bennünket, már akkor kinyilvánították ezt a gondolatot. Negyven év múltán, a béke csatáiban is fáradtan, rád gondolok most kedves Viktor Mihajlovics Kozlov bajtársam és barátom, hogv nekem is adtál egy szépen fénylő sugaracskat a rád eső dicsőségből. Remélem, úgy ítéled meg, bárhol is vagy, hogy méltók voltunk a bizalomra, és későbbi harcainkkal bizton kiérdemeltük a dicsőség előlegét. MAROSI JÁNOS, a 6. honvéd gyaloghadosztály hajdani nevelőtisztje Tengercscpp | Aforizmák, írói jegyzetlapok a nevelésről Egy igaz dogma: nehézipar nélkül nincs szocializmus — minthogy: új embert kovácsolni — a legnehezebb ipar. • Az erőszak bizony rossz pedagógia. De annál is rosszabb: az engedékenység. Mert az erőszak lázadót nevel, az engedékenység meg zsarnokot. • Meggyőződésem, hogy nincs magasabb rendű munka, hivatás a nevelésnél. Ám legmagasabb rendű csak úgy lehet, hogy szuverén. Gépies ellenőrzése, alárendelése hivatali adminisztrációnak, ügyrendnek, előírásoknak — kontraszelektív hatású. A nevelói szuverenitást elnyirbálja, a jó nevelőt elkedvetleníti. Felglóriázza viszont a buzgómócsingot, a hivatalnoktípust. Hiszen a legmagasabb rendű munkát hierarchikusan irányítani, egzecéroznl csak egy még magasabb rendű munkával lehetne — de hát ilyen nincs; legkivált a hivatali adminisztráció szintjén képtelenség. A hivatásának élő író, művész, pedagógus az m fajta ember, akinek nem elég a saját — akárhány — gyereke: a mások gyerekeit is igyekszik elhódítani; megszerezni szellemi utódjának, folytatójának, örökösének. • Akarja vagy sem — mindenki pedagógus. A hatéves gyerek, aki a kishúgára vigyáz, már pedagógus. Nincs még egy olyan, képesítéshez kötött szakma, ahol annyi műkedvelő dilettáns, kontár, autodidakta működne, mint a pedagógia áttekinthetetlen terein. Mint a tömegvonzás a világmindenséget, úgy át- meg átszövi a társadalmat ez az örök emberi viszony; mindenki hat — és akar is hatni — mindenki másra a környezetében. S mint a világmindenségben: éppoly szükségszerűen kialakulnak a társadalomban is az erősebb gravitációs központok körül a „csillagtársulások", tömörülések, bolygórendszerek. Hatalmi eszközökkel az embert százszor hamarabb lehet elrontani, mint megnemesíteni. • Ha olyan irgalmatlanul nehéz megjavítani az embert, miért sikerülhet ol" líönnyi>"«"rel — különösebb programok, s erőfeszítések nélkül is — elrontani? • Kiváló nevelö-tanító a rossz lelkiismeret. Szenteknek, őrülteknek, megszállottaknak sosem rossz a lelkiismeretük. Hátrányos helyzetű tanulók. * Szapora tünet: kedvetlen, fásult, életunt. Szapora oka: nem eshet igazán jól semmi az embernek, ha még semmi sem esett neki igazán rosszul. • Lehet, hogy túl kevés figyelmet szánunk mi a nevelésben a százszor eredményesebb közvetett, áttételes hatásokra? Az asszociatív hatásokra? Irodalom! Művészetek! A személyes élmények, tapasztalatok valóban a legjobb hatásfokkal nevelnek, de a borotva, a szublimát, a konnektor, a gázcsap mégsem kívánatos kellék a gyereknek tapasztalatszerzésre. Ha a kényelmes be nem avatkozás módszere célra vezető volna, akkor a pedagógia volna a legegyszerűbb tudomány. Holott elég bonyolult tudománynak tartják, pedig az benne még a legegyszerűbb, ami — csak tudomány. • A legbonyolultabb, a legmagasabb rendű tudomány — vagy inkább művészet — a nevelés. Már csupán ezért is: a selejt itt a legnagyobb. Talán több értéket képviselnek itt a rejtett tartalékok, mint az összes szakmákban Együttvéve. Valószínű, akkor születik egyéniség, amikor a szokatlanon elgondolkozik. És attól nevelődik az egyéniség, amikor már elgondolkozik a megszokotton is: miért ne lehetne másképpen? * Érzelmeinkkel is tanuljuk a világot — meglehet, az érzés fogékonyabb az észnél. Vajon számba veszik ezt a tankönyvírók és az oktatásügyi szakemberek, politikusok is? Ezt, hogy egyetlen, a lélek mélyéig kavaró tisztító érzelmi vihar többet alakít, változtat, nevel az emberen, kivált serdülő koráig, mint bármilyen vaskos kötetben összepréselt „ismeretanyag"? * Mindig szebb a magunk gyereke — mindig szófogadóbb és hálásabb a másé? A pedagógus nem helyettesítheti a szülőt, sem ma, sem száz, sem tízezer éves távlatban nem helyettesítheti. Minthogy szerepük a nevelésben nemcsak hogy nem azonos, de egyben-másban ellentétes is. Hiszen a jó pedagógus minden rábízott gyerekhez egyformán igazságos, szigorú, gondos, nem kivételez, nem elfogult. A szülő viszont éppen attól jó, ha — kellő mértéktartással — elfogult. Ha érzelmi menedéket ad a gyerekének, aki bármikor odahúzódhat hozzá, egy-két valakihez a világon, aki az övé. Aki őt szereti legjobban — minden idegen gyereknél jobban — akkor is, ha ő nem olyan okos, nem olyan erős, nem olyan ügyes, mint más; ha nyűgös, ha beteg, ha csúnyácska, ha rossz, ha keserűséget okoz, akkor is. És ha aprócska korában talál ilyen menedéket, később majd keres. Mert a vonzalom vonzalmat indukál, a közöny — közönyt. Ilyen vonzalmakkal családon túl is könnyebben beilleszkedhet közösségekbe, ezek nélkül családban nevelkedve is magára marad. Valami efféle érzelmi indítás tett elfogultságra hajlamos emberré bennünket is. mindnyájunkat. akik nem tudják s nem akarják kiküszöbölni életükből a vonzalmakat, s akik épp ezért nem ..tárgyilagosan", a naoi kínálat szerint váltogatnak barátot, szerelmet, hazát, eszményt. A pedagógiában a szeretet a legerősebb katalizátor. FEKETE GYULA vr -ér* iy' y> 1 ?'•. "'*.!•; " < • / •'** T ; . < \ j V. • , : / . . -i--; j - > , - / . A látás dimenziói Nézelődjünk! Mit kellene írnom egy induló sorozat beköszöntőjében? Bizonygassam, hogy a látásról, a vizuális kultúráról érdemes be- | szélni, meditálni? Elvégre, melyik művelődési szférában találkozhatunk annyi értetlenséggel, előítélettel, mint éppen itt. Vagy nyugtatgassam az olvasót: ne ijedjen meg az elvont, tudálékosnak ható sorozatcímtől? Mert a dimenzió fogalma csupa térbeli képzeteket jelent. Am, a mostani eszmefuttatásoknak eszükben sincs megragadni a tárgyformáló művészetek kérdéseinél. Annál inkább, mivel a vizuális kultúra gondjai mindenképpen szélesebb összefüggésekben keresendők. Életformában, felkészültségben, világszemléletben. Beköszöntő gyanánt tehát elégedjünk meg enynyivel. Aztán, ha kedvünk tartja, ha kiolvastuk az újságot: álljunk oda, az ablak elé. Nézelődjünk! Az úton motorok, autók száguldoznak, körülöttük pedig szürke, csupaszem betonházak. A sínpárok mellett, a megállónál, különféle emberek gyülekeznek, majd befut a villamos: eltűnnek a figurák. Most az útmenti tisztásokra, parkokra téved tekintetünk, s valami frissesség költözik látószervünkbe. Zöldül a fű. Végre! Hisz a zöldek tavaszszal a legszebbek. Kevés van még belőlük, de annál nagyobb a sugárzásuk. Szóval: nézelődünk, szemlélődünk, mint annyiszor életünkben. Csakhogy mi marad meg bennünk a színek, a formák érdekes kavargásából? Kevés dolog. Próbaképp, akár be is csukhatjuk szemünket. Egy régi bölcselő valahogy így fogalmazott: ha látni akarunk, magunkra .kell zárnunk szempilláinkat. Mintegy a belső világunkban is el kell rendezni, valósággal újrateremteni a külvilág benyomásait. Vagyis, hiába szemlélgetjük a dolgokat: azok csak elménk, képzelőerőnk segítségével lesznek a mieinkké. Így hát, a látás mindenképpen munka: szellemi tevékenység. Igaz, az emberek jó része a képzőművészekre hárítja ezt a felelősséget. Nekik kell izgalmas, tanulságos szemléleti formákat létrehozni, hogy mi is élvezettel, értelmesen figyelhessük a világot. Nos, a tűrgyíormáló művészetek régen is, századunkban is többé-kevésbé megtették a magukét. Am, ezzel együtt a látás kínja és öröme egyetemes emberi lehetőség. Technicizált, dinamikus korunkban azonban korántsem egyszerű a megbízható latúskultúra kiépítése. Bizonyára túl sok a kép, az érzéki benyomás: a bőség zavarával küszködünk. Mit. érdemes megnézni, megjegyezni? S van-e időnk, türelmünk, képességünk a képzetek rendezgetésére, feliiasználására? Csupa eldöntetlen kérdés. Nem véletlen így, hogy a zseniális Kondor Béla valamiféle eleven küzdelemnek. Ostromnak értelmezte a látótevékenységet. Mindegy most, hogy ezúttal is egy önvallomással állunk szemben. Lényegében mi is így ítéljük meg a külvilággal való szembesüléseinket. Azaz: ezerfelől jönnek, támadnak a vizuális ingerek. És mi védekezünk is, engedünk is e külső benyomásoknak. Főként azért védekezünk. Mégpedig rafinált, bár kézenfekvő módon. Mintha félnénk vagy képtelenek volnánk a vizuális töprengésre. Ha karikaturista lennék: talán Kondor rajzának ironikus parafrázisával is érzékeltethetném ezt a jelenséget. A kép alsó részén mindenesetre meghagynám a rohamozó motívumok életszerű, érzékletes alakját. Mikorra viszont ezek a képelemek a fej, a vár belsejébe érnének: egyszerűen átváltoznának. Szavakká, szókapcsolatokká. S közöttük már csak egy-egy apró részeleme maradna a valóság körvonalainak. Persze a támadó külvilág szempontjából ez is győzelem. Csak roppant kétes értékű. SZUROMI PAL