Délmagyarország, 1985. március (75. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-30 / 74. szám

Péntek, 1985. március 29. 7 Kádár János elvtárs vitazáró beszéde A túlóráztatás most — különösen ennek a súlyos télnek a következményekép­pen és más problémák miatt is — még sajnos elég jelen­tékeny. Szokták mondani, hogy aki szombaton meg va­sárnap dolgozik, az nem műveli magát, nem szórako­zik. Én pedig azt mondom, hogy a dolgozó embert so­se bántsuk! Még akkor sem, ha történetesen szombaton vagy vasárnap dolgozik, mert szerintem még mindig jobb, mint ha a kocsmában támasztja a pultot. Egy más természetű vi­tatott kérdés: a vállalati gazdasági munkaközösségek ügye. Kísérletről van szó, azt hiszem, ez mindenki előtt világos. Célja, hogy bizonyos hiányosságokat pó­toljon, amit sok helyen meg is tesz. De torzulásai is ta­pasztalhatók. Mégis úgy vél­jük, hogy a megfelelően tapssal fejezték ki egyetértésüket Kádár János vitaösszc­foglalójával gondolkodására is. Az első kedések, az ügyeskedők im­számú követelmény, hogy a ponáljanak az embereknek, becsületes munkának legyen Ugyanúgy a képzettséget is tekintélye, és ne az ügyes- jobban kellene becsülnünk. A fegyelmet tartó vezetők megbecsülése A vitában felszólalt egy művezető elvtárs, s rögtön eszembe jutott: amikor a műszaki értelmiség nagyobb megbecsüléséről beszélünk, hány éve törjük a fejünket azon, hogy a művezetői munkával járó felelősséget is jobban el kellene ismerni. Ne úgy legyenek nálunk művezetők az emberek, hogy a legjobb szakmunká­sok sorsot húznak, jövőre ki legyen a művezető. És az lesz a művezető, aki a rö­videt húzza, mert a többi addig pénzt keres. Ezen is gyökeresen változtatni kell! Én így értem a gazdasági életben a felelős vezetők jobb megbecsülését. Az újért bátran és határozottan ki­álló, a rendet és fegyelmet tartó vezetőt becsüljük, nép­szerűsítsük, s ha kell, véd­jük is meg. A kongresszuson felvető­dött további kérdések közül az egyik — amelyet már az. elsőként felszólaló bányász elvtársunk is szóvá tett —: micsoda tömegű túlórát kell nekik teljesíteniük, azért, hogy az ország energiaszük­ségletének és a lakosság fű­tőanyag-szükségletének ki­elégítéséhez biztosíthassák a szenet. Azt hiszem, ez nemcsak a bányászatban, hanem az ipar sok más ága. gatában is így van. A kollektívák ellenőrizzék a kisvállalkozásokat dolgozó vállalati munkakö­zösségekre szükség van. Jó vonásaikat erősítsük a rossza­kat faragjuk le. Ebben so­kat segít majd az — amit javasoltunk —, hogy a vál­lalati munkaközösségeket a dolgozó kollektívák demok­ratikus ellenőrzése alá kell helyezni. Ha a vállalati kol­lektíva megnézi, mi történik ezekben a munkaközössé­gekben, akkor nem lehet majd manipulálni, akkor rendben mennek majd ott a dolgok és kidomborodik po­zitív szerepük. Most visszatérek arra, ami társadalmi szükséglet és jogos igény, nevezetesen hogy a gazdaság feladatait az egész termelési szférában döntően a fő munkaidőben kell és csak ebben lehet megoldani. Mindjárt hozzá­teszem ennek munkaügyi, szociális vonatkozását: a dolgozó embernek a fő mun­kaidejében kell a megélhe­téshez szükséges anyagi ala­pokat biztosítani. Ez Központi Bizottságunk, kormányunk álláspontja. Ha ez a cél azonnal nem is va­lósítható meg, következete­sen ebbe az irányba kell haladnunk. Belátható időn belül el kell érnünk, hogy fő munkaidőben végezzük cl az építőmunka alapvető feladatait és teremtsünk megfelelő kereseti lehetősé­get is. Ehhez járulhat azután a szükséges kiegészítő mun­ka. Az itteni vita alapján bízom abban is. hogy a tár­sadalmi értékrendben, a köz­tudatban is teret nyer a munka szerinti elosztás és a rászorultság szerinti tá­mogatás elve. A társadalmi rétegekről elhangzottakhoz is szeretnék néhány megjegyzést fűzni. A vitában viszonylag keve­sen foglalkoztak a nők tár. (Folytatás a 4. oldalon.) (Folytatás az 1. oldalról.) munistákat. Azután mindig többen és többen kezdtek helyeselni is. feközben le­zajlott a gazdasági konszo­lidáció, a fejlődés dinamikus volt, az életszínvonal évről évre érezhetően emelkedett. A kommunisták nem talál­koztak ellenvéleményekkel, és egy kicsit talán elszoktak a vitáktól. Az elmúlt három-négy esz­tendőben, amikor a problé­mák összesűrűsödtek, előfor­dult, hogy néhány okvetet­lenkedő problémáinkat fel­nagyítva és az imperialista propagandától is ösztönözve különböző fórumokon ag­resszívan lépett fel politi­kánk, társadalmunk, né­pünk törekvéseivel szemben. S mind gyakoribb volt. hogy a teremben senki sem uta­sította vissza nézeteiket, csak a folyosón méltatlankodtak és ítélték el a szélsőséges véleményeket. Pedig igazsá­gunk mellett minden időben és minden körülmények kö­zött ki kell állnunk. Politi­kánkat nyíltan és bátran kell képviselnünk. A kong­resszusi felkészülés során ezen a téren sikerült egy kicsit előrelépnünk. Azt ké­rem, haladjunk tovább eb­ben az irányban, hiszen fő eszközünk a politika szilárd, állhatatos képviselete, a meggyőzés, az érvelés, a bi­zalom megtartása és erősí­tése. A pártápítésről sok felszó­laló beszélt. Egyetértünk ve­lük: a fiatalokkal foglalkoz­ni kell. Mégpedig egyénen­ként. Hiszen, amikor egy fiatal ember a helyét keresi az életben, a társadalomban, egyúttal formálódnak néze­tei, változik személyisége is. Nagy tervei, ambíciói van­nak, ami természetes is. Eközben egyvalamire — jog­gal — nagyon érzékeny: hogy őt is meghallgassák, partnerként kezeljék, beszél­gessenek vele. Amikor saját fiatalságomra emlékezem: soha nem felejtem el azokat a beszélgetéseket, amelyeket idősebb elvtársaimmal egy­egy politikai gyűlés, illegá­lis találkozó után folytat­tunk. Azokat a beszélgetése­ket semmiféle csoportos fog­lalkozás nem pótolta. Ne saj­nálják az időt és a fáradsá­got arra, hogy egyénileg is foglalkozzanak a fiatalokkal. Nem több, de jobb munka kell Nagyon sok szó esett a kongresszuson fejlődésünk, előrehaladásunk legfonto­sabb zálogáról, arról a mun­káról, amely pártunkra, né­pünkre vár. A felszólalók helyesen mutattak rá arra, hogy nem több, hanem jobb munka kell. A termelésben éppúgy, mint a társadalmi élet bármely területén. Ez előrehaladásunk útja, ennek feltételeit kell megteremte­nünk. A gazdasági építés kulcs­kérdése mindenül), a műszaki fejlődés előmozdítása és a munka termelékenységének emelése. A dolognak termé­szetesen több összetevője van, nem sorolom őket, is­mertek. Egy valamiről azon­ban külön is kell szólnom: ha a műszaki fejlődés terü­letén előre akarunk jutni, megfelelő figyelmet kell for­dítani az oktatásra, a kép­zésre. Mindenkit azon a szinten képezzünk ki, amelyet a munkája kíván. Van, akinek elég egy tanfolyam, mások­nak tudományos felkészült­séget kell adni. De általá­nos követelményként tartsuk szem előtt, hogy nekünk már a holnap technikáját is meg kell tanítanunk, hiszen elő­térbe kerül az energetika, az elektronika, a biotechnika és sok más modern ágazat. En­nek kapcsán azonban felvet­ném: jó lenne elérni — ha lehet, nem adminisztratív úton —, hogy mindenki bi­zonyos ideig abban a szak­mában dolgozzon, amelyet megtanult. Nehéz úgy ered­ményeket elérni, ha egyes területeken sok szakembert képzünk, de egy részük szin­te azonnal más pályára ván­dorol. Más kérdésekre áttérve: ' az egyik felszólaló azt mond­ta, hogy ő nem akar igénye­ket bejelenteni, mert előtte már sokan megtették. Ha ezeket — sorrend nélkül — összerakosgatom, akkor el­hangzott, hogy javítsunk a nagyüzemi munkásság, a bányászok, ezen belül az olajbányászok helyzetén. Más szakmák is felvetődtek, mondván, hogy meg kell őrizni vonzerejüket. Szóba kerültek a műszaki értelmi­ségiek, a pedagógusok, a vasutasok, s nem is folyta­tom tovább. Helyeslem, hogy ezekről itt szó esett, mert a kérdések felvetését nem tartom alaptalannak és jogtalannak. Csak azt ké­rem: értsünk egyet abban, hogy a dolgozók nagy réte­geiben a jövedelmek és a keresetek növeléséhez, a jut­tatásokhoz, a kedvezmények­hez mindenekelőtt a gaz­dasági és pénzügyi alapokat kell megteremteni, mert, ha nem, akkor légvárakat épí­tünk, s abból nagy károk származnak még a megne­vezett rétegekre nézve is. Helyes volt, hogy felhívták itt a figyelmet ezekre a gondokra, amelyekkel köte­lezően foglalkoznunk kell az említett szakmai rétegek esetében, de — ahogyan an­nak fedezete létrejön — meg kell vizsgálnunk a szükség­leteket más rétegeknél, össz­társadalmi • szempontból is. Felelősen most ezt mond­hatom, és kérem, fogadják el, hogy ezekkel a központi kérdésekkel a párt-, az álla­mi, a gazdasági vezetés fog­lalkozik. A lényeg, hogy munkával teremtsük meg a jövedelmek növelésének alapjait, fedezetét. Ügy igyekszünk kimozdulni a kissé élénkebb fejlődés irá­nyába, hogy az életszínvonal is emelkedjék. S ha bizalom van politikánk iránt és dol­gozunk, akkor megoldjuk ezeket a kérdéseket is. korlat ezen elvek szerint formálódjon, A beszámoló és a hatá­rozati javaslat foglalkozik a társadalmi rendszerek kö­zötti világméretű ideológiai, politikai harccal. A kapita­lista propaganda a szocia­lizmusról, mint társadalmi rendszerről és a szocialista országokról nem valami ta­pintatosan, udvariasan, ha­nem általában agresszív hangon szól. Bár ezzel időn­ként segítenek felismerni gyenge pontjainkat, mégis úgy vélem, hogy mi vi­szont mintha túl tapintato­sak lennénk velük kapcso­latban. Így például egyes lé­tesítményeknél unos-untalan megírjuk, milyen külföldi hitelt vettünk igénybe. Pe­dig a külföldi tőkést ez nem érdekli, neki legfeljebb az jelentene reklámot, ha a cé­gét megneveznénk. Mi pe­dig tudjuk, hogy ezeket a hiteleket nem ingyen ad­ják, megfizettetik velünk a kamatokat, vagyis, tisztán kereskedelmi ügyletről, s nem valamiféle szívességről van szó. A jó kooperációt persze értékeljük és becsül­jük. Különösen nem kell olyan tapintatosnak lenni, amikor a társadalmi rendszerek ösz­szehasonlításáról van szó, és a mi viszonyainkat a leg­fejletteb tőkés országok bi­zonyos eredményeivel mérik össze. Ezt persze meg lehet tenni, de ne felejtsék el, hogy p legfejlettebb kapita­lista országoknak bizony nagy a gazdasági erejük, ott hatalmas méretű tőkekon­centráció megy végbe, és a gazdasági életet a határok felett átnyúló, nagy nem­zetközi monopóliumok ural­ják. A pénznek pedig meg­van az a természete, hogy oda gyűlik, ahol sok van belőle. A legfejlettebb kapi­talista ország óriási idegen tőkét vont magához, még sa­ját lökés partnereitől is, és kemény adót fizettet kama­tok formájában az egész vi­lággal. Ebből persze tud­nak produkálni egyet és mást. Ha ezt a békés embe­ri élet fejlesztésére fordíta­ná, még nem is kifogásol­nám. Ha összehasonlítják a két társadalmi rendszer viszo­nyait, ne felejtsék el azt sem, hogy lakosságunk most már ismeri a világot. A múlt évben 5 millió 440 ezer magyar utazott külföldre, különféle társadalmi rend­szerű országokba. Lassan igaz, hogy már háromszor örülnek a külföldi útnak; egyszer mikor készülnek, másodszor mikor ott van­nak, és harmadszor, mikor hazajönnek. S mind gyak­rabban harmadszor örülnek a legjobban. A kapitalizmus lényegéhez tartozik, hogy — miközben egyik-másik technikai vív­mánya okkal kelt elismerést — van egy olyan kísérő je­lensége, amely akár csök­ken, akár egy helyben topog, akár növekszik a termelés, A küldöttek felállva, nagy mindig jelen van, s ez a munkanélküliség. Aztán, amikor megcsodálják egy fejlett kapitalista ország va­lamely világvárosát, ahol a központban a neonok még éjfélkor is szinte nappali vi­lágosságot árasztanak, men­jenek el ennek a fénynek a határára, és nézzék meg, hogy ott mi van. Meg fog­ják látni a kábítószertől szenvedő, ember formájú kí­sérteteket, és a legsötétebb nyomort. Mert ez még a legfejlettebb kapitalista or­szágokban is megtalálható. Nálunk sok a panasz, az igény — itt is lehetett be­lőlük hallani bőven és ez helyes —, de azért az em­berek alapvető létbiztonsá­gát a szocialista rendszer biztosítja. Itt a munkanél­küliség nem fenyegeti az embereket, itt nincs létbi­zonytalanság, mint a kapi­talizmusban. Aki dolgozni akar, itt munkát talál és megél. És olyan elveszett lények, akikből a kapitalista országokban százezrek, mil­liók tengődnek — Magyaror­szágon nincsenek! Itt meg­vannak az intézmények és fórumok, amelyek a bajban levő emberen mindig tud­nak és akarnak segíteni, s segítenek is. A kongresszusi felkészülés során nagy nyomatékot ka­pott — s itt is szóltak róla — a társadalmi igazságosság követelése, az, hogy rend­szerünk ne tűrje a munka nélküli jövedelmet. Ennek az igazságosságnak a része az is. hogy szocialista viszo­nyaink között ki-ki mun­kája, az általa létrehozott értékek arányában részesül­jön a javakból és a közter­heket is ennek arányában viselje. Az is felvetődött, hogy a társadalmi érték­rendben is van valami tor­zulás. Megfogalmazódott az a jogos igény, hogy változ­tassunk ezen. Ha e tekintet­ben a pártban megfelelő a közszellem, annak ki kell sugároznia a társadalom Elveink szerint formálódjék a gyakorlat Amikor az összefoglalón gondolkoztam, természetesen szót váltottam a kollégákkal arról, hogyan tudnánk fele­lősen szólni a vitában felve­tődött kérdésekről, igények­ről. A Politikai Bizottság egyetértett azzal, hogy a gazdaságirányítási renaszer fejlesztése, javítása szüksé­ges. De emellett indokolt a termelőegységek vezetőinek és most már kollektíváinak is az az igénye, hogy a gazdasági szabályozók a le­hetőség szerint stabilak le­gyenek. Ez a felelősen gaz­dálkodó emberek részéről teljesen jogos igény; a párt­nak, a kormányzatnak elő kell segítenie, hogy ez mi­előbb igy legyen. Az or-' szagnak stabil gazdasági szabályozó rendszerre van szüksége. Egy másik, a vezetés ré­szére kötelezettséget jelentő feladat, amely a kongresz­szuson feltétlen megerősí­tést nyert, hogy a munka szerinti elosztás elvét fo­kozottabban kell alkalmaz­ni. A kereset a teljesítmény, a szociális támogatás a szükségletek, a köztehervi­selés a jövedelmek szerint alakuljon. A vezetésnek azon kell dolgoznia, hogy a gya­Csongrád megye küldötteinek egy csoportja a kongresszus szünetében I

Next

/
Oldalképek
Tartalom