Délmagyarország, 1985. március (75. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-24 / 69. szám

12 Szombat, 1985. március 23. A pálmarend lovagja Fölkapja az ember a fejét, ha azt olvassa, hogy a francia mi­niszterelnök az akadémiai pálmarend lovagjává nevezte ki Kovács Bélát, a szegedi Sagvári Endre Gimnázium nyugdíjas tanárát, dr. Pálfy Miklóst, a szegcdi egyetem francia tanszékének vezetőjét és dr. Margócsi Józsefet, a nyíregyházi főiskola nyugalmazott főigaz­gatóját. Azért kapja föl, mert nem mindennap osztogatnak ilyene­ket, meg azért is, mert a nagy forradalom országában — a mi nyelv­érzékünk szerint — még mindig ilyen feudális ízü kitüntetéseket adnak. Otthonában kerestük föl Kovács Bélát, és először a nagy el­ismerés nevéről kérdeztük. — Ezt a díjat meg Napóleon alapította, tehát nagyon regi. Mi eleg sokat vitatkozunk, hogy mi­lyen is volt Napóleon először, és milyen ember lett .belőle később, odaKint inkább mindent elne­veznek róla. Igaz, hogy sokat Változott azóta a világ, de a kitüntetés megmaradt, sőt „ha­táskörét" is kibővítették, és a francia kultúra terjesztésében közreműködő idegenek is meg­kaphatják. Én egyébként nem érzem feudális ízűhek. — Mit tettél érte? — Hosszú utat jártam be, amíg eddig eljutottam, időköz­ben nyugdíjba is mentem. Ta­nítottam a franciat, ahogy tőlem tellett. Gödöllőn jartam gimná­ziumba, ott is érettségiztem, cs oda mentem vissza tanítani is. Érdekes története van magának a gimnáziumnak is. A folyton erősödő német befolyás ellensú­lyozására alakult meg, niiht ahogy Sárospatakon az angol, Pannonhalmán pedig az olasz gimnázium. A háborús éveket leszámítva, 1940-től 1948-ig vol­tam az iskola tanára, és most is csak jót mondhatok róla. Oda jött tanítani Bemard Le Cal­loc'h, aki mostanában sorozatban adia ki könyveit és tanulmánya­it Körösi Csorna Sándorról, hun­uogy magyar volt, er­délyi szekely. Nemreg kaptam meg azt a könyvét, amelyikben a szegedi emlékcsarnokban elhe­lyezett emlékmű fényképe is szerepel, a te kolleganőd, Somo­gyi Károlyné közreműködésével. — Később? Megszűntek az ídegennyel­vu gimnáziumok, altalanos is­kolákba kerültem, és magyart tanítottam. Természetesen meg kellett szereznem a magyarta­nári oklevelet is. Székkutason két évig, Szatymazon pedig hat évig tanítottam. Ha ezt beleven­néd az írásodba, a mostani fia­taloknak is szeretnék üzenni. Semmit se veszítettem se Szék­kutassal, se Szatymazzal. Hálá­san emlékszem ma is Deli La­josra, a kutasi igazgatóra, aki fölnyitotta a szememet hogy mennyi finomság lehet a tanítási módszerekben. Zsák Józsi bácsi­nál, a szatymazi iskolában ugyanez folytatódott. Ö milyen volt? Nagy tapasztalatú, igen jo pedagógus. Kérdezhetnéd, miért áradozom róluk, amikor és gim­náziumi tanar voltam? Azért ta­lán, hogy még a szakomat se ta­níthattam? Hiszen alig vártam, hogy újra gimnáziumba léphes­sek. Semmi szemforgatás nincsen a dologban, azt a folyamatot érezhettem meg, amelynek a so­rán a gyerekből középiskolás lesz. Nem óralátogatás közben, hanem nyolc év kemény mun­kájával. — A gimnázium? — Szegedre kerültem, a Rad­nóti gimnáziumba,, amikor újra megindult a tagozatos nyelvok­tatás, tehát 1962-ben. Palvázaton nyertem el a Ságvári gimnázi­um szakvezető tanári állását 1968-ban. Gondolom, az kelthet­te fol az illetékesek figyelmet, hogy amikor a francia is tárgya lett az országos középiskolai ta­nulmanyi versenyeknek, egy-egy fél osztályból ót vagy Kilenc minden évben bejutott a döntő­be, es díjjal tért haza. Aztán so­rozatban jöttek a francia műso­raink. Először a Festő utcában, később a kamaraszínházban, még később űz egyetem aulájában. Az egyiknek a címe ez volt: Kepek a francia történelemből. Csak franciául beszélhettek a gyerekek, és Visztné betanította őket a barokk táncra is. Molicre­estet is rendeztünk. Az UNES­CO-rendezvényekért felelős ta­nár is én voltam, ilyen minőség­ben hívtuk meg egyszer a deb­receni diákokat, a másik évben pedig a pesti I. István Gimná­zium száztagú zenekarát. — Eleven franciával soha nem találkoztatok? — Belekevertük az előbb az UNESCO-t is, és az OKTV-t is. Mindkettő hozzásegített bennün­ket ahhoz, hogy kétévenként hu­szonöt diákunk utazhatott Fran­ciaországba, kéthetes csereútra. Alapelvünk volt, hogy egy nyel­vet csak beszélve lehet megis­merni, erős akarattal, érzelmi motiváltsággal, de ha az egyik beszélgetőnek anyanyelve a francia, sokkal többet ér szá­munkra. Ráadásul, mivel cseré­ről volt szó, két hétre ők is jöt­tek hozzánk, nyelvi hatás szem­pontjából tehát teljes egy hónap­pal számolhattunk. A kezdet kezdetén magunk elé tűzött cé­lok így kiegeszültek, szinte test­kozetoe kerültek tanulóink a francia nyelvvel. Vonzóbb lett azonnal nyelvet tanulni, hiszen r ranciaorszagoa lenet veie men­ni. — Időközben megszűnt a francia érettségi. — Nagy csapás volt ránk. Mi­vel lehet ösztönözni azt a diá­kot, aki kezdetektől tudja, hogy még érettségiznie sem kell be­lőle? Jött egy mentőötlet, te­gyenek nyelvvizsgát, hivatalosan. Legalább hetvenen tettek az én időmben, többségük fölsőfokút. Egyik évben az osztály tizen­nyolc diákjából tizennégyen je­lentkeztek. Bemegy a vizsgabi­zottság elé az első, megkérdezik, honnan jött. A Ságvánból, Sze­gedről. Bemegy a második is. Honnan jött? A Ságváriból, Sze­gedről. Kijön a bizottság egyik tagja, megkérdezi: maguk való­ban egy gimnáziumból jöttek? Nem. Egy osztályból! — Emiitetted az előbb az üze­netet. Módszert nem üzensz? — Azt már mondtuk, hogy egy nyelvet csak használva lehet megtanulni. Ha a folyosón vagy az utcán találkoztam tanítvá­nyaimmal. mindig' franciául uozzajuK. szokjak meg, hogy felelniök kell rá. Menjen be a fülükbe a nyelv, és érezze magúi otthon bennük. Nem volt­baj, nogy azonnal nem sikerült tökéletesre a felelet, majd meg­tanulták később. És gyűjtöttem mindent, ami kapcsolatba hoz­ható a franciákkal. Tele vagyok térkepekkel, albumokkal, diafil­mekkel, cs használtam vala­mennyit. Ma is fontosnak tar­tom, hogy az iskola mindenese legyen a nyelvnek. Tanítottam a sajtó nyelvet is. — Nálunk inkább szidni szok­ták. — Szidni a franciát is lehet­ne, de klasszikus szövegből se az atomsorompó-egyezményt, se az egymás belügyeibe való be nem avatkozást nem lehet meg­tanitani. A gazdaságpolitika szó­kincse is tele van zsargonnal, és aki tolmácsol, azt is értenie kell. — Ügy tudom, kirándulni is szerettél. — Mondogatom most is ma­gamban, én mindig olyanokat szerettem csinálni, amiért nem fizettek. Ahhoz,, hogy tanítani tudjak, meg kellett Ismernem a gyerekeket. A kirándulás jobban összehozza a tanárt a diákkal. — Közben nyugdíjba mentél. — Dolgom azért bőven van most is. Kertészkedem például, 430 négyszögöles kertünk van, azt műveljük. Okítom közben az unokaöcsémet, az unokámat és a fiamat franciára. Óriási adós­ságom van közben olvasásban is. Már Gödöllőn kezdtem félre­rakni könyveket, hogy majd. nyugdíjban lesz rájuk időm. Be kell látnom annyi nem lesz, amennyi kellene. Hárman kapták a kitüntetést, egymásba fonódó két szép pál­maágat, oklevéllel. A három kö­zül, íme, az egyik. HORVÁTH DEZSŐ Bach nyomában M it vall a görög táj az istentermő képzeletű görög népről, vagy Byronról, aki ide jölt meghalni? Miről hallgat Saint-Victorie hegye, melyet Cezanne oly kitartó művészi dühvel festege­tett? Mond-e valamit Delft városa a halhatatlan Vermeerről, Tőrre del Lago kínál-e kulcsot Mimi idézéséhez, és vajon hogyan őrzi a mai Türingia a nagy Bach lépéseit? Ez mind turistaprogram, és az utóbbi Eisenachban kezdődik. A Szent György templomban, ahol 1521-ben Luther Márton mennydörögte az új idők új igéit, ahol Pachélbel, Telemann, és hat Bach nevű kántor orgonált, és ahol 1685 március 23-án Ambrosius Bach városi zenész két nappal korábban született kisfia a Johann Sebastian névre kereszteltetett. Ma három­száz éve. A szülőház a Frauenplanon ma múzeum. Előtte szobor. Kissé édeskés, ahogy a romantika látta őt, ennél szebb, erősebb, nekünk valóbb a másik, a Szent György templom előcsarnokában. Mi ere­deti a házból? Ma már szinte semmi — átépítések és háborús pusz­tulások után a tisztes szándék újjáteremtette, de benn csak néhány kézirat eredeti. Meg az épület azonossága sem biztos: ma inkább úgy hiszik, hogy a Lutherstrasse 35. volt a szülőház. De ez nem is fontos. Mert voltaképpen mindegy, hogy 100—200 méterrel errébb. vagy arrébb volt-e a hely, ahol múlt és jelen erővonalai fókuszba gyűltek, ahol minden zenék hajszálerei, csatornái gyűjtőmedencére találtak. Eljött az idők teljessége. Európa kitermelte a bachi életmű alapanyagát. Ohrdruf ma is kisváros. 1695-tö] itt élt, tanult bátyjánál, itt má­solta holdfénynél és gyertyalángnál azokat a műveket, melyek nélkül nem teljesíthette volna küldetését. Drágán fizetett ezért, öreg korára elvesztette szeme világát, de most ez még messze van. Ohrdruf nem sokat őriz a Bach-emlékekből. Innen gyalog indult el 15 évesen Lüneburgba. Nézzük a tájat: miről szólhattak neki a széltől suhogó fenyők, Türingia szép völgyei­ben a falvak, a fabetétes házak, a fekete palatetős, barátságos szi­gorral fehér belsejű templomok, a kastélyok, a nyírott barokk ker­tekkel, és a romok, régi német hősök tanúságtevői. Talán sokat, ta­lán keveset. Mert. a legtöbbet a zene mondott neki: a hamburgi or­gonák szava, a cellei zenekar franciás üzenete. 1703-ban már orgonista az arnstadti Bonil'atiuskirchében. A templom erkélyes, világos belsejű reneszánsz-barokk épületében az ifjú mester orgonája már nincs meg, csak a fából épült keret, kö­zépen Bach-képpel. A város valamikor a Bach-familia központi tele­pülése volt, a temetőben 24 Bach van eltemetve. A kiterjedt család legtöbb férfitagja muzsikus volt. Ügy mondják: akkoriban a türin­giai kántorokat eleve Bachnak nevezték. Jelesebb családi ünnepeiken összegyűltek, és ahogy fogyott a bor, úgy lett egyre pajkosabb a rögtönzött dalok, kánonok, quodlibetek szövege. A nagy Johann Sebastian személyisége a zenehordozó gének legszerencsésebb talál­kozásának eredménye: ősei sokadíziglen muzsikusok, rokonai közt mindennapos a jeles zenei tehetség. O maga igazi barokk tempera­mentum volt: indulatos, nagy .kedélyváltásokra kész, béke és vi­har ellentéteiből gyúrva. Szigorú magához-másokhoz, ám olykor el­hamarkodott, mint éppen Arnstadtban, ahol kis híján karddal kasza­bolta össze egy pimasz ellenfelél. A magát, felmutatni vágyó láng­elme, az új utakra kész lelemény nyugtalanító ellentéteket hoz létre Johann Sebastian és elöljárói közt. Miihlhausen a következő állo­más, ez a most is kedves, takaros kisváros Türingia és Harz között. Thomas Münzer városa, ahol a Szent Blasius orgonája soha nem hallott képességű mesterre akadt benne. W eimar hosszabb állomás, az itt töltött 9 esztendőről ércnél, kőnél maradandóbb emlckek szólnak: orgonaművek elsősor­ban, de más billentyűs muzsika is, és a kantáták, melyekből több százra gyűlik az életút során. De az egyéb emlék kevés: a lakó­házat lebontották, Schlosskirche—ahol Bach orgonált—leégett, he­lyette Goethe elképzelései szerint építettek újat. Kölhen már Szász­országban van. Környéke nem oly meghitt, mint a türingiai váro­soké, a hercegi park és kastély bizony csúnyán elhanyagolt, csak a felhalmozott építőanyag és a szorgoskodó munkások renlcltetik, hogy az évfordulóra javulni fog a helyzet. Bachnak azonban a kölheni hét esztendő volt élete legszebb szakasza. Értő, megértő, lelkes és baráti indulatú gazdája, Leopold herceg és a rendelkezé­sére álló remek zenekar bőséges hozamú és felülmúlhatatlan szín­vonalú termésre inspirálták. Itt született hangszeres darabjainak legnagyobb része, köztük a Brandenburgi versenyek. A kötheni Heimatmuseum kitűnik gazdag Bach-gyüjteményével. Nyilván Fried­rich Smend munkássága eredményeképpen, aki éveket töltött a Mester kötheni korszakának tanulmányozásával. Dokumentumok Bach baráti köréről, Vivaldihoz fűződő szellemi kapcsolatáról, anya­könyvi másolatok, fiainak iskolai írásai, a kutatási módszerek be­mutatása, hangszerek és a Mester kézírásai. Eaek a gyönyörű kotta­képek, melyek egyszerre tanúskodnak a komponista rendszereteté­ről, meg arról, hogy a leggyakorlatibb okokból: az azonnali, gyertya­fénynél való olvashatóság, lejátszhatóság igényével készültek ilyen szépre. • Ma már alig érthető, hogy a nagy Bach csak Telemann és Graupner után jöhetett számításba a lipcsei Tamás-templom meg­üresedett kántori állásának betöltésére. Hiszen a lipcseiek már hal­lották kantátáit, készen állott a János-passió, és orgonista híre-neve messze földre szólt. Jószerével csak egy ember volt. aki a Lipcsé­ben töltött 27 esztendő alatt felismerte benne az óriást: Gesner igazgató, a nagy tudású retorika professzor. Cicero és Quintilianus ismerője. Felettes és barát, akitől nyilván sokat tanult a szónoklás művészetéről, hiszen vallotta, és mcgvalósitotla azt a barokk kö­vetelményt, hogy a zene ne csak énekeljen, hanem ennél több le­gyen: egy szép beszélgetés mása. _ Mégis, a rossz előjelek ellenére bizonyára lelkesedéssel és ter­vekkel töltötték el a nagyváros nagyobb lehetőségei, fiai iskolázta­tásának jobb esélyei, és talán éppen a Tamás-templom kettős fa­galériája, két orgonája, ahová egy Máté-passió előadását képzelhette el. ÉK ezért mindent vállalt: katekizmus- és latintanítást, haszonta­lan alumnusok fegyelmezését, a szűkös lakást, a szomszédos háló­teremtől zajos komponálószoba gyötrelmeit, a tanácsurak ttaekázá­sait. akik „javíthatatlannak" bélyegezték, ha nem a szájuk ize sze­rint való konformista iskolamester volt, elviselte a gyenge hang­szereseket, az örökös vitákat á zene, a munka, az alkotás érdekeben. A lipcsei Történelmi Múzeumban van egy Bach-portré, melyet Haussmann drezdai festő 1747 táján festett. Energikus, konok, magabiztos férfit mutat, aki tudja, amit tudnia kell másáról. Azt a Bachot ábrázolja, aki ugyan szerényen „Büchlein"-nek, köny­vecskének nevezi felülmúlhatatlan orgonaművei gyűjteményét, de aki olyan időben másolta le a Máté-passió partitúraját, amikor mar biztos volt, hogy életében nem adhatják elő' többé; aki mindig be­fejezettségre és teljességre törekedett — kockáztassuk meg — az örökkévalóság számára. Van egy másik öregkori portré is, ismeret­len festőtől. Mennyire más ez: kemény, meggyötört arc, „olyan férfi képe, aki cgyct-másí el tudna mondani az élet keserűségeiről" — írja róla Albert SchweUzer. A Tamás-templom elölt ma Bach szobra áll, benn pedig a padlózatba süllyesztve végső nyughelye. Voltak turisták, akik fagylaltot ettek. Nekik mindez csak kipi­pálni való, másnapra feledhető látványosság. De akadtak öregek és fiatalok, közelről és messziről jöttek, akik megilletődve álltak, néz­ték, hogyan helyez el valaki óvatos, szinte szégyenlős mozdulatok­kal szerény virágcsokrot a bronzlapra, melyen semmi, de semmi más nem áll, csak a név: Johann Sebastian Bach. MESZLÉNYI LÁSZLÓ

Next

/
Oldalképek
Tartalom