Délmagyarország, 1985. március (75. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

14 Szombat, 1985. március 2. "5J A hiány — alulnézetben A ketchup modellje Mondjuk, ketchupot keresünk a boltban. (A példa teljesen véletlenszerű. Olyasmit keresünk, ami általában szokott lenni, hazai gyártmány, hazai anyagokból. Importot nem, vagy alig igényel, időről időre mégis eltűnik a gondolákból: hiánycikk lesz.) Szóval: ketchupot keresünk, egykét-három boltban. És nincs. (Ahogyan kerestünk hiába syermekszandált is.) Az egyik, lehetséges és kézenfekvő ok: a boltos nem rendelt. Mert fogy ugyan, keresik is, de a ketchup forgalma a bolténak egy ezrelékét sem teszi ki. Ha tartják, rendelik, csak gond és baj van vele, hasznot alig hoz. Nem bajlódnak hát vele. Ilyen esetben megvan az orvosság: újabb és újabb üzletekben kell keresni az árut. míg valamelyikben ráakadunk. A hiány okául legföljebb a kereskedői érdektelenség sorolható be, hiszen a kereskedő végképp nem ebből él. És ha más üzletekben sem lehet ketchupot kapni. Sehol az országban? Akkor már azt kell föltételeznünk, hogy a kereskedő ugyan rendel, csak éppen a gyártó nem szállít. Ennek is több oka lehet: nyersanyaghiány, gyártóhiány, vagy éppen gyártói érdektelenség... Hogyan is volt például a ketchuppal? Valaha egyáltalán nem lehetett kapni. Igaz, kereslet sem volt iránta, amíg az ország krumplis tarhonyán, pörköltön, s rántott húson élt. Aztán, szerencsére javult étkezési kultúránk, s jó néhány cég rájött, hogy ebben üzlet is rejlik. A Nagykőrösi Konzervgyár évekkel ezelőtt elkezdett hát ketchupot gyártani, a vásárlók legnagyobb örömére. Mígnem eltűnt a boltokból jó időre. Fél, egy év is eltelhetett, míg ismét lehetett kapni, ezúttal a Mosonmagyaróvári Konzervgyár készítményét, míg mostanra végül az Is eltűnt. Több föltételezés is adódhat mindebből. Az egyik, a legkézenfekvőbb: valamiért nem érte meg ketchupot gyártani. Akik előállították, egy idő után szépen leálltak vele. Iszonyú rossz taktika, mert végül hiányra vezet. Olyan hiányra, amilyennek nem kellene léteznie. Ráadásul: egy egyszer már sikerrel bevezetett, s kelendő árucikket egyszerűen tilos kivonni a forgalomból. Tilos (illetve butaság) mással helyettesíteni a nagynehezen kialakított igényre épített kínálatot. Azt legföljebb kiegészíteni praktikus, jobbal, mással, újabbal. Kivonni a forgalomból csak azt szabad, amire már nincsen kereslet. Ketchupra és sok hasonló hiánycikkre pedig volt és — lenne, ahogyan az áruházak gondoláit figyeltem. A lehetséges okok? Vagy az, hogy a cégek nagy része nem figyel igazán a piacra, a vásárlói szokásokra, igényekre, a piaci magatartás bevett szokásaira; vagy az érdektelenség. Illetve a kettő szintézise: a cég nem érdekelt abban, hogy igazán figyeljen a piacra. Az eredmény pedig: a hiány. De hogy lehet egy cég nem érdekelt abban, hogy gyártsa, ami eladható? Például úgy, hogy mást is el tud adni. jobb haszonnal. Több okból. Részint tavaly kimúlt árképzési butaságaink következtében, amely rendszerben egy új árura mindig könnyebb volt nagyobb hasznot kalkulálni; részint pedig a konkurrencia hiánya következtében, amely viszont az új árképzési föltételek között is illuzórikussá teheti a hiány fölszámolását. Mert igaz, hogy az árat a jövőben az eddiginél inkább határoznák meg majd a piac játékszabályai, a kereslet-kínálat ősi törvénye, s igaz, hogy esetleg emiatt ismét lehet tán — s folyamatosan is — ketchupot is kapni. De lesz-e kapható olyasmi, is, amire jócskán van fizetőképes kereslet, Mottó: Jól működő, kellő önszabályozással rendelkező gazdaságban hiánynak legföljebb átmenetileg szabadna kialakulnia. Mert vagy bizonyos igényeknek, fizetőképes keresletnek nem szabad létrejönnie, vagy ha már megjelenik, hát piacra kell kerülnie a szükséges árunak is. de egyelőre legföljebb külföldről kerülhet be az országba (olykor féllegális csatornákon)? Lesz-e hazai gyártó, s lesz-e majdan igazi konkurrencia? Tőke, hitel, kezdeményezés Hogyan is megy a világon valamilyen vadonatúj cikk gyártásának elkezdése? Például úgy, hogy egy „őrült" föltaláló, egy kutatóintézet vagy egy team kitalál valamit. Egy új technológiát, merőben új árut, eljárást stb. És házalni kezd vele. Eladni többnyire nehezen tudják, s ha merőben új dologról van szó, hát' szinte biztosan nem képesek értékesíteni. Hiszen gyártása egyetlen meglevő cég profiljába nem férhet bele. Tőkéért kezdenek hát futkosni, vállalkozóért, hitelért, mígnem alapítanak egy vadonatúj vállalatot, ami az újdonság gyártására és forgalmazására fog szakosodni. Mi a helyzet nálunk? A magyar gazdaságnak sok éven át volt (volt?) gondja a tőkehiány. Hitelt csak nehezen lehetett kapni. Érthető is, hiszen a legnagyobb hiteligénylők sokszor éppen gazdaságtalan, vagy éppencsak gazdaságos, „konzervatív" tevékenységük fenntartásához, bővítéséhez szerették volna nyitni a hitelzsilipeket. Keményebb jogosultságokkal ruházták hát tol a Nemzeti Bankot, az egyetlen hitelforrást, hogy véletlenül se finanszírizzon előre láthatóan gazdaságtalan tevékenységeket, véletlenül se segítse elő állami zsebből a beruházási tervek még tekintélyesebb túllépését. Ez a hitelmonopólium tűnt a legjobb eszköznek arra, hogy a vállalati sovinizmusnak határt szabjunk; ne engedjük, hogy jelentős tőkéket fektessenek olyan termékek előállításába, amik — előreláthatóan — inkább csak rontanák a népgazdaság versenyképességét, külgazdasági egyensúlyunkat. Volt azonban egy hiba: a bankkal általában csak meglevő szervezetek tárgyalhattak, amelyek ugyan sokszor kénytelenek voltak engedni föltételeikből a pénzügyi szakemberek alaposan mérlegelt ítéleteinek hatására. Ám szükségszerűen saját meglevő kereteikben gondolkodhattak csupán, illetve azok bővítésében. Azaz hitelt mindig is meglevő kereteik bővítésére, vagy korszerűsítésére kértek, szinte sosem új keretekre. A bank hát választhatott rossz és kevésbé rossz, elmaradott és középszerű között. Ezért is kell folyamatosan fölszámolni a nemzeti bank hitelmonopóliumát, diverzifikálni a hitelnyújtás rendszerét, s lehetőséget teremteni közös-, vagy leányvállalatok létesítésére, a tőkemozgás új formáira. Hogy az újdonság, ha piacérett, hát minálunk is teret (gyártót és vállalatot) nyerhessen. Részint, hogy inkább és nagyobb sikerrel kapcsolódhassunk be a nemzetközi munkamegosztásba, bővítvén importlehetőségeinket is; részint pedig, hogy itthon is nagyobb lehetőségünk legyen a hazai piac igényelte (sokszor csempészáruként vagy féllegálisan beérkező), szellemileg igényesebb termékek itthoni előállítására is. De mit is igényel egyáltalán a hazai piac? Munka — alulés felülértékelve A piac nyilván javakat igényel, s elsősorban anyagi javakat. Eszközöket, használati cikkeket, élelmiszereket, egyre többet, s egyre többfélét, például szolgáltatásokban is. Mindenki fogyasztani kíván, s úgy, hogy egyre szebbé, gazdagabbá, kényelmesebbé tehesse életét. kitágítsa önnön határait. Csakhogy: mi történik, ha olesó a munkaerő? Részint: kicsi lesz a fizetőképes kereslet. Minálunk átlagolva, öszszességében is kicsi arra. hogy e kereslet valóban elégséges fizetőképes piacot biztosítson a viszonylag nagyobb szellemi hányadot magukha foglaló termékek számára. Hiszen a piaci egyensúly megtartására hivatott, bérkiáramlást korlátozó intézkedések éppen a felső régiókban érvényesültek elsősorban — lévén, hogy a bérek alsó határán úgy-ahogy azért követni kellett a megélhetési költségek emelkedését! —. így minimalizálva a gazdaságot igényesebb tevékenységre serkentő, „exkluzív" fogyasztást. Az alacsony bérek (illetve bérköltségek) egyúttal a munkaerő „lezser" hasznosítására ösztönöztek, ami például azt is magával hozta, hogy a fizikai munka minálunk félelmetesen fölértékelődött a szellemi-kreatív tevékenységgel szemben. Hiszen — olcsó húsnak híg a leve — a viszonylag alacsony keresetek egyik következménye az alacsony termelékenység, amely a konkurrencia hiányával együtt például az építőipar számára abszolút keresleti pozíciót biztosított. Az alacsony termelékenység és gyönge munkaszervezés pedig arra vezetett, hogy az építőipar évekig nagyon drágán dolgozhatott úgy. hogy megrendelések ezreit is visszautasíthatta. Ennek következtében pedig a hiánypiac a hétvégi maszek munkákban olyannyira túlértékelhette nemcsak a szakmunkás, hanem a segédmunkás bérét is. ami nemcsak egy hazai tehetséges mérnökét múlta fölül immár jelentősen, hanem — reálértékben, a hazai árviszonyokhoz számolva — elérhette egy tehetséges amerikai mérnök ott kiugrónak számító keresetét is. A fölértékelődött fizikai munkából származó jövedelmek viszont nyilván átrendezték a fogyasztási szerkezetet is. Az anyagi fogyasztás irányába torzították, olyan jellegű fogyasztás irányába, amelyben a viszonylag kis szellemi hányadot képviselő, kommerszebb termékek is eladhatókká, sőt, keresetté váltak, ami ismét cs3k a szellemi tevékenység leértékelődéséhez vezetett. s méginkább „hatalmi" pozícióba hozhatta a középszert kínáló cégeket. S így folytatódott volna mindez, ha a világpiac értékítélete nem kényszerít bennünket választásra. Arra. hogy eldöntsük, haladni altarunk-e a korral. Más választásunk aligha van. Már elkezdődött az a folyamat, amelyben drágábbá teszünk minden felhasznált munkaerőt, hogy aztán fokozatosabban drágábbá tehessük a legértékesebbet, a szellemi munkát. Hogy végre a drágább munkaerővel jobban, szervezetebben és hatékonyabban gazdálkodjanak az erre mindinkább rákényszerülő vállalatok. S ezzel is szűnjön a hiány. S azzal is, hogy a fizetőképes kereslet korlátlan növekedését eleinte átfogóan visszafogtuk, hogy később, remélhetőleg már szelektálva foghassuk viszsza, s engedhessük szabadabbra az igényesebb szférákban (jobb jövedelemdiíferenciálással. adókkal stb. befolyásolva mindezt). S tán eljuthatunk odáig, hogy mindennek eredményeként fokozatosan kialakul a vevők piaca; hogy kevesebb, de szervezetebben dolgozó emberrel a vállalatok olcsóbban és többet és igények szerint termelnek; a tőkeés munkaerőfelesleg pedig az olyannyira szükséges új gazdasági ágazatokban kezdi meg ésszerű és áldásos tevékenységét. Legalábbis nagyjából erre utalnak a gazdasági szabályozórendszerben megkezdődött változtatások, s a XIII. kongresszus irányelvei. SZAVAY ISTVÁN Katona Judit Magunkért való ének Havas világ van, tiszta, szűzies s a város ezt a szűz havat tapossa. Korán sötétül, későn jár a posta 6 a híg latyak minden reményt befed. Havas világ van. Ordít kinn a fagy, még ismerős sem jár itt mostanában, mint esték füstje szürke most az álom és idült részeg zaj zuhan hanyatt. Míg verset írunk gally ver ablakot, szűk lépcsőházunk foglya, sír az állat, nagy, erős szíve dobban ,kinn a fáknak s már forgolódnak csöpp fűmagzatok. Havas világ van, nincsen irgalom, a holt madarak 6zeme nincs lezárva, , csak mi ne jussunk soha árvaságra egymást tartók, ezért fohászkodom. Lődi Ferenc A lélek tükre A lélek tükre — mondják a szemre, akár kék. szürke fekete bogár — vetkőztet a csontig mestelenre. ámuldozik, meghökken vagy csodál. Az én tükrömnek kopott foncsora nem enged látni már a lélekig. A pók árnyékból hálót font oda s az éltető fény rajta széttörik. A tárgyak tánca messzi szürkület és nem süt át a színek zenéje, s az ég kékjében megannyi üreg. Jaj, a csönd, akár a penge éle, széjjelszabdalja fogyó perceim. Amit nem látok, az már nem enyim. Törő István Szétfakad Az indulat mielőtt szétfakad még bebarangolja a testemet, ideje van a csöndnek, s halálnak, alkuszik velem az isten, szemem szikrázik, a ködben vágtatunk, utakat sikáló szelek dörgölőznek ruhámba, lombját kérné vissza a fa, de burkolózik félhomályba, még fagyos hidat görbít testére az alkony — valaki eljön elém majd. szívembe látogat, s kitakarítja a beleivódott keserűséget — kihűlő perceim jégcsokrot vésnek a februárba, galambok vére belefagy a puha hóba, korgó gyomorral a vadak estére hajolva nekem keseregnek, hogy tavaszt izenjek az ég alján vöröslő fellegeknek. KOPASZ MARTA METSZETE