Délmagyarország, 1985. március (75. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-09 / 57. szám

Szombat, 1985. március 9. A nagydiákok sujtásos fekete ruhát viseltek. Zászlószalagra emlékeztető nyakkendőjük aranyrojtos. Sapkájukon is sujtás. Kifeszített mellel, döngő léptekkel, libasorban meneteltek. Kezükben fáklya. A lángnyelvek szeszélyesen hajladoztak. Néha sercegni kezdett a szurkozott végű fadarab. Ilyenkor a láng füsttel keveredett. A füst csipös volt, könrtybelábadt tőle a szemem. M Ott álltam a tömegben, a mostani Aradi Vértanúk terén, amit akkoriban még Gizella térnek hívtak. Apám erősen fogta a kezem, nehogy elszakadjunk egymástól a nagy tolongásban. — Éljen! Éljen! — kiáltozták erről is, amarról is. — Nem látok semmit — pityeregtem. Apám átfogott, nyakába ültetett. Mint paripán, úgy lovagoltam a vállain. Közben szakadatlanul hullámzott a tömeg. Nekimentek, meglökték. Ilyenkor egy pillanatra megingott. Úgy tűnt, mintha el akarna esni. Ez persze ennyi ember sőréjében elképzelhetetlen volt, ő mégis ijedten kapott a lábszáram után. Én meg combjaimat nyakának feszitettem és kezemmel átfogtam a fejét. Ekkoriban már erősen kopaszodott. A tömegben — meg attól, hogy súlyom is nyomasztotta — melege lehetett. Verítékes volt a homloka, kopasz fejbőre zsírosan fénylett. — Éljen! — kiáltotta egy stentori hang. — Éljen Szent-Györgyi! — Éljen! Éljen! — harsogták, feleletül körös-körül. Egy kockászakós fiatalember pedig azt kiáltotta: — Hip, hip, hurrá! — Magyarul, le! — röffent rá valaki. A kockászakós kis, rövid szárú pipát illesztett fogai közé és közömbös arccal pöfékelni kezdett. A pipafüstnek olyan illata volt, mintha előzőleg bekölnizték volna. — Virzsinia dohányt szív — mondta szomszédjának apám. Évtizedekkel később fellapoztam a korabeli újságköteget. „A szegedi diákság fáklyás felvonulást rendezett a-Nobcl-dijas Szent-Györgyi Albert tiszteletére" harsogta az öles főcím. Másnap délelőtt egy úrforma kuncsaft tárgyalt apámmal a Petőfi sugárúti kis szabómúhelyben. — ...És az intézeti személyzetnek csak kétszáz pengő borravalót adott — sziszegte szinte gyűlölettel. — Pedig a Nobel-díjból tízszer kétezerre is telt volna. A szöveg megragadt bennem, mint nadrágszáron a bogáncs. 0 Az Ady téri egyetemi tömb előtti házak egyikében laktunk. A teret akkor még Szukováthy térnek hívták. Alkonyatba hajló téli délutánokon az Auditórium Maximumban filmeket vetítettek a környékbelieknek, ötven fillér volt a belépő. Mi, gyerekek persze sosem fizettünk (nem is lett volna miből), belógtunk valahogy. A vetítővászon a tábla fölött feszült. A tábla néha üres volt, másszor elfelejtették letörölni. Szövegek, képletek váltogatták egymást vasárnaponként. Egyszer két férfi beszélgetett az elöltem levő sorban, a vetítés előtt. — A C-vitamin képlete — mutatott a táblára az egyik. — Akkor ez biztos az Ő kezeirása — mondta a másik. Az „Ő" titokzatosan, szinte sejtelmesen hangzott. Majd a vásznon feltűntek a „Külvárosi őrszoba" első képsorai. Jött Karády Katalin. És nemsokára — búgó hangon — már énekelt is. • Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik vaksi ablakon berepült a futball-labda. Be kellett mászni, hogy kihozhassuk. — Gyertek! — kiáltottam izgatottan. A földszinti terem telistele volt könyvekkel. Körös-körül nagy halmok púposodtak egymás mellett. Az egyik sarokban különös színű, furcsa alakú ruhákra bukkantunk. Piros, kék, lila, ezüst- és aranyszínű, hosszú, bő lebernyegekre. — Próbáljuk fel — mondta egy szőke srác, akinek a képe olyan volt a sok szeplótől, akár egy pulykatojás. Én egy bíborvörös köntösbe bújtam. A pulykatojásképú apródnak öltözött. Beregi Zolinak egy nagy, fehér tüllfátyol jutón, azt tekerte magára. Kovács Béla kardot lelt, Sulyok Pepi meg egy hatalmas aranyozott koronát. — Huuuuú! — kiáltottam el hirtelen magam. A többiek is rákezdték: — Huuuuú! Aztán megint én: — Huuuuú! Jönnek a szellemek! A következő pillanatban már hittük is, hogy jönnek. Pucoltunk kifelé. Ki lebernyegben, ki koronásán. Meg se álltunk hazáig. Később jöttem rá, hogy a focilabdát a nagy ijedtségben ottfelejtettem. Csak másnap délelőtt mertem érte visszamerészkedni. De nemcsak a ladbái hoztam el, hanem egy másik lebernyeget is. Formára pont olyat, mint a bíborvörös, csak ennek kék szine volt. S ezt is odarejtettem a másik mellé a fásszínben, a farakás mögé, ahol az már tegnap óta egy kiálló szögön lógott. A sokáig rongynak nézett két lebernyegre 1951-ben bukkantunk rá ismét. Nem történt semmi bajuk, csak beléjük ivódott a por. Színük sem fakult meg ennyi idö alatt. Anyám kimosta mindkeltőt, aztán kiteregette az udvaron. Úgy festettek, mint két különös zászló. Anyaguk selymesen fénylett. Szüleim sokáig tanakodtak, mi legyen velük? Anyám egyre azt leikelte, vissza kellene adni az egyetemnek... — ahonnan ez a büdös kölyök ellopta őket! Apám szerint ennek semmi értelme. A lebernyegek eltűnése fölött már régesrég napirendre tértek, nem keresik őket. Nem hiányoznak azok senkinek. Úgyse lehet az üzletekben tisztességes anyagot kapni... — Legalább lesz majd két szép ruhád, Etuskám. Anyám újra tiltakozott... — A gyerek már egyetemre jár — elsőéves bölcsészhallgató voltam —, és nincs egy rendes inge... A lebernyegeket át kellett szabni és kifordítani, hogy belülre kerüljön a selymesen fényes és kivülre a bolyhos, matt felület. Az ismerős varrónő két rám méretezett inget mesterkedett össze a bíborvörös anyagból. A kékből pedig egy blúzt anyámnak, egy inget nekem. Attól tartottunk — a micisapkás-nyakkendőtlen korszakot éltük —, hogy az ingek majd túlzott (és nemkívánatos) feltűnést keltenek. Ám pont az ellenkezője történt. A bíborvöröst legtöbben a (politikai) kiállás jeleként értelmezték. Kezdtek más (a korábbinál rokonszenvezöbb) szemmel nézni rám. A kék nem aratott ugyan ekkora sikert, ám azért — acélkéknek minősítve — ezt is értékelték. Visszájára fordult selymes színük eközben úgy simogatta hátamat, mellemet, mint valami puha lánykéz. Sokáig hordtam mindkettőt. De hogy meddig, fogalmam sincs. Utána kellene nézni, nem hevernek-e ott valamelyik korhadó láda mélyén anyám Ösz utcai kis házának poros padlásán. A szívem is hevesebben dobog, ha erre gondolok. Mind jobban kezd ugyanis gyökeret verni bennem az a meggyőződés, hogy a jelmezek a szegedi egyetemi színjátszók ruhatárából valók és a hires-tragikus Hamlet-előadás szereplői viselték egykor őket. Amikor a bölcsészhallgató rendező, Horváth István és a Hamlet-játék egyik szereplője, a szegedi vegyészhallgató Tóth Kata egy budapesti szállodában öngyilkos lett, a jobboldali lapok egyből nekirontottak az angolszászbarát hirben álló Szent-Györgyinek, azzal vádolva, hogy felforgató és „nemzetietlen" eszméivel megzavarta a naiv fiatalok fejét. Távozását, menesztését követelték a kormányzattól. • Már újságíróként Ivánovics profeszszor, a híres mikrobiológus útján próbáltam kapcsolatba lépni Szent-Györgyi Alberttel, a hatvanas évek végén, hogy nyilatkozatra bírjam. Negyedszázada élt már külföldön. Kérdéseket juttattam ki hozzá. Nem állt kötélnek. Nagyon el vagyok keseredve — irta Ivánovics Györgynek válaszlevelében. A világ legnagyobb csirkefogóját épp most választják meg... • Aztán mégis sikerült a személyes találkozás. 1973-ban, a Szegcdi Biológiai Központ avatásán. Szent-Györgyi nyolcvanesztendős volt ekkor. De még mindig fiatalos mozgású, eleven tekintetű és sziporkázóan szellemes. Csak valamivel kisebbnek tűnt, mint a — Liebmann Béla készítette — korabeli felvételeken. Sötét ruhát viselt, kissé kopottast, könyökénél kifényesedettet. A ruha szinte lötyögött rajta, mintha egy nálánál nagyobb, erőteljesebb alkatra szabták volna eredetileg. Másnap is ugyanezt az öltönyt viselte, amikor az Aulában — a helyet kapott szerencsések tömegétől övezve — díszdoktorrá avatták. Fehér haja úgy világolt a tévé levegőt olvasztó jupiterlámpáinak fényében, mint valami bozontos dicsfény. Távoztakor a Dugonics téren összesereglett egyetemi hallgatók viharosan megtapsolták. PAPP ZOLTÁN Az erkélyen nincs rács, a galambok beröpködnek a szoba ajtajáig, rátelepednek a széteső kartondobozra, kirugdalják belőle a krumplit. Hangosan turbékolnak, csipkedik a szőlőt. Néha előfordul, észreveszi, figyel a neszre, fölkel, megérinti az ablaküveget. Akkor a galambok elröppennek, a mennybolt felé. Hogy volt azelőtt? Az első, ami eszébe jut: el kell menni innen, minden szó nélkül, írást hagyni, ráírni egy kockás irkalapra: keressetek otthon. Balogh Bözse megmondta, bolond a város, zajos, beszédes, túl nagy ahhoz, hogy szeretni lehessen. Rengetegen lakják, messzire esik, háromszor pihen meg addig a madár, a dobogós hídtól az állomásig. „Mit keresnél ott?! Ingyen pusztítod a kenyeret, hasznodat nem vehetik. " Igaza lenne? Az erkélyen áll, az arca beesett, fakó, a válla csapott. Nézi az utcát, cseng-bong a világ, de nem lehet belefeledkezni. Az emeletről imádni a földet? A téren gyerekek rúgják a labdát, olyan a drótkerítés, mint a vén lovak háta. Lányok visítoznak, észreveszi a púpos embert, bölcsöt cipel, de nem piros szinút, pedig annak van csodatevő hatalma. Olyanféléből emelgette ki a fiait: Imrét, Jánost, Zoltánt. Az volt a boldogság. Ami volt, az. A nyitott kocsmaajtón dói a füst, valakit kilökdösnek a járdára, valahol kutya nyikkan. „Azt hiszed, te leszel a Jontos? Úgy sietsz, mintha poloskás lenne az ágyad, a kert semmit nem teremne, minden rossz csak rád hullana a magas égből. A fiadék megvoltak nélküled, meglesznek ezután is." Nem tudta, mit válaszoljon, hallgattak egy darabig, mignem Balogh Bözséhez fordult: — Csuk a télre visznek el. — És hozzátette: — Négy hónapra. — Hosszú tél lesz, hosszú, ha mondom — nézett rá Balogh Bözse. Az uborkavirággal nem álmodik. Elszáradt mind. Borzasztó meleggel sütött a nap, rontásra készülődött, odakergetett a falu fölé két vörösvércsét. Jajgattak hamar az alsó szeren: — Bajt hoz, bajt! Meghasadnak a méheskunyhók, szakadék lesz a kutak körűi, meglássátok! Tüzet fognak az akácfák gyökerei, pöndörödnek a levelek, kányák egész serege telepedik a házakra. Félni nem félt, embertől legalábbis nem, de akkor megborzongott. Csak ne lett volna a lábánál az a kő! Emelte, dobta fölfelé, hadd zuhanjanak a madarak! A bajt hozták? Elcsúszott a hidasnál, véresre verte a szemöldökét. Kinyitotta az ól ajtaját, bemászott, összeszedte a tojásokat. Repedi volt mindegyik! Uramisten! Negyvennégy október tizenegyedikén szabadult fel Szeged. Alig telt belé kéthárom nap, már ott fociztunk a Szukováthy téri sportpályán, ahol nem is olyan rég még a Szegedi Egyetemi Atlétikai Club fiataljai rúgták a labdát. A hatalmas egyetemi tömb most kihaltnak, elhagyatottnak látszott. A pályán is robbant néhány kisméretű akna, légnyomásuk betörte a földszinti ablakokat, pont ott, ahol az épület, mint valami köhas, oválisán kikerekedett. MRAZJÁNOS: TAJ Megpróbálta elképzelni a várost, és érezte, a szíve, a torka fáj bele. A félelem utóbb ismerős volt, mégis váratlanul érte, amikor október közepén hazaállítottak a gyerekek. — Készülődjön, mama! — Pislogott: — Jói van. — Összeszedett néhány holmit, fekete ruhát, cipőt. Mielőtt bezárta az ajtót, alaposan megnézett mindent, megsimogatta az asztalt, a széket, tekintete az edényekre szegeződött, úgy tűnt, zörrennek egy pillanatra lábasok, tányérok, fedők, és igy, ebben az őszi búcsúzásban, anélkül, hogy a gerendás szobába benyitott volna, azt mondta: — Menjünk. Balogh Bözse integetett utánuk a kapuból, ahogy elhajtottak. Nem beszéltek sokat a kocsiban, egyórai utazás után a városba értek, féknyikorgás, dudálás hallatszott be az autóba. Innen sehova? A háta kiegyenesedik, a szemének nincsen semmi fénye, a keze csupa ránc. Odabent egy kanári veri szárnyával a kalitkát, mintha erre gyúlnának ki az utcán a fények. Szót nem tudnak egymással váltani, mosoly nem fut végig az arcán, senki sem tudja, mire gyűjti az erőt, milyen sóhajok préselődnek ki a száján. A vörösvércsék a vállán ülnek, borzasztó, iszonyú két madár, kétségbeesés a nevük. Hol az a rigó, amelyik kikiáltja, meddig élünk? Itt rigó? Néma, mint a föld. — Balogh Bözsének persze könnyű — mondja, és bólogat. Tavalyelőtt szívta a fogát: mi lesz? Elfogy a község, lement a kutakban a víz, elszökött. Tavaly viszont jó vízre akadtak a határban, nem barnítja meg a poharakat, a kádat. Szervezik a vizműtársulatot, összefogott három falu, föltámad a település, trombitálás nélkül. Lám, nem fogyatkoznak meg! Nem bizony! Valamikor hat forintért lehetett telket venni, négyszögöljét, húszezerért nádas házat. Most százezer alatt egy licita se kezdődik. — Mit ácsorog itt?! Jöjjön be! — Mindjárt — feleli. — Mindjárt. A menye nem értené meg, hiába beszélne neki hetven évről, a hosszan elnyúló hegyről, a kiszedett krumpliról — akkorák lettek, hogy csoda — esztendeje hitvány volt, alig tudott belőle öreget válogatni. A noha vesszejét Zalából hozták, azóta ezerszer mondták, ki kell pusztítani. Tele van vele a hegy. Egyszer valami úrféle szólt hozzá a pincéből: „Nénikém, a nohának meg keli halni. így rendeltetett". Húsz esztendeje nem mondja senki. Régen két-három napig kotlatták, ette magát a kádban, jobban adta a levet. Már mindegy, kinek van, kinek nincs. Ezerkilencszázhúszban került a kövecses dombra háromszáz tőke. Fehér otelló, igy hívta mindenki. Ideges asszonyhang rezzenti, Vilmáé: — Nem hall?! Potyog a szőlő, szedegeti a földről, égeti az ujjait. Csak be kell hunyni a szemét, máris emlékszik a bor színére, a hordókra, a gándorfákra, az erös abroncsokra, a birsalma és a lasponya illatára. Minden ahhoz az éjeihez tartozik, a tőtike, a prés, a kenőolaj szaga, a kapák, a zsákok. A nohának meg kell halni? Amikor kijött a kórházból, örült mindennek. Reggel teát főzött, odaült az ablak mellé, ujjait a csésze köré fonta, leste az ajtót. Időnként arra gondolt: mégiscsak jobb lehet a városban. Hanem most a hang — nem először — zavarba hozta. Már biztos benne, elmegy, nem álmodik semmiről, nem lesz beteg a télen. Egy szélfúvás visszavinné, haza, a fehér otellókhoz. A macskái hívja, Balogh Bözsénél hagyta, viselje gondját. Csodálkozva nézi, milyen tiszta lenn a park, világos a fú, a kocsma, hatalmas a pöttyös labda. Valami a mellének csapódik, két vércse sötét árnyéka suhan cl előtte. Sebcsen röpülnek, ő meg örül. Azt hitte, sose jut ki innét, soha többé. Kicsiny kezével a homlokához kap, mintha a kendője alól kibukkant haját akarná eligazítani. Elmarad mögötte az erkély. Később esni kezd az eső, kopog a betonon, megnyugtatja testének csontjait. •, JOÓ JÓZSEF