Délmagyarország, 1985. január (75. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

Szombat, 1985. január 179. 1 L6di Ferenc Szonettek egy húron i. Az ég besimult, esni fog. villámc-ükója felnyihog, tajtékot, habot ver a szél. bogár búvik, a hangya fél. Én hogyne félnék, rettenek, fölöttem ólmos fellegek. Az Isten arca oly szelíd, a csontig lemeztelenít. Az ég csapódik s Péterem, a szent apostol megfeszül, lyukas hoidoja mind folyik. Lesújtva állok, már porig, az eget tartja fél kezem, s fölöttem őszi pernye ÜL II. Megtettél értem minden tehetőt, jöttél volna később, én előbb. Jöhettem volna. lásd. itt vagyok, a partra vertek feher habok. Hát itt vagyok, jöjj közelembe, karomba, forró, lágy ölembe. Még itt vagyok, a napsugárból öltözz fel. szívem csupa mámor. Öltözz és vetkőzz szerelemre, zuhanj velem tűzbe, verembe. Ha nem leszek, majd sajnálj nagyon, hiányod úgyis karodba von. Látod, bolondos ez a versem, mint aki magam nem ismertem. III. A bársonyos éj téged simogasson, te lemondó, te felemelő asszony. Minden kiáltás érted fájjon, égjen. Azt hiszem, néha hamuig kiégtem. De mégse, hiszen mondandónk parázslik. Számolj tízig, én elszámolok százig, az ezredévig, annál is továbbra, szakadjunk bár ezer annyi ágra. Kérdőielekkel. hangos felelettel ha szerettél, a szerelmet ne vedd el. miként a fényt a barlangok homálya. Bejártunk együtt minden utat. mezsgyét * már nem várhatunk megváltó csodára, de minden csodát veled megfeleznék. Arcmásom róttam sorokba A múlt felől elmaradt sok állomás. Újságíró életem vonatának vagonsora az évtizedek alatt leírt betűk, sza­vak, mondatok, riportok, tudó­sítások. vezércikkek halmazán cementszerű tényekkel, kemény­nyé kötött pályán haladt. Sok éven át olyan vidéken, ahol a kézirat, a hasábsorok barna ba­rázdákat hasítottak a papírlapon a Délmagyarország, a Viharsa­rok, majd a Csongrád megyei Hírlap szerkesztőségében. Nyug­díjba vonulásom előtt az utóbbi munkásaként, főszerkesztő-he­lyettesként forgattam az újság­írás szerszámait, a tollat, a könyveket, a folyóiratokat, a szakmában pallérozó irodalmat. Mint ásott kutak vagy pata­kok fölé hajolva, riportjaimban, cikkeimben nézem időközönként magam. Arcmásom róttam so­rokba. újsághasábokba. Sajnos, ritkulnak soraink. A statisztiku­sok szerint hazánkban az új­ságírók átlagéletkora 54 év. Ezen a határon már túlhaladtam, hi­szen a hatvanharmadik is mögöttem van. S ugyancsak mö­göttem, szerkesztőségben dolgo­zott harminchat esztendő, s az utódok. Nem nyavalygás, s egyáltalán nem nosztalgia, ha ennyi idő után az újságíró, a gyorsan pergő évek morális és a maga munkássága utazó lendületében a nyugdíiasélet küszöbén meg­áll és eltűnődik egy-egy örökre eltűnő kép előtt. Az utóbbi idő­ben mind gyakrabban rakom harminc-harmincöt évvel ez­előtt írott riportjaim mellé a. maiakat. Nem azért, mert a kel­leténél jobban sajnálom a régie­ket. amelyek gyengébbek, nyer­sebbek a mostaniaknál. Ezek is, azok is tükröt állítanak elém, s visszapergetve újságíró életem naptárának lapjait, jegyzetfüze­teit, és hány üzemet, munkahe­lyet, egyéni és közös gazdasá­got, munkás kollektívát láttat­nak újra velem. Így mérem a változásokat, s talán érzelmeim kifejezésének erejét is. M unkássorból, a munkapad. az eke, a kapa mellől jöttünk többen társaim­mal az 1950-es évek elején. Messziről indultunk és nem le­hetett olyan etikai normánk, amely elmarasztalta volna a megismerésben, az új ismeretek szerzésében a telhetetleneket. Mindennap bányásznunk kel­lett a tudás mindenségének vilá­gában, ahol nem elégedhettünk meg a bizonyítvánnyal, a felszín morzsáinak csipegetésével. Talán csak így és ezért maradhattunk, akik maradtunk a pályán. — Sose mondj le érzéseidről! — magamat biztatom ma is Komiát.h Iréntől. úiságíró-isko­lai igazgatómtól kapott útravaló­val, mert hiszem, hogy közhasz­nálatra is alkalmas. — Kerüld a nagy szavakat! — mondta Földes György tanárom —, s ne higgy az összekulcsolt, vagy szívre szorított kézzel el­rebegett vallomásoknak, fogadal­maknak, a hízelgő szavaknak, légy szigorú, határozott, ha kell; kemény is önmagaddal, munka­társaiddal. ha szükségét látod, de mindig vedd észre, ha ba­rátsággal közelednek hozzád, a szeretet vonzalmait. Szép újságírói, vezetői feladat meglátni a jóakaratú emberek sikereit, akaratlan kis gyöngéit, bírni barátságukat, s ezt má­soknak is megmutatni. Mindig szeretettel gondolok a riportút­jaim során, a munka közben szö­vődött barátságokra. A tapasz­talat mondatja velem: szépséggel, értelemmel és mélységgel telt fogalom a barátság. Ma is val­lom; nem lehet eredményes, tartalmas az újságírói munka, a hivatás teljesítése, a vezetői te­vékenység a társak, a barátok, az elvtársak nélkül. Sohasem tudtam elképzelni munkám olyan társak nélkül, akik előtt feltárhatom titkaim, elmondha­tom tapasztalataim, kiforratlan mondataim, megoszthatom érzé­seimet, gondolataimat. Most, hogy visszapergetem éle­tem jegyzetfüzeteit, sehol sem találkozom egy kérdéssel. Nem, mert ifjúmunkástársakhoz, ké­sőbb katonacimborákhoz, moz­galmi munkában vezetőimhez, segítőimhez, újságíró pályatár­sakhoz fűződő barátságom során soha nem kérdeztem: ki a ba­rátom? Vajon miért nem latol­gattam, s vajon igaz barátaim voltak-e azok, akiket jószívűsé­gükért, emberségükért tiszteltem, vagy azok, akikkel visszatérő riportjaim alkalmával megismer­kedtem, s mint írásaim tanúsít­ják, rokonszenvet ébresztettek bennem. Minden bizonnyal az irántuk érzett rokonszenv lehe­tett élmény gyümölcse, de alig­ha mondhatom barátságnak. Az igaz barátság ennél több: az eszmei azonosság, gondolataink azonossága, mélysége, szépsége. Ezt fémjelzi a megértés, a hű­ség, az önfeláldozás. Ez mindig olyan érték volt munkámban, amely nélkül nem lehetett tar­talmas tevékenységem, életem. Üjságíróskodásom kezdetén a szakmai felnőtté válás útián menetelve időközön­ként akadozó léptekkel, néha díszlépésben írtam szines ceru­zával, de minden esetben a tu­sakodás hajtóerőinek birtokában vetettem papírra írásaimat. Tu­dom. tévedtem is esetenként Néhány éve testvéri országban jártam, ott olvastam egy vers kezdő sorait: „Ember vagyok, tehát felejtek". De van. amit en nem felejtek, mert nem akarom azt, amit nem feledni, látni, meg sem érni lett volna jobb. Láttam, megírtam sok örömet, gondot bajt. Üjságíróskodásom első évei­ben olyan fogalmakat vetettem papírra, amelyek már kihullottak az idő rostáján. Kihullottak, je­lezve, hogy előre halad a vi­lág. S mind-mind akkor hullot­tak ki. amikor átlépte őket az idő. Eltűntek ezek életünkből, amint fogynak régi házaink a falvakban, a városokban. Gyors ütemben bontják a ma 60 éve­sek utcáját, talán az en utcámat, lehet a szülőházamat is. Bontiák ami régi. újabb riporttemát ad­va. mert téma a bontó-építő munka, a régi por, a régi sor, s az új tégla is. T ovaff&rdfll tehervagonjaim sora, s én visszanézek. Lapozgatok a múlt álta­lam készíteti, jegyzőkönyveiben, a termelési tanácskozások, brigád­gyűl esek munkáshétköznapjai­nak naplóiban. Hányszor és hányszor kérdezték az évek so­rán tőlem: van becsülete e nap­lóknak? Ügy tűnik, a napok helycseréjében nem volt időm. hogy különösebben elgondolkod­jam ezen a kérdésen, a hozzá­fűzött megjegyzéseken. AzzaJ a meggyőződéssel siettem újabb és újabb témák után, hogy minden eseménynek, anyagnak, kezünk ügyébe eső tárgynak becsülete van. Még inkább becsülete az embernek, aki dolgozik, aki al­kot. Mindig azzal a tudattal fog­tam ceruzát, hogy becsülete van a kenderfonalnak. az öntvény­nek, a termőföldnek éppúgy, mint iskoláinkban a nevelő munkának. Igaz. láttam, írtam becstelen fonalról, vasból öntött alkatrészről. elfeslett cipőről, amely nem az anyag, hanem ké­szítőjének becsületét kérdőjelez­te meg. Volt selejt az én mun­kámban is. Akadtak írások, amelyeknek nem volt meg a tűz­gyújtó képességük, mint ahogy hiányzik néha a gyufa ilyen tu­lajdonsága is. De mindig hittem, van méltósága az anyagnak. a terméknek, a riportnak, a vezér­cikknek. s a nyugdíjba vonuló újságírónak is ... NAGY TAL E gymás után elolvastam — helyesebben összeol­vastam — három tábornok könyvét. És bele­képzeltem életem egy darabját. Akkor. 1945. május 8-an. Lübeck előtt, az országúton meneteltünk katonák, németek, olaszok, magyarok, szovjet hadifog­lyok zárt és szétszórt rendben. A betonúton 100 kilo­méter hosszúságban nyüzsögtünk, összekeveredve, autó­ban utazó tisztekkel, sebesülteket szállító vöröskeresztes buszokkal, ágyneműjüket, vagyonkájukat kocsin húzó civilekkel. Az ég kékjéből félóránként angol Musztán­gok zuhantak ránk. golyoszóróikkal lőttek bennünket, dunnát, embert találtak. Különös menet voltunk — vérben, tollban fürösztve. Az árokban egv kopasz szov­jet hadifogollyal lapultam, remegtünk. 21 évesek vol­tunk. továbbmentünk. Most kezemben, eszemben, szívemben három tá­bornok (tábornagy) három könyve: Konyev. Movtgo­mery és Zsukov csapást mérő. a fasizmust szélverő győzedelmes vallomásai. Negyvenöt karácsonya előtt itthon voltam. Három hadifogságból szöktem. Tavasszal már a 3. sz. út épít­kezésén dolgoztam de a lübecki országútra gondoltam. Nem esett nehezemre szembefordulni a múltammal, akkor falevél voltam a viharban, a m-igvar fasizmus utolsó 21 éves. tényleges ..felkoncoltatik"-tól félő be­vonuló katonája. A rendőrségen '44 augusztusában egy csinos nő adta át a behívómat, némt fenvegetés kísé­retében. Negyvenöt december 24-én ismét behívlak a rendörségre. és ugyanaz a nő igéző kék szemével meg­vizsgálta a hónom alját, nincs-e SS-pecsét. tetováció félbarna bőrömön. M oszkvában kétszer is jártam, a volokalamszki or­szágúton is. A Fekete-tenger hős városában. No­voroszi jkszban is találkoztam veteránokkal, akik kiverték a fasisztákat. Elmentem Párizsba, onnét tovább nyugatra ahol Montgomer.vék partraszálltak. Visszajáró k'váncsi újságíróiéiként Halléban 1970. málu* 9-én vesztette el rugalmasságé' Egv küldöttség 'Arisként egv protokollünnepség orotoko!"aria voltam Küldöttségünk nevében Varga József a Népsport fő­szerkesztőie mondott köszöntő beszédet, a béke szent nevében természetesen magyarul. Mellettem ült Szabó Zoli fiatal kolléga. Felállt és szintén szépen szívből. Negyvenöt... értelmesen, világosan, először németül, aztán oroszul fordította Jóska barátom, illetve a mi üdvözletünket, örömünket. Néhány férfikönnvesepp a kaviárra, rákra, pezsgőbe hullt. Irtózom a férficsókoktól. Zolit, a tol­mácsoló kollégát azért gondolatban arcon csókoltam. ..Május 9-én. 0.45 órakor befejeződött a feltétel nél­küli fegyverletételről szóló okmány aláírása . .. ezek a férfiak <a szovjet tábornokok — a szerkesztő megjegy­zése). atyk maguk is megszokták, hogy a legcsekélyebb félelem nélkül nézzenek szembe a halállal bármennyi­re tartották is magukat, nem tudlak visszaszorítani könnyeiket." E gondolatokat Zsukov irta az ...Emlékek, gondolatok" című könyvében. Az . Alulírottak, a Német Főparancsnokság nevében, beleegyezünk abba. hogy egész szárazföldi tengeri és légi haderőnk, valamint a jelenlegi német parancsnok­ság alatt álló erők feltétel nélkül letegyék a fegyvert a Vörös Hadsereg Legfelsőbb Főparancsnoksága, valamim a Szövetséges Exptdíciós Erők Főparancsnoksága előtt." Keitelék ezt május 9-én. 0 óra 43 perckor írták alá. A magyar ezred megmaradt, csellengő, rongyos, éhes katonái május 9-én. délelőtt 10 órakor estek fogságba. Ez a nap volt békés életünk első napja. Egy fényes éj­szaka után egv fényes nap. A béke fénye az egész em­beriségre a mi bűntelen-bűnös 21 éves. kopasz fejünkre is hullt. A háború 2 ezer 194 napján 44 millió ember halt meg és 35 millió megsebesült. Csak a Fortuna a meg­mondhatója. hogy aki ott megmaradt — hogyan ma­radt meg. Különös, de most hogy a tábornokok könyveit, Zsukovét úira elolvastam, agyamban még tisztább, még élesebb lett a kép. a háború okát. célját, lényegét, s benne po-szem szerepemet illetően. Pedig közel négy évtized alatt mennyi könyvet olvastunk mennyi filmet láttunk a pusztításról, kegyetlenségről, a helytállásról, a hazaszeretetről Közepes és ió könyveket, gyenge és nagv filmeket. Konyev. Montgomerv. Zsukov könyvei történeti dokumentumok. Nem irodalmi remekművek. nem is léptek fel ilyen igénnyel, de nagyon érdekesek és izgalmasak. ..Egy háborús emlékirat szerzője . .. azzal teszi a legnagyobb szolgálatot, ha elsősorban azokról az eseményekről és dolgokról ír amelyekkel maga is köz­vetlen érintkezésbe került... A háború általános képe csakis sok visszaemlékezésből állhat össze..." Konyev marsall vall így — epilógus helyett. Három tábornok, két nagy iskola, három különböző alkat, de katonák, bármennyire különbözött is felfogá­suk. természetük, taktikájuk és stratégiájuk. A z írás. minden írás azzal a veszéllyel iár. hogy az ember önmagát adja kendőzetlenül. A szerző az olvasó elé lép. s legyen bár zseniális had­vezér. egyenruháján átsüt az ember. Az olvasó szub­jektív. az vagyok én is. A legszínesebb. a legnagyvo­nalúbb a három kőzett Zsukov volt. És. bocsánat.. Montgomery Időnként angolosan prüd. kicsinyes, saját feLső vezetőivel is ellenségeskedő. Konyev számomra a legszimpatikusabb, mert katonának is emberien volt szerény. Csapatai, derék tábornokaival az élen. már Berlin külvárosaiban harcoltak, amikor Moszkvából közölték vele: vonuljanak Drezdába, illetve Prága föl­szabadítására. Így a fasiszta főváros elfoglalásának di­csősége az I. Belorusz Frontra és parancsnokára. Zsu­kov marsallra vart. Konyevék útjában volt Drezda fel­szabadították. A vezér személyesen segített a drezdai képtár felbecsülhetetlen értékű, elrejtett anyagát meg­keresni. megtalálni. Konyev a kőbányában csodálta meg a Sixtusi Madonnát, a képtár leghíresebb képét. És... május 9-én. hajnali három órakor csapatai be­hatoltak Prágába. Azután más vgyek zúdultak rám... nem na­gyon élvezhettem én akkor a Győzelem Napjának örö­meit..." — vallja be őszintén Konyev. a Negyvenötös esztendő című könyvében. a Montgomery marsall természetesen az marad sze­münkben. aki volt az alameini hős. Rommelt verő győztes, antifasiszta katona. Nem hittem volna, hogy megúszom az utolsó perce­ket. hogy egyszer hazakerülök. Azt még kevésbé hit­tem akkor, hogy valaha a győztes tábornokok könyveit olvashatom. SUHA ANDOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom