Délmagyarország, 1984. december (74. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-01 / 282. szám

december Találkozások A szakoktató Valamikor úgy mondták, hogy technikus szaktanár. Persze, nem a titulus a döntő, hanem a lényeg; Szecskár Mihály a gépipari technikum szakoktatója. Gyönyörűséges szép munka az övé. Kíváncsi voltam Szecskár Mihályra, mivel igen sok ismerős — főmérnök, gyárigazgató, művezető, szakmunkás, sot kollegáim közül is néhányan, akik tanítványai voltak — emlegette „a" Miska bácsit. Hogyan lesz valakiből technikumi szakoktató? Hosszú az az út., 1 A Hatjrtyas soron kezdődött, hiszen tősgyökeres szegediek. Azt mondja, hogy iparoscsaládból származik, apja suszter volt. Cipészeknél munkálkodott, olykor a cipőgyárban, de értett a szerelőmunftákhoz is az öreg Szecskár, hiszen dolgozott a repülőtéren is. Az ifjú Miska nagyon szeretett íúrni-faragni. „Még kis repülőket is csináltam, kifaragtam a légcsavarokat, ragasztottam, nutoltam Vonzott a műszaki pálya." Hamar elszállt a gondtalan gyerekkor. Fagler Ede műhelyébe került vasesztergályosinasnak. — Mondjon valamit az inasok életéről. — A Fagler cég komoly műhelynek számított Szegeden. Mindenféle szerszámgéppel, sőt vas- és rézöntödével is rendelkezett. Több segéd és inas volt alkalmazásában. de ő maga is dolgozott A heti fizetésem első évben 2 pengő volt, majd évente eggyel emelték. A munkaidő kora reggeltől késő estig tartott. Ha tanonciskolába mentünk, iánk parancsolt, tanítás után gyertek vissza. Malmoknak dolgoztunk, gépalkatrészeket gyártottunk. A tápéi hajójavító volt a legnagyobb partner, szinte a 1 leányvállalatának tekintette a Fagler üzemet. Az viszont igaz, hogy nagyon sokoldalúan megtanítottak mindenkit a vasasszakmára: kiválóan tudtunk *ztergagépen, maró-, véső- és gyalugépen dolgozni, de mindenfajta lakatosmunkához is érteni kellett. Amikor fölszabadult, maradt még egy ideig a Faglernél, de egy nyakleves eldöntötte a sorsát. Az ugyan megszokott volt, hogy az inasoknak kijárt egy kis nógatás, de a segéd úr az nem tűrhetett ilyesmit. „Vettem a kalapom és elmentem a Deák-féle bicskagyárba. Nem tetszett, mert elhanyagolt kisüzem volt. Döntöttem, hogy nagyüzembe teszem le a voksomat. A MÁV-nál kezdtem, de rövid idő után az újszegedi kendergyárba kerültem." Közben kitört a második világháború és Szecskár Mihályt is elvitték. Hosszasan mesélt a háborús élményeiről, szerencsésen megúszta a frontot, hadifogságban fejezte be, s 1943 augusztusában érkezett haza. Mondtam neki. hogy gyorsan elengedték. Nevetett: „Gyorsan megszöktünk és irány hazafelé." — S ezután hogyan folytatodott az élete? — Itthon üzenet várt. ha megjövök, menjek be a gyárba. Kovács Miska főgépész hívott, később jó barátságba is kerültünk. Gellért volt az igazgató, s azonnal kiutalt részemre segélyt. Bár más helyre akartam elmenni, de olyan szépen beszéltek velem, hogy maradtam. A gyár teljes romokban, a gépek a Tisza fenekén. Amit ezután mesél, az valóban a fölszabadulás utáni történelem hiteles epizódja, a szegedi gyáripar talpraállításának egyik érdekes momentuma. — A gyár gépeit a németek parancsára uszályba rakták, elvinni mór nem volt lehetőség, ezért elsüllyesztették. Mi annak örültünk, hogy élünk, megúsztuk a háborút, de a további élethez a munka, a termélés elindítására yolt szükség. Az újsagoldalakat. kitevő hiteles történetből egy-két mondat: támfalakat vertek az uszalv köre, maid szivattyúkkal próbálták átemelni a vizet, hagv hozzáférjenek a gépekhez Éjjel-nappal ment a munka Nem számított, hogy kinek mi volt a rangja, beosztasa. mindpnki egy celert küszködött mielőbb megkezdődiék a termelés. A mentési munkálatokat Vitusz Gyula, a gyár fömü-. vezetője irányította. A gépeket, alkatrészeket megtakarították az Iszaptól, fölhordták a töltésre, majd be a gyárcsarnokba. — Mikor és hogyan kezdődött el a termelés? — Folyamatosan, amikor egy gép alkalmas lett a termelésre, már üzembe helyeztük. Kellett nagyon, mert jött az infláció, csak szövetért szerezhettünk élelmet. Az élet lassan visszatért a természetes medrébe. A forint „rendezte" a piaci viszonyokat, bár még kevés volt belőle, de különféle lehetőségek akkor is adódtak. Üjításl díjak, ésszerűsítésekért kapott jutalmak, majd a sztahanovista munkaverseny magas százalékai. Szecskár Mihályt is hívták akkoriban éppen úgy, mint a többi agilis fiatalembert: menjen katonatisztnek, gyárvezetőnek stb. „Ügy döntöttem, hogy inkább tanulok. Beiratkoztam a gépipari technikumba." Ennek természetesen volt egy indítéka is: korábban rábízták a gyár fiatal szakmunkástanulóinak az oktatását. Gondolta, tanítani csak magasabb képzettséggel, végzettséggel lehet. Kitűnő eredményekkel vette az akadályokat. Minden bizonnyal ezért kapott egy táviratot a technikum igazgatójától: „Szeptember elsején reggel nyolc órára jelentkezzen a technikumban, mivel oda áthelyezték." Ez 1952ben történt. — Akkor átvittem a munkakönyvemet, s csak az idén láttam újra, nyugállományba vonultam. Nem volt nehéz az átmenet, hiszen a kendergyárban is a szakmát tanította. Legfeljebb a technikusi oklevelet kellett kiváló eredménnyel megszerezni, hiszen „mit szóltak volna a tanítványok?" Viszont a technikum tanulóinak előnyös volt az új szakoktató.- mivel az életből, a gyári gyakorlatból hozta tapasztalatait. — Szerettük a srácokat, s kerestük az újdonságokat tanításukban is. Ahogyan a műhely fölszerelését korszerűsítettük, úgy a gyakorlati oktatást is. Sokáig beszéltünk a hajdani technikum és a későbbi szakközépiskola minőségéről, színvonaláról. — Mások az idők — mondja Szecskár Mihály. — Akkoriban csak gyakorlati esztendő és erős fölvételi vizsga után lehetett bekerülni. S fájt az ember szíve, hogy kiváló képességű gyerekeket elutasítottunk. Később éppen csak annyian jelentkeztek, mint a kvóta. Olyan híre volt a szegedi fémiparinak, hogy elegendő volt csak annyit mondani, hogy itt végzett a technikus, már föl is vették, jó állást kapott. Mesélte, hogy milyen komoly szakmai gyakorlatok folytak: a híres budapesti, salgótarjáni, diósgyőri, győri üzemekben szereztek a tanulók tapasztalatokat. „Szerencsére visszaállították a magyar technikumokat, remélem az ipari fejlődés javára szolgál." Évente legkevesebb száz ifjút kísért az érettségi vizsgáig, s ha megszorozzuk ezt a számot harminchárommal, az bizony több mint 3 ezer fiatal szakember. — Milyenek ezek a fiatalok? — Aranyos, rendes gyerekek, büszke vagyok azokra a fiúkra, akik nálunk végeztek. Nagyon sokan tovább tanultak, mérnökök lettek, különféle beosztásokban dolgoznak. Mondja, hogy az ember nem esztergagép, ahány, annyiféle. „Érteni kell a nyelvükön." Szecskár Mihály, a mai és a hajdan volt fémiparisták Miska bácsija nyugdíjba ment ugyan, de órákat ma is ad a technikumban. Több a szabad ideje, több jut kiskertjének az ápolására. Gyerekei nincsenek, nem lehettek. ..De van vagy tfz keresztgyerekem. azok közül egy-kettő mindig akad körülöttem." GAZDAGII ISTVÁN Rózsa Endre Katona Judit Fölver egy hang Fölver egy hang: nehéz zápor a port. Kőkockákat a zivatar békái. Ki fogja le: ne ugrándozzanak?! Ideje odébbállni. özbak fején recsegve ütköző első agancs. — Holtak lehellete a fortyogó gaz s tobzódó bozót... Moccanni lehet-e? Élősdi kaccsal fölfutó neszek. Szulák virága, nagyothalló tölcsér. Ég mellhártyáján s^irom-fonendou köp. Nem hall többet a csöndnél. Csak a moha. Kőlyukban füldugó. A döbbenő dél dobjai a kripták. Vattán-átvérző léptek száradnak ki. Ki volt. ki itt járt. wízió Nagyapa A platánok hullatták kérgüket. Az úton kisebb-nagyobb darabok hevertek szétszórva. Kórházi pizsamában és köntösben ketten sétálnak a már régóta csak raktárnak használt kápolna felé. A sarkon megállnak Körülnéznek. Amikor látják, hogy valamennyi út népleien, Nagyapa odaballag a tégiarakáshoz. Felemel egy téglát. Alóla összegöngyölt reklámszatyrot vesz elő. Kibontja. Kezében doboz Munkás es családi gyufa Megkínálja társát. Rágyújtanak. Édes a tiltott gyümölcs. Nagy elvezettel szívják le a füstöt. Az alsóvárosi altemplomban Csontok ragyognak, díszes ékkövek, előreküldött hírnök mind. követ, magyar sorsot, halált cipelt maga ve-1 szerzetes pap. polgár és Dózsa népe s tűzkoszorú volt fejének ékessége. Csontok, koponyák jelölték utunk, latin betűk, elszáradt koszorúk. Pogány hitünk is itt lenn bujdosik és süllyedő, mint vízzel telt ladik, mi vagyunk lenn holtak és fenn. kik élnek, kik állítottunk templomot reménynek, hogy megmaradjunk zord időkön át. A víz ölelte csontokon rubin, húsbarna, zöld és vérszín. mint a kín. Virrasszuk őket most » majd egykoron, mi leszünk múlt és jel a rokomon. Itt fénylik majd egykor a föld felett kiásott csontunk, magas koponyánk és megmarad a legtisztább lelet arról, hogy volt és mindig lesz hazánk: őrizd meg hitünket lelkiismeret! .1 Generációk Dédapa Korán kelt a család. A nagylány már a hajnali buszhoz kigyalogolt a megállóba. Nem gondolta egészen komolyan, hogy már ezzel a járattal megérkezik Dédapa. Azért mégis kisétált. Ha esetleg még napkelte előtt útnak indult Dédi ezt a négyszáz métert ne kelljen egyedül megtennie. A buszról senki sem szállt le. Köszörülték a késeket. Teletöltötték és kiitták a pálinkáspoharakat. A katlanban vjz forrt. Készítették a pörzsöléshez a gázpalackot. Már kézben volt az ölőkés, már fogták a disznó hátsó lábára való hurkot, amikor nyílt a kertkapu és belépett Dédapa. Arcán mosoly bujkált, szemei csillogtak. Kezében háromméteres mogyorópálcát tartott. Frissen vágta a bőrkének. A lehúzott kéreg helyén csillogtak a növény nedvei. Szálfaegyenesen, aprókat lépegetve közeledett a kerti úton. Egész lényéből nyolcvannyolc éves derűje áradt. A meglepett családból elŐ6zör a leánya eszmélt, és sietett elé. — Hat, Édesapám mivel jött? Csak nem gyalog ? — De bizony, lányom, még egyszer nekivágtam. — Ekkora útnak ... — Nem sok ez. Alig több mint tizenöt kilométer. — De ennyi idős korában... Meg, hát busz is jön. — Nem várogattam én arra. Mikor világosodni kezdett, elindultam. Gondoltam, hozok nektek egy jó börkepálcát, ami szolgál még benneteket néhány évig. Csekélység, tudom. És hát az erdőtől is el akartam búcsúzni ... Aztán sorra csókolja a disznótorra összegyűlt családot. Kemény bajusza meg-megszúrja a kipirult arcokat. A gyerekek, unokák, dédunokák képzeletében pedig felvillan a kép. ahogy az ősz dédapa az alig világosodó lombtalan erdőn át siet. Néha egy-egy ismerős irtáson megáll, sorra veszi a környező fákat. Megállapítja, hogy újabb öt százados tölgy hiányzik. Az egyik közülük az, amelyik alatt -gombaszezonban mindig megtelt a füles kosár. Siet tovább. Legközelebb három kilométerrel arrébb áll meg. A patak mellett, a zubogó felett. Elnézi a Teszakadt löszoldalak között siető vizet. A bokrok alól fácán riad és kiáltoz. Aztán az erdészházhoz letérő ösvényhez ér. El is indul rajta, de néhány tétova lépés után megáll. Nincs most idő arra, hogy a házat, ami negyven évig lakhelye volt, ahol mind a nyolc gyermeke — Isten segedelmével — a világra jött, felkeresse. Nem tudta innen elcsábítani hat, a tengerentúlra induló testvére sem. De most talán az új gazda nem venné jó néven, hogy ő a múltat keresve a ház körül őgyeleg. Dédi segít lefogni a kétmázsás állatot, ő az utolsó, aki a végleg kiszenvedett állattól felegyenesedik. Csak azután fogad el egyetlen kortyot a kisüstiből, de kizárólag a legkisebb kupicából. Emel a rendfára akasztásnál. Magyarázza, hogyan lehet a legszebben, épen valamennyi belsőséget egyszerre kivenni. Lekerekíti a sonkákat, sóz, szalonnát vág. hurkát, kolbászt tölt. Biztatják, hogy pihenni is kellene néha. — Fiam! Addig él az ember, míg valamit tenni tud. Az ételeket csak éppen megkóstolja, az újabb falatokat elhárítja. A friss kolbászt és hurkát, az elmaradhatatlan tévékrimit mér nem várja meg. Amikor kérlelik, maradjon még egy kicsit közlük, csendesen mondja: — Én egész életemben, ha tehettem, napszállta után három órával már ágyban voltam; így lehet hajnalban frissen felkelni. — Lehet, hogy ez is egy szög a koporsómba — kezdi Nagyapa. — Ha az orvosoknak igazuk van, akkor biztosan. Már három éve. hogy eltiltottak a cigarettától. De meg tudja-e állni az, aki ötven évig naponta két dobozzal is elszívott, hogy egyáltalán ne gyújtson rá? Ugye, hogy nem? Tudja, szomszéd, azt mondják, alvadt vérrögök gyűltek össze a fejemben, és akár egy erősebb szippantástól megindulhat valamelyik. És akkor vége. Szeretnék egyszer körülnézni a saját fejemben! Valamikor, még fiatalember voltam, birkákat őriztem. Legelőket keresve, messze elcsavarogtunk a falutól. Akkor csak ketten voltunk: én és a nyáj. Minden munka rám várt, a tisztán tartástól az operálásig. Előfordult, hogy megkergült egyegy bárány. Tudtam én rögtön, mi a baj. Ilyenkor a fejében volt egy hólyagos daganat. Estig vártam. Amikor elpihentek az állatok, fogtam a beteget, aztén nekiláttam az operációnak. A szőrét a saját borotvámmal levágtam azon a helyen. A bicsakkal meg kikerekítettem a kóros testrészt. Pókhálót tettem rá és bekötöztem. Nem mondom, volt olyan jószág, amelyik elpusztult, de a többség meggyógyult. Azt mondják, aki sokat van a szabad levegőn, az sokáig él. Hát, ez sem lehet igaz. Mert én egész életemben az erdőket és a mezőket jártam télen, nyáron. Amikor eladták a nyájat, favágónak álltam. Olyen erős -voltam akkoriban.' hogy én is elbántam volna szabad kézzel a bikával, mint. Toldi. Most "meg erőtlen a karóim Volt erőm, de enni-inni is szerettem. Ha akadt egy szabadmapom, meg pénzem, bementem a faluba. A boltban vettem egy kiló szalámit, kenyeret hozzá és persze valami itókát is. Annak a szénásvölgyi boltosnak nagyon jó pálinkája volt. Szerettem. Egyszer azt találtam mondani, hogy ebből egy litert is meg tudnék inni egy húzásra. Nem gondoltam komolyan, mert nagyon erős volt. Csak a ' szám járt. Több se kellett a boltosnak. Azt mondta. ha megteszem, akkor ő állja a cehhet. sőt még egy demizsonnal ad' ráadásul. Ellenben, ha csak a szóra nagy a szám, akkor egyhetes báránnyal tartozom a kisgyermekeimnek. Ekkor már nem egyhetes bárányról volt szó,, hanem a becsületről. Hát, sikerült egy húzásra lenyelni a litert. Utána kimentem a bolt sarkához. Fútt a szél, kavarta a havat. Én kitátottam a számat a hóviharral szemben és nyeltem a havat . . . összepakolják a reklámszatyorba a rejtett dohány és a platánkérgek között megindulnak a kórtermek felé. Apa Kinyitotta a vezetőfülke ajtaját. Ebben a pillanatban nagy hógolyó puffant a vállán. Lesöpörte bőrkabátjáról a havat. Körülnézett. Sehol senki. Leugrott a süppedő keréknyomba. Tett pár lépést a bokor felé, amikor . .. Ezúttal a szájában is érezte az olvadó havat. A bokor mögül huszonéves srác ugrott fel és azonnal futásnak eredt. Ű utána. Többször elmerült a cipője. Vagy kétszáz méter után utolérte támadóját. Elgáncsolta. A hóban alaposan kijutott a tréfálkozónak a fürdetésből. Megdörzsölte az arcát, a fülét, a kezét, meg a nadrágjába is begyömöszölt néhány marokkal. A lámadóból lett áldozat megsegítésére ketten érkeztek. Az egyik jobbra, a másik balra repült el vagy öt méterre. Landolás után inkább csak tisztes távolból1 heccelődtek. Amikor már helyreállt a béke, a melegedőben megkérdezték, hogy ilyen erősen kell-e markolni a kormányt, vagy honnan ez a nagy erő a széles váltakban? Szó volt ar^ól, hogy évekkel ezelőtt naphosszat zsákolt, de az izmok építésében az ifjúkor nagy birkózómeccsei, a honvédség kemény gyakorlatai is segítettek. Meg aztán egy kertes ház körül mindig akad annyi munka, ami eleg a muszklik karbantartásához. Hol egy kis betonozás. hol egy kevés ásás. kapálás... De nemcsak az erőn múlik, hanem a begyakorolt fogásokon is. Ésszel el az ember. Igaz-e? Fiú A fiú mindössze tizenkilenc éves. Kromoszómákról es génekről tanul. Két feiezet között megáll az olvasásban. Gondolkodik. Milyen tulajdonságokat örökölhetett? Hogyan alakította őt a környezet? Egyáltalán, milyenek a fizikai és a mentális tulajdonságai? Talán életének végpontja máris meghatározott? Meg hány évre számíthat? Mire lehet abból következtetni, hogy négy dédszülője még ma is él, de két nagyapját tulajdonképpen nem is ismerte? BÖLE ISTVÁN t