Délmagyarország, 1984. szeptember (74. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-08 / 211. szám

Szombat, 1984. szeptember 8. Találkozások Az óvónő Az úiszegedi vasútállomás rampáianak tövében áll az óvoda. Emlekszem, valamikor ezt látogattak meg a városba érkező magas rangú vendégek. Siilc József ne. az óvoda vezetője: ,.Igen. cz volt akkoriban Szegem legmodernebb óvodája. A városrész új lakótelepet építették, s szerencsére a házakkal egy időben készült a kisgyermekek otthona is. Joggal dicsekedtünk vele." A hajdani iácskák dereka mint a telnötteké. Platán, cser, nyárfa, különféle cserjék lombjai körülölelik az óvodát. A gyerekek önfeledten csivitelnek az udvarban. Finom ételek illatat érzem. — Milyen az ellátás? — kérdem az ovónöt. — Elfogadható. Ma például esirkeaprólék-leves, sárgarépafőzelék rántott csirkével, és va JamiíéJe gyümölcs a menü. Leülünk. az óvoda vezetőjének Srofla.iab.-i, amely igazából „gyerekmerctű". Az íróasztal talán, még-egy óvodásnak ia alacsony. Közben megérkezik: az egyik óvónB; kézen fogva wwst egyssobesüK kislányt. Süléne kortfcvic r— Olyasnál vottatofc? —•ilgen. összevarrták, btAiJWnlék — mondja a kísérő. Mancs küüiriösebb baj. a w»erék "játék közben túlzásba vftte riz xigrálást, ós megütötte az állát. . fölrepecft a bőre. Most igen csönden, megszeppent. Süle Józsefné értekezletre jött. A -béremelésekről tárgyaltak, hogyan, használják fia a 10 százalékos lehetőséget „Nem könnyű megoldás ez sem. Emberi érzelmeket. önismeretet érint" Amikor arra kérem Zsazsa óvónőt hogy mondjon valamit az életéről, a munkájáról, tiltakozik. Ne írjak róla, hiszen semmi különleges nincs a pályafutásában. inkább az édesanyjáról, aki ugyancsak óvónő volt Vásárhelyen. — Anyukámnak köszönhetek mindent, aki oívan nagy szeretettel. hivatástudattal végezte a munkáját és beszélt az óvónők felelősségéről. tevékenységük szépségéről. Viszont az ls Igaz. hogy Zsuzsa éppen olyan szeretettei beszélt salját leányának. Emesének is az óvónők hivatásáról, hogv ma már a harmadik generáció koptatja a szarvasi képző padjait. A mama — aki mér inkább dérimama. hiszen Zsuzsa is nemrégen lett nagymama, mivel Emesének kisfia született — óvónői munkája a mérce. — Anyukámék idejében még maguk csinálták kézzel a játékokat a bábokat. Ma is sokat segít. nekünk. Akkoriban, a vásárhelyi Nádor utcai és a Virág utcái óvodakban ez természetes rplt Anyukámnak köszönhetem, hogy óvónő lettem, és a lányom is. — Nem fi* gondolt arra érettségi után. hogy más pályát választ? ;— Dédelgettem olyan tervet, hogy kertész leszek, de végül is „gyermekkertész" lettem. Fölsorolja, hogy az óvodákban melyek a legfontosabb nevelési célok. A 3—ti éves gyermekek nevelését szocialista szellemben végzik, előkészítik őket az általános iskolai élet megkezdésére, a személyiségüket komplex módon fejlesztik, de képességeiket, készségeiket is megpróbálják kibontani. Egyénileg is foglalkoznak a gyerekekkel, „differenciáltan" alkalmazzák nevelési módszereiket, a családi nevelés előnyeinek és hátrányainak figyelembevételével. Ügy vélem. Zsusza óvónő fölidézte a képző tankönyveinek. illetve az óvodai nevelésj irányelvek néhány paragrafusát. A beszélgetést elterelem. — Ki a jó óvónő? — A gyerekszerető emberből lesz jó óvónő. Tudni kell énekelni, rajzolni, szépen mozogni, ismerni kell a zenét, sót hangszeren is játszani, irodalmi műveltséggel rendelkezni, hogy érthetően és élvezetesen mondjon mesét, állat-, tündér- és tréfás meséket. — Ez nem kevés, talán még szép is legyen az óvónő? — Nem hátrány a szépség, az esztétikus megjelenés — mondja komolyan, s szerencséiére 6 egyikből sem szenved hiányt. , «- Milyen különbsegek vannak A közművelődés demokratizmusa a falusi és a városi kisgyermekek között? 7 — Ma már egyre kisebb a különbség. A falusi gyerekek jobban ismerik az állatokat, a munkát, a gyakorlati tevékenységet A falusi gyerek sűrűn ott settenkedik 6zülei munkahelyén, sót segít is nekik, söpröget az udvarban. 6egít a kertben ültetni. behordani a terményeket, virágot ültet, locsolgatja, nevelgeti. A Jószágokat is látja, eteti, itatja, terelgeti. A határban látja a mezőgazdasági gépeket, a vetést, az aratást. Ez érzékelhető a falusi .gyerekek gondolatvilágában, gyakorlatias viselkedésűkben. A városi gyerek mit lát, ha kimegy az utcára? Legfeljebb kukaedényeket, a szülő a házmestert, meg a városi vezetőket szidja, hogy máért piszkos a járda, a környezet A városi gyerek csak nagy ritkán láthatia szülei munkahelyét — Ha fői számolgatom, több mint húszesztendős tapasztalata van, lát-e különbséget a mai és a húsz érmei ezelőtti gyerekek között? — Ügy vélem, hogy jólétben messze felülmúlják a maiak a húsz évvel ezelőttieket viszont érzelmileg talán fordított a helyzetük. A régiek edzettebbek, valamivel erősebbek, talpraesettebbek voltak. Hosszasan beszélgettünk a család szerepéről. Arról is, hogy a picinyek között vajon érzékelhetó-e a családi háttér. Hiszen az óvodaban együtt találni a jobb módú és a szerényebb emberek gyerekeit, a magasan műveltekét és az analfabétákét, a vallásos és az ateista, az erkölcsös és az erkölcstelen, a szorgalmas és a lumpen családban élő kicsinyeket. Az óvónő csak egy pillanatig gondolkodik a válaszán: — Nemigen látszik a különböző családi háttér, legalábbis nem olyan kontrasztosan, mint ahogyan azt sokan elképzelik. A kisgyerekek őszinték, s ha a háttér eltérő is, a lelkiviláguk közei áll egymáséhoz és tiszta. Vannak okosabb gyerekek, vékonyabbak, fizikailag gyöngébbek, erősek, rámenősebbek, erőszakosabbak, nagyhangúak. vezérségre törő alkatúak, irigyek, és visszahúzódóak. Sokszínű virágszála van ennek a kertészetnek, s a ,,gyermek-kertész'' mélységes szeretete, türelme öntözgeti, kapálgatja, nevelgeti a nyiladozó bimbókat, hogy igazi szépséges csokrokat kössön belőlük a szülői háznak, a hazának örömére, büszkeségére. — Vannak-e kedvenc virágaik az óvó néniknek? — Akad kedvenc, bár. nem szabad túlzásba vinni. Mind egyforma és kedvenc virágszál kell, hogy legyen. Az óvónők szinte anyukák módján viselkednek a kicsinyekkel, akár a sajátjukkal, hiszen ezek a gyerekek még igénylik a testi közelséget is. a simogatást. Ezért nincs is különbség közöttük. Végül érdeklődtem Zsuzsa óvónőtől, hogy mit csinál, ha nem „gyermek-kertészked i k", — Akkor igazából kertészkedem a hétvégi telken, konyhakerti veteménvekkel bíbelődöm, a férjem pedig a szőlőt és a gyümölcsfáikat ápolja. S mondanom se kell, hogy mennyire örülök az unokámnak, legszívesebben mindig vele foglalkoznék. Sétálgattunk még búcsúzásképpen az óvoda udvarában, amely igazán jól fölszerelt, még medmcéjük is van a kis nebulóknak. Ilyen környezetbe, s olyan pedagógusok körébe, mint Zsuzsa óvónő is. a szülők örömmel és megnyugvással vihetik csemetéiket- GAZDAGI1 ISTVÁN A

demokratizmus fogalmáról — általában — igen sokat vitatkoztak már. A felszabadulás után folytatott vita egyik leglényegesebb eleme az volt, hogy megkülönböztették egymástól a formális demokratizmust és a tartalmit. A formális demokratizmus ugyanis a demokrácia minden játékszabályát vagy legalábbis többségükét megtarthatja, s mégsem a nép igazi akarata érvényesül. A tartalmi demokratizmus viszont azt jelenti, hogy esetleg a formális szabályok megsértésével bár, de a nép szándékai és követelései jutnak érvényre. Persze a közművelődés demokratizmusa ehhez az általános kérdésfelvetéshez viszonyítva nagyon is speciális probléma. Mint ahogy — úgy vélem — nagyon sok esetben a tartalmi demokratizmus csak akkor érvényesülhet, ha egy adott terület szociológiai felmérés, léteznek kérdőívek, létezik nagyon sok minden, amj formálisan tanúsíthatja a közönség közművelődési érdeklődését A formális módszerek tehát kiterjedtek, mégis sokszor az bizonyosodik be, hogy a formálisan felmért és a valóságos igények között eléggé nagy az eltérés. M

it jelent gyakorlatilag tehát a tartalmi demokratizmus a közművelődésben? Mindenekelőtt azt, hogy a közművelődés irányítóinak adott helyen hihetetlenül éles szemmel kell figyelniük azt, -.hogy mi a valóságos közművelődési igény. Nagyon sokszor azt látjuk, hogy például csillagászati vagy hasonló témájú előadásokra szavaz a közvélemény, s mikor egy ilyen előadássorozat megindul, alig van közönség. Máskor pedig egy-egy ilyen előadás nagy közönséget vonz. Más szóval az igazi közművelődési funkcionárius egyik fő tulajdonsága az, hogy érzékeli: merre orientálódnak, milyen művészeti vagy tudományos problémák vagy technikai kérdések érdeklik az embereket. Tehát akkor dolgozik jól, ha képes ennek az érzékeltetésére, ha nem olyanfajta érvelések mögé bújik, mint a panaszok az általános érdektelenségről, arról, hogy az emberek „nálunk" nehezen mozdulnak, hogy a televízió „elviszi" a közönséget stb. Mert ezek lehetnek tények, ezek csökkenthetik az érdeklődést, de semmiképpen nem meghatározók. A meghatározó elem a közművelődés igazi, tartalmi demokratizmusa. Mivel végeszakadt már a felülről történő népművelésnek, feltétlenül szükség van arra. hogy az egykori népművelők ilyen értelemben változtassák meg vagy fejlesszék képességeiket. Egészen meglepő eredmények születhetnek abból, ha a közönség igényeit sikerül reálisan kipuhatolni. Előfordul, hogy egy-egy helység idegenforgalma nagymértékben megnő, s ebben az esetben hiába fogják erőltetni az általános higiéniai felvilágosítást, mert az érdeklődés szükségképpen a nyelvtanulás, a nyelv iránti érdeklődés felé. fordul. S ilyenkor min múlik a dolog? Nem azon, hogy meghirdetjük a nyelvoktatást, hanem ismét beleszól a valóságos igény abba. mikor, milyen mértékben, milyen sűrűséggel vannak a nyelvórák. Megfelel-e ez a helység kereskedelmi dolgozóinak, az értelmiségnek stb.? De a legdöntőbb az. hogv ez az oktatás eredményes-e. Vagyis a legdöntőbb inmét csak az előadó, a tanár személye, mert a rossz tanár működésé következtében éppen úgy elhal a nyelvtanulás, mint ahogy a jó tanár igen komoly és nagyon fejlődő csoportokat tud megteremteni, akik tovább terjesztik a hírt a nyelvórák hasznáról és hirtelen az igény megsokszorozódik. H

asonlóképpen nem ertekezletek, s nem is író-olvasó találkozók vagy más összejövetelek határozzák meg az emberek irodalmi érdeklődését, s ennek az érdeklődésnek speciális tágulását. Ez tudniillik a formális demokratizmus eleme. Mindig eszembe fog jutni az. midőn középiskolás diákok azt a feladatot kapták, hogy gyűjtsenek adatokat Déry Tibor munkásságáról. S ekkor ezek a leányok felkeresték az írót balatoni nyaralójában, sok mindent kérdeztek tőle. Csupán az volt zavaró, hogy Déry visszakérdezett. Déry kérdése tudniillik az volt, hogy vajon látogatói melyik könyvét olvasták. Erre azt a választ kapta, hogy „per konkrété — semmit". Az ilyenfajta találkozásoknak azt hiszem, nincs sok értelme. Ezzel szemben ha egy művész érdekessé válik, ha valóban úgy tapasztalja például egy kultúrház vezetője, hogy az ottlakó emberek akár a televíziós adások következtében, akár a kritikai visszhangok eredményeképpen érdeklődéssel tekintenek egy író munkásságára, akkor érdemes megrendezni az író-olvasó találkozót, akkor az nem válik formálissá, és természetesen közönséget is vonz. S

mindehhez hadd fűzzek még valamit. Egyfelől a közművelődési munka lényeges mozzanata a közönség vonzása, tehát az, hogy minél többen hallgasság meg az ismeretterjesztő előadásokat. látogassák a vetítéseket, vegyenek részt szakkörökön stb. De nagyon is hozzátartozik ennek a munkának valóságos demokratizmusához az, hogy rétegérdeklődést is ki kell elégítenie. Ha egy-egy városban megjelenik valamely új feladatkör, például megjelennek az első számítógépek, akkor szükségszerűen fölébred az érdeklődés a számítástechnika iránt. S nem szabad puszta divatból — mert éppen ma a számítógépek hirtelen népszerűvé váltak — a számítógépekkel foglalkozni. Akkor érdemes törődni velük, ha nemcsak divatról van szó, hanem arról, hogy egy mindenki számára megközelíthető, mindenki számára voltaképpen elérhető eszköz jut a környékbeli üzemek, gazdaságok birtokába. Magától értetődik, hogy a divathullámok sokszor olyasmit is vetnek a felszínre, ami később teljesen lényegtelenné válik. De akadnak olyan divatok, melyek a fövő lehetőségét is tartalmazzák, es megéri a faradsugot, ha a jövő lehetőségeit előkészítjük. Látjuk tehát, hogy a közművelődés demokratizmusa nem annyit jelent, hogy szolgaian követni kellene bizonyos áramlatokat, melyek időről időre Váltják egymást. Azt sem jelenti;' hogy formálisan, úgynevezett demokratikus közösségeket alkotva, 'hátározzuk meg -a közművelődési programokat. Az viszont igaz. hogy a közművelődés demokratizmusának esetében az igazi tartalom a valóságos érdeklődés és az érdeklődés tendenciáinak érzékelése. Enélkül az emberek rájuk kényszeritettnek érzik a közművelődési tevékenységet. HERMANN ISTVÁN Mennyit ér a népművelő? E

zt a kérdést nem lehet akármilyen foglalkozással kapcsolatban feltenni. Értelmetlen lenne azt kérdezni, hogy mennyit ér az orvos. a tanár, a mérnök, még akkor is. ha ezeknek a szakmáknak az értékelése sem mentes zavaroktól, tévedésektől. Hogy válaszolhassunk, meg kellene határozni a népművelő mibenlétét, de eddig még az is eldöntetlen, hogy valójában szakmáról vagy foglalkozásról beszélünk-e. Egy szakmát, tudományt az különít el a többi területtől, hogy pontosan meghatározható, leírható, sajátos fogalmi rendszerrel kifejtett tárgya van. a valóság egv körülhatárolt szeletét vizsgálja, alakítja. Művelése speciális, mással fel nem cserélhető tudást, tehát szakképzettséget követel. A népművelést uavan főiskolákon és egvetemeken tanítják, legjobban felkészült elméleti szakemberei már doktori címet is szerezhetnek, ám senki nem mondhatja, hogy a gyakorlati feladatokat csak a szakképzettséget bizonyító papírok birtokában lehet elvégezni. Példa erre sok más területen végzett, de a közművelődésben is helytálló népművelő teljesítménye, sikere. Hiába a szakképzettséget kötelezően előíró rendelet, ha nincs elég diplomás ember. Nem növeli a népművelés tekintélyét az sem, hogy még ma is sokszor a más területeken használhatatlannak bizonyultak utolsó mentsvárának tekintik. Nem kis mértékben innen ered a szakemberek állandó sértettsége, kiszolgáltatottsági érzete is. Az iskolákat járva mást sem hallottak, mint, hogy rájuk szükség van. amit ők tudnak az nélkülözhetetlen. a gyakorlatban viszont azt tapasztalják, hito/ minden képzettség nélkül, a kultúra és a társadalom alapvető ismerete nélkül is felelős beosztásba kerülhet valaki. N

em ismerem a közművelődés szakképzettségi statisztikáit, de személyes tapasztalataim révén úgy vélem, hogy a szükségesnél kisebb a diploma becsülete. Ennek okai természetesen nem abban keresendők, hogy a kinevezéseket osztogatók rosszindulatúak, netán nem ismerik fel a társadalmi érdekeket. A mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy a feladatoknak jól meg tud felelni az is, aki népművelői diploma nélkül, némi szervezőkészséggel és társadalmi érzékenységgel felfegyverkezve vállal művelődési otthonban munkát. Terjengős dolgozatok elemzik azokat a speciális ismereteket, amelyek a jól képzett népművelő tarsolyából nem hiányozhatnak A hiba csak az. hocv ezek más. egzaktabb területek által is- vizsgált szociológiai, pedagógiai, pszichológiai, vezetéselméleti stb. részproblémákat takarnak. A közművelődés elmélete mindmáig képtelen volt ezt az eklektikus ismeretanyagot sajátos, új minósséggé. önálló tudománnyá gyumi. Nem veleilen az sem, hogv ez az elmélet többnyire óhajtó módban fogalmazza meg következtetéseit. Nem abból indul ki. ami a társadalmi gyakorlatban van. hanem abból, aminek lennie kellene. Az elmélet és a gyakorlat, pontosabban a jelenlegi közművelődési gyakorlat szükségletei közötti szakadék keltette feszültségekért az iskolából kikerült fiatal szakembereket teszik felelőssé. Hiába ismeri a felnőttnevelés — vagy ahogy előkelőbben mondják az andragógia — hetvenhat pontba foglalt legfőbb jellemzőit, ha nem tud megszervezni egy rendezvényt, nem tudja kitölteni a szükséges nyomtatványokat és még arra sem képes, hogy technikai személyzet hiányában maga javítsa meg az elromlott villanykapcsolót. Nem minden alap nélküli tehát a gyakorlatban naponta tapasztalható elméletellenesség, de úgy vélem, hogy rossz helyen feltett rossz kérdésekről folynak ezek a csatározások. A legfontosabb népművelői feladatot ugyanis — a kapcsolatteremtés készségét — sem az iskolákban, sem a gyakorlati munkában nem kérik számon. A népművelő nem új értéket termel, hanem értékeket közvetít. Ehhez pedig jól kell ismernie azt a társadalmi közeget, amelyben dolgozik, amelynek megbízottjaként tevékenykedik. C

sak az indulhat ki a közösség igénveiből, szükséglétéiből. csak az találhatja meg a leghatékonyabb módszereket a kultúra közvetítéséhez, aki maga is a közösség életét éli. A kultúrakiszerelő és -elosztó hivatalként működő művelődési otthon népművelője nem találhat utat az emberekhez, nem ismerheti ki magát a kapcsolatok bonvolult szövevényében. Közkeletű tévedés, hogy a népművelő a legokosabb ember a faluban, s kitüntetett helvzetében az a dolga, hogv meghatározza: a nagyobb közösségnek mire van szüksége. Ha önmaga is így gondolkodik, nem csoda, ha sokszor egyedül marad, nincs aki a rendezvényeit látogassa. Ilyenkor születik az önfelmentő magyarázkodás az emberek közömbösségéről, érdektelenségéről. Talán ennyi is elég annak alátámasztására, hogy a népművelés mindenekelőtt életforma. Sajátos állapot, amelyben egy közösség művelődésének, társas kapcsolatainak katalizálása a legfőbb rendező elv. S annyit ér a népművelő, amennyit ebből sikerrel megoldani képes. PALLAGI FERENC