Délmagyarország, 1984. augusztus (74. évfolyam, 179-204. szám)

1984-08-04 / 182. szám

Szombat, 1984. augusztus 11. 3 DALLOS JENŐ: KIRÁNDULÓHELY Merre tart a magyar próza? Amerre az egész világé: két elkülönülő, egészen ellentétes Irányba. Az egyik a mind elvontabb, áttételesebb, játékosabb, stilizáltabb, szinte már öncélúan költői, mély lélektani, egyszerre ősi népi és szürrealisztikus szövegek sora, sokszor a tudat vagy tudattalan tartalmainak, képeinek végtelen áradása. A másik az egy-az-egyben valóságot visszatükröző dokumentum- és tényirodalom meg szociográfia, amely hőseit valódi nevükön lépteti föl, eredeti, „talált" szövegeket, szövegeket Iktat be; nem kommentál, csak szűkszavúan megmutat. Az előbbi — nevezzük így — szürrealisztikus kifejezésmód friss és tipikus példája Esterházy Péter Fuharosok-ja, amely tudatáram-ábrázolás ugyan, akárcsak Joyce Ulysses-ének utolsó fejezete (ez az úttörő s immár klasszikus modell), de az egész történetiségbe ágyazódik, akárcsak Goethe ébredése Mann Lotté-jában. Igen ám, de közben a végletekig stilizált és nyelvi tekintetben szinte költőien formált szöveg ez, amelyből csak nagynehezen lehet kihámozni, hogy korban, történésben Weöres Psyché-jének a hajdani népélet mozgalmas kereskedelmi? bordély?) világában játszódó párdarabja. Szintén múlt század eleji, történelmi téma ellentétes megközelítésével dolgozik Bor Ambrus a Morion-ban, mikoris a történelmi dokumentáció eszközeivel él, s látszólag önkényesen választott jelzéseivel az eleddig igencsak terjengős történelmiéletrajzi regény műfaját fogja össze kecsesen kis és éppen ezért igen megnyerő, könnyen olvasható füzetkébe. A történelmi regériy szinte az egész korunkbeli művészet leginkább megrekedt műfaja, ezért fontos akár az úttörő, anarchizáló verses regényt író Weöres, akár Esterházy, akár Bor kísérlete, amely hasonló külföldi törekvésekkel párhuzamos, példáiil Golding alig négyéves — és már magyarul is olvasható — Bearatás-ával. A közelmúlt történelmének máig is fájó világát állítja elénk Sándoi Iván a Ködloras-^an. Ez a regény is a dokumentumszerű típush* sorolható. Nem az igazán dokumentum műfajba, mert a szűkszavú, szigorúan szerkesztett re.tény a valóság által sosem produkálható, kiszámítottsággal illeszti össze, s viszi tovább a frissen megvalósult szocialista rendben véghezvitt törvénytelenségek adalékait, olyan koncepciós per ábrázolásával, amelyhez a pörök bármily ördögi konstruktőrei egyszerűen nem voltak eléggé intelligensek. Az abszurditásban meglátni a rendet — ez persze minden történetszemlélet indokolt törekvése, és az írói alkotás saját belső rendje a képtelen rendetlenségét is képes renddé szervezni, pedig ilyen fokú manipuláció aligha létezett: a koncepciós perek korántsem voltak ily koncepciózusok. A szerkesztéssel párosult írói szuggesztivitás a törvénytelenségekről írt legjobb művek közé sorolja Sándor Iván könyvét, csak Lengyel József és Hernádi Gyula egy-két. írása vetekszik vele. Fanyar öngúnya teszi igazán megnyerővé, mi több: hitelessé Nemes György ízig-vérig realista dokumentumregényét, azaz önéletrajzát (Bal-jobb, bal-jobb). Ugyanarról az időszakról ír, amiről Sándor Iván, a mondhatni kiváltságos és mégis kirekesztett pártember szemszögéből. Ám épp a valósághűség az, ami a Sándor-féle megemelő, szuggesztív elrajzolással szemben alulmarad és hatás dolgában gyengébbnek bizonyul. Valódi dokumentumkönyv Csörsz Istváné, a Sírig tartsd a pofád, ez a sok kilométernyi magnófelvételből összeállított kötet a kallódó lumpen-ifjúságról, egy galeriről. Már első kiadása figyelemre méltó volt, mert korántsem kedvcsináló módon, mégis hitelesen ábrázolta jobb sorsra érdemes fiataljainak tévelygését. A velük való jó pár évvel későbbi, újbóli szembenézés aztán párját ritkító távlatba helyezi a különben esetleges egyéni sorsokat — és ez a távlat társadalmi, sőt történelmi távlat: íme, így változik, alakul, sőt fejlődik az (olykor már reménytelennek ítélt) ember, mégpedig (bármilyen banálisnak' hat is) a munka és a sikeres párválasztás révén. Tárgyias, valószerű (és valóságból ellesett de jócskán javítgatott, sűrített, stilizált) monológjaival. Csörsz azt a hatást éri el, mintha a szépítetlen nyers valóságot állítaná elénk. Ám a legigazabb valóságtükröző szándék sem kielégítő e nélkül a szelektáló, sűrítő, modelláló írói alkotómunka nélkül. Épp ezért hovatovább nem is tudunk mit kezdeni a régi típusú, részletező regényekkel, még ha dicséretes módon a ma létkérdéseiről szólnak is, ha tömegek követelik is, s ha megkapják. elolvassák, tetszik nekik, sőt élniük segít. Sok párját kereső nőnek nyújthat lelki segítséget Bihari Klára Elvált aszszonya, és ezért jó, hogy megjelent. A művészi megoldásokat is figyelő s méltányoló olvasó (köztük a kritikus) azonban szomorúan figyeli a sablonszerű jellemzéseket, a valóságból választott, mégis sematikus figurákat Ami átlagos-, még nem tipikus, és ami tipikus, — az nem okvetlenül művészileg helytálló. Mindez persze csak néhány típus, — adalék ahhoz, hogy merre tart prózánk. A Népszabadságban nemrég Sőtér Istvánnak (nemcsak a kritikusnak, hanem a máig sem igazán méltányolt regényírónak) kitűnő cikkét olvashattuk nagyjából ugyanezen témáról. Többet is mond, mást is, mégis egyetértünk s egyet mondunk. Ügy fest, hogy a magyar regény csak az utolsó évtizedekben lett igazán korszerűvé, azaz képes sorozatosan és ugyanakkor megcsinálni mindazt, amivel fejlettebb prózairodalmak is próbálkoznak. Mindez azonban csak próbálkozás marad, ha nincs valóságíedezete, és mögötte olyan írói mesterségbeli tudás, amely alkotói-szerkesztői tudatossággal is párosul. Jó lenne még a tehetség megragadhatatlan és ritka csodája, amely az előbbiekkel együtt — még a legjobbaknál is — csak reménység... KRISTŐ NAGY ISTVÁN Értékeink: — A Béró-ház A

régi Palánk legkedvesebb hangulatú utcája az Oskola utcmi és itt áll ma is a Béró-ház, amelyet Vedres István tervezett, és Schwörtz János épített fel, a Szerbiából ideszármazott (vagy menekült) Béró József és családja számára. A család előbb a mai Rókus városrészben telepedett le, ahol szerényebb házat lakott. kukoricatermeléssel és sertéshizlalással foglalkozott, majd tőkét gyűjtve, építette fel Szeged első kétemeletes lakóházát, az Oskola utca 13. szám alatt. (A néveredet valószínűsíthető azzal a korabeli szokással, hogy a korábbi keresztnévből (Pero) alakították ki a magyar vezetéknevet.) Az épülettel 1810-re készültek el, copf stílusban (a barokk és a rokokó mozgalmasságának ellensúlyozására Franciaországból átszármazott építészeti stílusnak az a fő jellemvonása, hogy az oszlopfők és a szemöldök-párkányok fűzérre, copfra emlékeztető díszítést kaptak. Legszebb hazai példánya az egri volt Líceum épülete). Utcai homlokzatán ma már nem ismerhető fel az eredeti stílus, mert az 1968-as felújításkor nem restaurálták hűen. E

bben a házban és a mellette levő épületben alakították ki a hetvenes években a Hungária Szálloda és Étterem Vállalat hangulatos Alabárdos Éttermét, amelynek belsőépítész terveit Rédai Ferenc készítette. Az egykori szegedi várból, Kováts István szegedi kőművesmester, ahogy magát nevezte „egy szegény pórfiú" által megmentett és a későbbiekben létrehozott lapidáriumból (kőtárból) korabeli kődarabokat és Szeged címerét esztétikusan helyezte el a belső falakon. Megkapó ipartörténeti emlék az a nagy kiterjedésű öntöttvas műtárgy, amely a mellékhelyiségekhez vezető helyen áll, és Grassely László vaskereskedő készíttette a Kígyó u. 5. szám alatt volt üzlete elé. amolyan reklám megállító táblának, A vastábla a Kígyó utca felőli bejáratnál állt, majd a cég tönkremenetele után került Varga Dezső vaskereskedő tulajdonába, a Híd utca 3. szám alatti üzlete elé. A műtárgyat a pécsi Jiratkó Antal tervezte, és a Ganz és Társa-cég öntötte, a századforduló körül. Az étterem bejárati kapuja, amely rézből készült, tervezője: Meszlényi János. Színes üvegablakai — Szeged együttes szimbolikái: hal, nap és folyó — szintén említést érdemelnek. A ház kiemelkedő ipartörténeti emléke, hogy az 1801-ben, a Széchenyi téri Grünn Orbán-házban (ma a Debrecen Étterem működik benne) létesített első szegedi nyomda előbb a Wodiáner-házba, az Oroszlán utca sarkára költözött, majd innen került a Béróházba. Az első szegedi nyomdát ekkor már az elhalt Grünn-házaspár fogadott fia, Grünn János vezette. Nevéhez fűződik az a kultúrtörténeti tény, ő indította el a többszöri sikertelen próbálkozást követően az első szegedi újságot, a Tiszavidéki Űjság-ot, 1849. január 1-én. Miután ez a lap csak öt hónapot ért meg, a másodikat, a Szegedi Hírlapot is ő adta ki, ugyanabban az évben, május 2-án. Dugonics András és Vedres István munkáinak is ő volt szegedi kiadója azontúl, hogy kiadványai és nyomtatványai egész Dél-Magyarországra eljutottak. A külföldön tanult, művelt és nagy felkészültségű Grünn János (1814—1874) úgy alakította ki az új rendszert, hogy az utcai fronton helyezte el az üzletet, és a hátulsó traktusban a nyomdát, ő pedig a második emeleten lakott, míg az elsőn a Béró-család. » És itt kezdődött az a románc, amely János és Béró Via (Tiola) életét annyira széppé tette mindkettőjük számára, nemes együttlétükben. Már az első találkozáskor kialakult a kölcsönös szimpátia, és ez sokszor összekapcsolta őket a Palánkban és a Tisza partján esti sétáik alkalmával. Az érdemi rajongás csak megismerkedésüket követő egy év múlva alakult ki, kezáeményezőleg a nyomdászban, majd Viában is. Megértették a néma szerelem szavát, amelyet egyikük füle sem hallott, de mindkettőjük szeme látta, és lelke átérezte, mint a cinklemez a sósavat. Grünn írásai az egykori pozsonyi lapban is megjelentek, Viának ajánlva — Tulajdonképpen külföldön váltam férfivá, és csodáim máig is sokszor odakötöttek. Viszont most hozzád kötődöm, rólad írok, mert álmaimba bevonultan élsz. Te ihletsz, és én Téged idézlek, hogy ne legyek boldogtalan, mint a fa, amikor már magára hagyja a lombja. Bármennyit is írok rólad, bármennyire is ismerlek, úgy érzem, semmit sem mondtam el rólad, aki mindennél és mindenkinél több vagy. Via arckifejezése, mélyfekete szemei, koronás hajviselete, klasszikusan finom metszésű ajakvonala, kezeinek szépen formált ujjai — összességében olyan üde érzést váltottak ki a nyomdászból, mint az alvó gyermek álmodó arca. A Béró-ház műemlékjellegű, védett épületünk. E

nnyit mesél a Béró-ház. Milyen nagyszerű lenne, ha a többi régi szegedi házat is vallatóra fognánk, és felfedeznénk a beszélő szegedi házakat, egymásutánjában. BÁTYAI JENŐ 55 Rómáról jut eszembe.. 50. Minden jó, ha a vége jó A Termini pályaudvar mellett, közvetlenül a Sta. Maria degli Angeli bazilika szomszédságában található a már említett római Nemzeti Múzeum, amelynek rövid ismertetése után azt a rosszul kezdődött, de jól végződött élményemet szeretném ismertetni, amelyben 1978-ban volt részem. A Nemzeti Múzeum (Museo Nazionale) a világ egyik legjelentősebb múzeuma, amelyet az 1870es ásatások során nyitottak meg, majd privátgyűjteményekkel gazdagítottak. A múzeum tárgyai hellén hatást tükröznek. A leletek nagy részét a római villák alapozásánál találták, de a magángyűjteményeken kívül igen sok származik közülük a Róma-környéki helyiségekből. A világhírű múzeumi anyag megnézésére egy esős napot szántam, pihenésképpen a könyvtári munka közben. Mire voltam kíváncsi? A mozaikokból kirakott tengeri kagylókra, mitológiai alakokra, gráciákra, szatírokra, istenekre, padló-mozaikokra, a Diocletianus termáiban talált dedikáló feliratokra, a termák térképére, a mitikus alakokkal díszített szarkofágokra, a híres görög szobrászok vagy azok iskolájából kikerült mesterek műveire, Miron diszkoszvetőjének hú másolatára, az 1929-ben a Nemi-tóból kihalászott két hajón talált bronzszobrokra (a hajókat a németek 1944-ben elégették), a Vesta-szűzek főnökasszonyának, Hadriánus feleségének, valamint Augustus, Vespasianus és a többi császár mellszobrára. A feliratokat olvasva észrevettem, hogy egy férfi jön közvetlenül mögöttem két hölggyel, akiket szigorúan korhol. Nem figyeltem beszédükre, de a férfi „nevelése" olyan hangos volt, hogy nem tudtam a feliratokra koncentrálni. Erre odafordultam, és mondtam neki az Olaszországban kötelezően „scusi"-val (bocsánat!) kezdődő szöveget, miszerint ezek a tárgyak — olasz tanár lévén — nagyon érdekelnek, és nem tehetem, hogy bármikor .megnézzem, kérem tehát „piú piano" (csendesebben) beszéljen. Az őr elsápadt, mert ki másnak mondtam ezt, mint Olaszország öszszes múzeuma főfelügyelőjének. Azért haragudott a muzeológusokra, mert nem biztosítottak megfelelő hőmérsékletet a mozaikok konzerválására. Ezt akkor tudtam meg, amikor bemutatkozott, és — mint mondta — kárpótlásul megmutatott nekem egy éppen restaurálás alatt levő piciny szarkofágot, amelyet akkor találtak egy római villa alapjai lerakásánál. A kis koporsót az egyik oldalon még agyag fedte, de a letisztított másik oldalán jól látszott a dombormű, amely vadászjelenetet ábrázol. Magas férfi lándzsája átdöf egy kislányt, és az lehanyatlik. A koporsóban talált bebalzsamozott kis tetem Publius Cornelius Scipio kislányáé. Ilyen jól konzervált múmiát még sohasem találtak — mondta a professzor. A lánvkn homokóraféle játékszert tartott a kezében. A múzeum kondicionált, levegőiének irgadozása következtében azonban a kis test összeesett. Attól félve, hogy teljesen tönkremegy, átvitték a torinói múzeumba, ahol teljesen biztos állandó hőfokon tartják. Még azt is megtudtam, hogy a csodás lelet napvilágra kerülése után azonnal utánanéztek a római forrásokban, és ezek alapján bizonyosra vehető, hogy a pun háborúk hadvezére kislányáról van szó, aki vadászat alkalmával lelte halálát. Elámultam a csodálatos történet hallatán, és gazdagabb lettem egy szép élménnyel, amelyet nehéz elfelejteni. TIMARNÉ MAKKAR ERZSÉBET