Délmagyarország, 1984. május (74. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-05 / 104. szám

Ö Szombat, 1984. május 5. Képek a múzeumból Mednyánszky László: Virágzó fák Gyerekfejjel még azt gondoltuk: megleshetjük a természet -tit— kait. A füvek növekedését, a barackfák virágba szökkenését — egyáltalán a környezet újjászületését. De aztán sorra-rendre kudarcot vallottunk. Mire észbekaptunk: már zöldbe borult minden, kitavaszodott. Mednyánszky Lászlón viszont nemigen fogott ki a természet, ö nemcsak kívülről figyelte a fákat, a hegyeket vagy a vizeket, hanem együtt élt velük. Alig akad magyar festő, aki annyi időt töltött volna a szabadban, mint Mednyánszky. Bebarangolta hazánkat, Csehországot, Ausztriát, majd Észak-Olaszországot, s közben testközelbe került a legkülönfélébb tájakkal, hangulatokkal. Remekül ismerte a MagasTátra arculatait, az Alföld tágasabb horizontját, akárcsak az év- és napszakok legapróbb rezdüléseit. Erről tanúskodik a Virágzó fák című olajkompozíció is. Látszólag egyszerű tájrészlettel találkozunk e képen: mégis a természet megújulásának egyik legfelemelöbb, legmegfoghatatlanabb pillanatát érzékelhetjük. A földön bársonyos, hamvas zöldekre figyelhetünk, az égen meg üde, világoskék tónusokra, ennek ellenére a fákon és az égen jelentkező fehéres, ibolyás színek a főszereplők. Bennük teljesedik ki a természet ünnepe, az élet folytonossága. És tényleg: Mednyánszky nagynak, méltóságosnak mutatja a természetet. Mert a képtér felületét a romantikus, szeszélyes faformák uralják, amelyek egyben kapcsolatot is teremtenek a földi és az égi szférák között. „Hidat kell építeni a véges és a végtelen között." — vallotta a művész. Igaz, ezúttal egy derűs, optimista művét látjuk, ám innen sem hiányzik az egyénibb, filozofikusabb, korszerűbb felfogás. Hiszen majdhogynem testetlennek, sziluettszerűnek tapasztaljuk a fák formatestét, ami a másik oldalon elválaszthatatlan, a könnyedébb, levegősebb plein-air előadástól. Nem véletlen így, hogy Mednyánszkyban a modern hazai festészet egyik úttörőjét tiszteljük. SZUROMI PAL Képes Géza Önéletrajz Tűzzé csiholtak, lánggal lobogok, utamban én mindent felégetek, nemcsak odakinn: lomot, szemetet. de azt is. mit a sors belémdobott. Szelíd szépség és vad gondolat: ég! s úi borzongások gyökere, a bűn. Hát aWkor mi marad meg. ami még érdemes, hogy túl bánaton, derűn rá felfigyeli? Marad a láng maga. Körül égés és pusztulás szaga. de nem csihad le. égig csap a vágy. A láng a láng! ha nem táplálja semmi s ideje már hideg hamuvá lenni: lobog — táplálja még saját magát. Endrődi Szabó Ernő Alkalmi szonett M.-nak mint hegygerincen méh'zöld ásító katlan melyben a csend falai közt öntudatlan forogva és lebegve zuhanunk halált nem félve rántia le egyik a másikát szorítva s karolva gyilkos ölelésben olvan most a pillanat e percn-M létben a két lapuló szó közölt, melvben kékcvillog a iég s beékelődik egészen közéd s közém a kimondhatatlan ... csak ülünk a villogó néma fagvban föld-hallgatásként kövesedő dacban s már egvre távolabb att11 hogv fei döntsön ne indulat és hogv te ments meg vagy én segítsek neked: — hát menj! Firenzében... A zuhanyozóban hallom, hogy szomszédaink már zárják a szoba ajtaját. Gyors_ félmondatok, sietős léptek az aitó előtt, azután csend. — ök máris indulnak — gondolori, és közben kimondhatatlan gyönyörűséggel csorgatom magamra a hűs vizet. Délben jöttünk ki a Mediclkápolnából. A hőségben egy törmelékkel borított utcán is át kellett bukdácsolni, hazáig. Hiába, itt is van útfelbontás, nemcsak otthon. Csupa porosak lettünk. A déli forróság itt egymagában is gyötrelem, kába lesz tőle az ember. a testét pedig marja az izzadtság és a rátelepedett por. Szegények, nekik aligha volt idejük zuhanyozni... Így ismét beülni az átforrósodott buszba!... Szerencse, hogy én nem abba a csoportba kerültem. Gyuri bezzeg bejön értünk a szálloda elé a busszal. Nem szabad, de ő bejön . .. Azt mondta, megpróbálja, hogy ne kelljen fél órát gyalogolnunk a hőségben a parkolóig . . . Reggel fél héttől este fél hétig behajtani tik« .., azt mondják, árt a rezgés a műemlékeknek, azért. De Gyuri bejön ... Amikor leérek a hallba már jövögetnek á többiek is. Percek alatt együtt a csoport. — Rendes fiú ez a Gyuri! — Igazán rendes. — Azt mondják, a másik csoportnak el kellett mennie a parkolóba. Ebben a hőségben! Várunk. Mj ott vagyunk, Gyuri sehol. Nem baj, majdcsak megjön. Jön is! Remegő kézzel nyomja meg a csapóajtót, alig van benne erő annyira kitárni, hogy beférjen a résen. Lángvörös arcán patakokban folyik végig a veríték. — Akkor indulhatunk? —kérdezzük többen is, mivel ő nem szól. — Nem — feleli alig hallhatóan. — De hát miért? — Ellopták a buszt — nyögi végre a szörnyű hírt. — A parkolóból? — Nem. Innen a szálló mellől. Bejutottam szerencsésen, megálltam itt oldalt. Szűk kis sikátor, egy lélek sem volt ott. Kicsit korábban érkeztem, gondoltam, indulás előtt még bemegyek a mosdóba. Csak itt. a hallban. Igazán, csak éppen bementem, és mér jöttem is ki . .. nem lehetett több tíz percnél.. . Indultam vissza, hogy beindítsam a motort, azzal se töltsem az időt, ha majd mindenki leért... És akkor látom, hogy nincs busz!... Természetesen azonnal körbeszaladtam a szálloda épületét, futottam ki, egészen az Arnóig, hátha még valahol meglátom a forgalomban. — Engem elutazásom előtt fiKalandozásaink gyelmeztettek otthon, hogy nagyon vigyázzak, mert itt bizony lopnak! — Ez. sajnos, igaz. A kollégáméi? kocsiját a szálloda előtti parkolóban törték föl éjszaka, míg ők aludtak, és mindent elvittek belőle. — Itt még kamiont is lopnak! Hallottam olyat, hogy egy kamiont elloptak a teljes szegfűrakománnyal. — Szegfűvel? Mire kellhetett neki annyi szegfű? ' — Mire, mire? Nyilván másra számítottak. — Kérem, ezt tessenek meghallgatni! Tavalyelőtt a sógorom főnöke járt Olaszországban a családdal. Valahol a tengerparton leálltak a kocsival, hogy egy kicsit fürödjenek. A nagymamát bennhagyták, hogy vigyázzon a csomagokra, ők meg bementek a vízbe. Egyszercsak hallják, hogy a nagymama sikoltozik. Odanéznek. hát látják, hogy három férfi tuszkolja kifelé a kocsiból. Mire ők kiértek a vízből, a támadók már el is hajtottak p kocsival. Ott álltak, kérem, egyszál fürdőruhában, pénz nélkül, iratok nélkül. A követség hozta haza őket. Mindenük odaveszett, és utána egy évig fizették a részleteket a hazahozatalukért. Az olasz rendőrség pedig azt mondta, örülhetnek, hogy egyáltalán kirakták a nagymamát a kocsiból és nem vele együtt lopták el! — A rendőrség! — kapott észbe valaki. — Jelenteni kell ,a rendőrségnek! Gyuri megadóan támolyog az IBUSZ-vezetőnl? nyomában a szálloda portásához. Együttérző fejcsóválás, telefon, bólogatás, újabb telefon — biztatás, még egy telefon, meg még egy: végre felcsillan az idős portás szeme, szája széles mosolyra húzódik. — Leteszi a kagylót, és élénk olaszos gesztikulálás közepette közli: — Jó hír, signor! Megvan a busz! ön rossz helyen hagyta. Behajtott oda, ahová ebben az időpontban tilos. Bizonyára nem vette észre a táblát. Külföldiekkel megesik az ilyesmi, de hát a rendőrség ... tudja, hogy van ez... nem lehetnek tekintettel az ilyesmire. Ha észreveszik, se szó. se beszéd, már viszik is a tilosban parkoló járművet... Hát Pisába már nem megyünk. De ne akarjon az ember mindent. jó, hogy legalább megvan a busz! A mi szép, új Ikarusunk! Széledezünk. Ki erre, ki arra. Gyuri és idegenvezetőnk a rendőrségre; egy isten háta mögötti helyre, ahová a buszt vitték. Előttem fiatal nő lépked. Lépteire libeg körülötte a fehér madeirából varrt, vagyont érő nadrágszoknyája. Akinek ilyenre telik, annak bizonyára van kocsija is. Sőt! Alighanem sofőrrel! De itt Habtiindérke is gyalogol: reggel fél héttől este fél hétig behajtani tilos! A vacsoránál már Gyuri is velünk van. Fáradt, gyűrött, de már nyugodt. — Megvan a busz? Bólint. — Ment simán minden? — ötvenezer líra. Ez a legkisebb bírság. Torkomon akad egy pillanatra a paradicsomos makaróni, ötvenezer líra — szép pénz. összesen, az egész itt-tartózkodásra kaptunk 130 ezret, háromezer forintért, akkor az ötvenezer annyi, mint... Reggel korán kelünk. Lehordjuk a csomagjainkat, megyünk tovább Rómába. De előtte még egy nagyot reggelizünk. Leülünk a megterített asztalokhoz. Friss kifli, kenyér, a tányérokon a darabka vaj, hozzá a pici dobozka dzsem — a szokásos turistareggeli. No. nem ebből fogunk nagyot reggelizni: szeljük a hazai szalámit, kenjük a hazai májkrémet, kissé zavar bennünket, hogy csak mi — magyarok. Közben egy távolabbi asztalnál is helyet foglal négy ifjú hölgy. Egyikük gyorsan a táskájába rejt két dobozka dzsemet — a négy közül. Kuncognak. Azután a Kis Szemfüles komoly ábrázattal odainti a felszolgálót. Látjuk, hogy reklamál. Két dzsemmel kevesebbet tettek az asztalra. A felszolgáló méltatlankodik, szerinte az lehetetlen, tett ő mindenhova eleget, de azért pótolja a hiányzót. Amint ellép az asztaltól, a Kis Szemfüles nekibátorodva. felkapja a szomszéd asztaltól mind a négy dobozkát. A felszolgáló észreveszi. Ez már sok! Viss&alép, méltatlankodik. Az aprócska perpatvar után megy a felszolgáló a dolgára, de fél szemét most már állandóan a környéken tartja. Eszünk szó nélkül. Mert ugye, magyar ember, mikor eszik, nem beszél. Egyre gondolunk mind a négyen: nem a mi csoportunkból valói?! Talán a másik csoportból? De hát mit-javít ez rajtunk? Misinek már a negyedik szendvicset kenegeti gondos kis felesége, közben a szomszéd asztalt figyeli kitartóan. — Nem magyarok — súgja végül az asztal fölé hajolva. — Biztos? — Biztos! — Honnan tudod? — A cipőjükről! Ez megtámadhatatlan bizonyíték. Teljesen megnyugszunk, tovább már nem is törődünk velük. Indulunk. Sietni kell. mert ide, ugye, fél hét után már behajtani tilos! Misi egy igazi magyar úr eleganciájával hagyja a tányérján az érintetlen dobozka narancsdzsemet F. SALLAI JCLIA „Rómáról jut eszembe..." 37. Diadalmenetek a Fórum Romanumon Megkísérlem úgv összefoglalni mindazt, amit a diadalmenetekről a történeti forrásmunkákban olvastam, hogv az olvasó szemléletesen el tudja képzelni a Fórum Romanumon e lezajló nagy eseményeket. Ha a római hadvezér győzött, akkor vagy azonnal, a csata színhelyén, katonái kiáltották ki imperát'ornak. vagv a szenátustól kapta ezt a megtisztelő címet. Mindkét esetben tiszteletére hálaadó ünnepeket rendeztek Rómában. A legnagyobb katonai kitüntetés a diadalmenet volt. Ilvet csak az a fővezér tarthatott, akik a külső ellenséggel szembeni iogos háborúban a győzelmet saiát fővezérlete alatt vívta ki a legyőzött ellenségből több mint ötezret elpusztított, és a birodalom határait nagyobbította. Ez alkalommal a fővezér a katonaságot is magával hozta, annak jeléül. hogv a háborút befejezte. A harcosok a Mars mezőn gyülekeztek, míg a szenátus Apolló templomában tárgyalt a diadalmenet engedélyezéséről. Ha a hozzájárulás megtörtént, a szenátus és a tisztviselők üdvözölték az imperátort. maid a nép uiiongása közepette megindult a menet a dladalúton. a Via Sacrán. a Fórumon keresztül a Capitóliumra. Az élen haladtak a szenátorok, őket követte a zenekar. Az áldozati állatokat római ifiak vezették, utánuk a hadizsákmányt és a meghódított ország folyóinak, városainak, hegyeinek szimbolikus képeit vitték. Ott menetellek — bilincsbe verve — a legelőkelőbb foglyok (akiket kivégzésre azonnal a föld alatti börtönbe vittek), őket a fővezér liktorai követték — borostyánnal körülfont vesszőcsomókkal, egv csapat színész az ellenséget gúnyolta, maid az aranyozott borostyánkoszorúval díszített, négves fogatú diadalszekér következett. Ezen állott aranyozott saruban és ünneplőtógában, jobbjában borostyánággal, baliában elefántcsontjogarral a győztes imperátor. Közvetlenül a háta mögött egv állami rabszolga állt. aki Jupiter aranykoronáját tartotta a fővezér íeie fölött, s közben ezt mondta: ..Tekints hátra, emlékezz arra. hogv ember vagy!" Ezekkel a szavakkal akarták az ünnepeltet gyarló emberi mivoltára figyelmeztetni, s ellensúlyozni a magasztalást. Valószínűleg ez volt a célja a tömeg uiiongásába vegyülő gúny verseknek is. amelyekkel olykor, mint Cézár esetében is. a fővezér gyengeségeit illették. Ugyancsak a diadalszekéren foglaltak helvet a fővezér kisebb gvermekei. míg felnőtt fiai a sereg tisztieivel hátrább lovagoltak. Az egész menetet a borostvánkoszorús katonák zárták be. A győztes hadvezér Jupiter templománál áldozatot mutatott be. megajándékozta a katonákat. s végezetül nagyszerű lakomát csaptak. Erre a konzulokat is meghívták, akii? többnyire azért nem jelentek meg. hogv rangjukkal ne kisebbítsék a fővezér dicsőségét, összesen körülbelül 350 diadalmenetet jegyeztek fel a történetírók. Az utolsót Diocletianus császár tartotta, i. sz. 302-ben. A római hadsereg fegyelmét, a katonák hősies önfeláldozását, és általában a római katonaeszménnyel kapcsolatos, kétezer évnél is régebbi eseményeket leghitelesebben Livius történetíró örökítette meg. TIMARNÉ MAKKAR ERZSÉBET ?