Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-07 / 82. szám
75 Szombat, 1984. április 7.' A mai vers és olvasója C sökken a könyv becsülete. Nem én mondom ezt, hanem olyan szakemberek, akik vizsgálati adatokkal nyomatékosítják állításukat. Mintha minden a könyvolvasás ellen esküdött volna össze. A televízió. Az ezernyi fajta magánhobbi. A munkaidőn túli magánmunkák. Veszélyeztetettségérzetünk, amely az elmélyülés.t kívánó, lélekrezJüléses szépirodalom helyett a nyers, közvetlen tudnivalókra tesz kíváncsivá bennünket. Mj újság a világ feszültséggócaiban? Üjságot olvasunk — könyvet nem. A fiatalok újságot sem olvasnak. Világgal érintkezésük elemi eszköze nem a betű, hanem a hang. Diszkózenét hallgatnak, koncertmuzsikát, fejhallgatót hordanak az utcán is, mintha fülvédővei védekeznének a világhideg ellen. Ezt már én mondom: volt idő, amikor úgy látszott, hogy a könyvnek példátlanul nagy becsülete lesz. Cikket is írtak erről, külföldieknek szánt kiadványban, tizenöt évvel ezelőtt, már-már a diadaljelentések modorában. A könyvheti novellaantológiáról, amelyet százezres példányszámban kapkodtak el. A Szép versek sikeréről. Az amatőr irodalmi színpadok sokaságáról. A versmondó versenyekről. A hosszú sorokról, amelyek a könyvsátorban dedikáló írók-költők előtt kígyóznak. Ez mindmind tény volt, nagy kifutást é6 boldog beteljesülést ígért Nemrégiben pedig a debreceni irodalmi napok tahácskozói is azon borongtak novemberben: ez a futás bizony megtorpant, a boldog beteljesülés nem következett eL V ajon miért? A szakemberek válaszát fölsoroltam már: az olvasáshoz idő kell, az időt pedig elrabolja tőlünk a televízió, a hobbi, a különmunka, a hifitornyos, diszkózenés divat. És már itt ólálkodik a kertek alatt a legnagobb időrabló: a videó. De nem kínál-e választ maga az irodalom is? Jelent-e elég nagy csábítást? Van-e vonzása? Válaszol-e az ellene dolgozó erők kihívására? Irodalmi hetilapnál dolgozom, több mint húsz éve, illik hát erről beszélnem: a közönséget igenis zavarba ejti az úgynevezett modern irodalom. Mintha szánt szándékkal nem akarna válaszolni a kihívásra. Nem keresi az ellenerők csábításának kitett közönség kegyeit. És ez mindenképp belejátszik abba, hogy teret veszít. Elég, ha a modern költészetre hivatkozom. Ez a költészet bizony próbára teszi olvasói türelmünket. Nem ismeri ugyanis a klasszikus harmóniát. Mármár arcpirítóan fegyelmezetlen. Ha tanáros-iskolás ítélettel szólunk róla: ez a költészet fegyelmezetlen a „helyesírás" dolgában is, a „külalak" dolgában is, a „tartálohi" dolgában is. Fegyelmezetlen a központozásban, a szóhasználatban, a képekben, a képtársításokban, az arányokban, az érzelmekben és a gondolatokban. Van költő, aki a végsőkig költőietlen, van aki a végsőkig költői; az egyiknél szürke Dunavíz a vers. a másiknál tiszta nektár, de egyiknél sem csak ital — fürödnek benne. Van. akinél láncreakciót robbant ki a szó, a kép, és nukleáris hamuesőként zuhognak ránk a versek. Van, aki az írásjelek, a szórendek, a váratlan sorvégek kátyúin teszi próbára a versmondatot: mit bír el. Van, aki mintha az analitikus ideggyógyászat tankönyveinek szabadtársításos szövegmintáira, vagy egy biológiai lexikon címszavaira tromfolna rá. Van, akinél lompos a vers, mintha zsebre dugott kézzel, cigarettával a szájhan kívánná elszavaltatni; van akinél ünnepélyes a vers, mintha szavalókórusnak szánná egy walhallai homályosságú misztériumjátékban; van, akinél titokbizalmasságű a vers. mintha önmaga akarná elmondani, tükör előtt, rálehelve a megfejtést az üvegre. És van, aki hideg tárgyakként koppantja, de van, akinél hólavina-lávaömlés slsteregteti egymásra a képeket. A mai avantgard versben azt találjuk a legkevesebbnek, hogy az egyik verssort vízszintesen, a másikat függőlegesen kell olvasni. De még az is kevés, hogy a verseket kacskaringósan kell kibetűzni, mert úgynevezett képversek. A legtöbb az, hogy a verseket nem kell. mert nem is lehet elolvasni, hiszen betűk helyett saját találmányú hieroglifákból állnak. Olyannyira, hogy még az olvasástól mindeddig el nem tántorított versbarát is megborzad, és olyasmit sóhajt: „Hol vagy Petőfi, hol vagy Arany, hol vagy Tompa?" Esetleg hajlamos azt mondani: ennél még az ügynevezett giccsköltészet is jobb. Hiszen még az is kiválthat művészi élményt, mert kettőn áll a vásár: lehet, hogy a mű értéktelen, ám hátha én, a műélvező, értékes vagyok? És hátha feldúsítom a műélvezetet a magam gazdag értékeivel? De mit dúsítsak fel azon, ami nem is akar hatni rám? E s én mégis azt mondom most: persze, hogy olvassunk Petőfit, Aranyt, Tompát. De ne vonjuk meg bizalmunkat a modern költészettől sem. Nehéz helyzetben van, ezért én dicséretére kelek a könyvnek; réginek is, újnak is. Nem mondom, hogy rajongjunk a zavarba ejtő. türelempróbáló újért. De róla való ítélkezésünkben fontoljunk meg néhány dolgot. A következőket. Először is azt fontoljuk meg, hogy nincs irodalom, nincs költészet eredetiség nélkül. Amíg valaki zseniálisan utánozza Petőfit, addig csak zseniális Petőfi-utánzó, de nem költő. Költő akkor lesz, ha senkit sem utánoz, ha sohanemvoltat, ha eredetit kínál. Az ügynevezett modern költészet közönségborzoló formaújdonságait a szükséges eredetiségkeresés teremti meg. És szükségszerű az is, hogy eredetiségkeresés közben a költő előrébb járjon, mint a közönsége. Mi akaratlanul a megszokottat keressük, ő akarva a szokatlant. Ez már magában is türelemre inthet bennünket. De másodszor azt is érdemes megfontolnunk, hogy nincs az a meghökkentő formaűjdonság, amely ne épülhetne be előbb-utóbb egy elfogadott, áttekinthető formarendszerbe. Gondoljunk arra, hogy a rímtelen görög-római költészet után a puszta rím is vakmerő újításnak számított. És ma már sok nemzet költészetében a rímet is túlhaladott díszítménynek tekintik. Vagy költészeten kívüli jelenségnek, amilyen például egy táncdalszöveg. Nemrégen elfogadhatatlan volt a versmondatok sor végi zökkentése, megtörése, ma már észre sem vesszük. Ady Endre még olyan jelzős szerkezettel is megbotránkozást keltett, mint a „piros dal" például (hiszen az egyik szó színképzetet idéz, a másik hangképzetet), ma már kezdő költőktől is elvárjuk, hogy ismerjék az ilyen váratlan szópárosítások titkát. A forma új donságok tehát érthetetlenek először. megbotránkoztatnak bennünket, aztán közkinccsé válnak. Először a szakma fogadja be őket, aztán mi, az úgynevezett nagyközönség. De éppen ezért javaslom, hogy ne zárkózzunk el ma. Mert elveszítjük a holnapi befogadás lehetőségét. És reménytelenül magára hagyjuk az írót, a költőt, aki mostanára olyan helyzetbe került, hogy még létezésjoga is kezd kétségbe vonatni. És akiről, bármennyire azt a látszatot kelti is, hogy nem keresi kegyeinket, tudnunk kell: sóvárog azért, hogy megértsük. H a segítünk neki ebben — mi is jól járunk. Mert kell a televízió, kell a hobbi, a különmunka, a nyers-közvetlen információ, a videó, még a fülvédős popzene is kell. De a könyv becsülete nélkül, az irodalom mégoly nehezen elsajátítható létmagyarázata nélkül ebben az információs gazdagságban is szegények maradnánk. Borzongatóan szegények. Mint akiknek sok mindenük van, csak éppen azt nem tudják, hogy ez a sok minden, mire való. FARAGÓ VILMOS URBAN GYÖRGY: PÁRIZSI HANGULAT Katona ¡udit Kháron garasa Ne verje fagy a gyümölcsfákat, virágjában ne hulljon semmi: az idő minden gazt kivágat, lombosodni kell és teremni. Kháron garasa tenyeremben, sötét vízre száll velem holnap, siratjuk azt, ki tegnap ment el: még jobbnak kell lenni a jónak. Nem elpusztulni tele ággal, sem harmattól, sem fagytól verten, mindig kilép valaki úgyis közülünk csúfolt főt emelten. Föllélegzik az új tavaszban, csontig fagyott léte kienged. Élni a költőt, mint a fákat, békességnek istene engedd! Ha Petőfi feltámadna Csaknem hét esztendeje már, hogy íróink — Kolozsvári Grandpierre Emil kezdeményezésére — szenvedélyesen vitatkoztak a magyar nyelv állapotáról. Illyés Gyula kockáztatta meg akkoriban, hogy Petőfi, ha föltámadna, nem értené a beszédünket. Kiabálunk, hadarunk, a hangzókat eltorzítjuk, pongyolán fogalmazunk, igénytelenül; megémésztetlen idegen divatelemekkel zsúfoljuk tele mondanivalónkat. Kevés az igazi beszélgetés: többnyire csak „fújjuk a magunkét", s a másik véleményére, közlendőjére alig vagyunk kíváncsiak. Nem jobbak a körülmények az írásbeli kifejezésmód terén sem. S ami a legelszomorítóbb: a nyelv hivatásos használói sem mutatnak kellő mértékben követendő példát. Rádióban, televízióban, sajtóban — s olykor még az irodalomban is — lépten-nyomon tapasztalható mindaz, amit az előbb jeleztem. A magyar hangsúly- és hanglejtés például már-már helyrehozhatatlan sérelmeket szenvedett. Korántsem csupán a műveltség hiánya a gond — bár a művelődés tekintélyén, társadalmi megbecsülésén is számos csorba esett —, hanem mindenekelőtt a naponta használt anyanyelvvel kapcsolatos szemlélet, magatartás, viszony eltorzulása kárhoztatható.- Pedig, furcsa módon, szeretjük és tiszteljük jól képzett nyelvművelőinket, de valahogyan a szép, világos, szabatos magyar beszéd és irás csupán „a Lőrincze dolga". Háborgás helyett azonban fordítsuk inkább arra a figyelmünket: hol mutatkozik a legsürgetőbbnek a beavatkozás, a tudatos cselekvés, a változtatás? Itt van például a megszólítás kérdése. A lehetséges változatok közül nem kevesen egyiket sem használják. A többiek meg gyakran zavarban vannak: mikor illik az uram, az asszonyom, mikor meg az elvtárs, a kartárs, a szaktárs? Pedig elvileg nem nehéz eldönteni, hogy életünk sokféle területén hol kínálkozik az egyik vagy a másik. Itt van aztán a köszönés problémája. (Van, aki nem köszön.) Át kellene már térnünk végre a napszakos köszönésformára (jó reggelt kívánok stb.), a legkisebbektől, a legidősebbekig (az óvodában — helyesen — ezt szorgalmazzák is), s akkor néhány évtized múltán kevesebbszer halljuk majd a sziát, s a ma cüvatozó, szinte már általános hellót. (Ha már az idegen szavaknál tartunk, a „rendben van'' jelentésében manapság nyakra-főre használatos oké is megérett arra, hogy kiiktassuk beszédünkből.) Végül szólnunk kell a legkényesebb kérdésről, a trágár beszéd rémuralmáról. Kinek nincsen élménye ezzel kapcsolatban vonaton, autóbuszon, iskolában és munkahelyen, szórakozás közben? S egyre inkább hallunk trágárságot színpadról, mozivászonról is. Valaha „férfias" magatartásnak számított néven nevezni azokat a testrészeket, cselekvési formákat, amelyek többnyire kimaradtak a szótárból. Ma már — kétes dicsőség — nemre való tekintet nélkül használják a trágár kifejezéseket, amit sokszor a legcsekélyebb indulat sem kísér. Nem káromkodik tehát az illető fiatal vagy idősebb férfi és nő, hanem — közöl. Mit tehetnek — tegyenek — azok, akik még nem szokták meg ezt a magatartást, nem tartanak lépést ezzel a divattal? Mindenekelőtt: ne szégyelljék azt, és ne adják be a derekukat továbbra sem. A jó példa — hisszük — legalább olyan „ragályos", mint a rossz. Azon túl, hogy magunk — lehetőség szerint — kerüljük a trágár szavakat, fordulatokat, állandó környezetünkben — családban, munkahelyen, baráti társaságban — türelmes szóval, esetleg tréfás hangnemben figyelmeztethetjük is azt, aki megfeledkezik a társadalmi érintkezés illemszabályairól. Próbáljuk megmagyarázni, hogy a bátorságnak, a szabad szellemnek, a modern gondolkodásnak nem a trágárkodás a fokmérője. Persze, mint minden nyelvi jelenségnek, a trágárkodásnak is megvannak a társadalmi okai, gyökerei (a nemek egyenjogúsodásának folyamata ebben a vonatkozásban is érvényesülni kíván — habár torz módon; a veszélyeztetettség tudata — háborús félelem, az anyagi helyzet rosszabbodása stb. — világszerte az érzelmek kiapadását, a viselkedés eldurvulását sietteti; negatív magatartásminták hatnak), és a nyelvművelés egymaga nem szüntetheti meg a trágár beszédmodort. De jó lenne mégis, ha a magyar nyelv közelgő idei hetének fő célkitűzésévé tennők a trágárkodás elleni küzdelmet, ha nemes kampányt hirdetnénk a nemtelen szavak, kifejezések visszaszorítására. KŐHÁTI ZSOLT