Délmagyarország, 1984. április (74. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-14 / 88. szám

J 8 warn Sl Mi Szombat, 1984. április 14: Képek o múzeumban Munkácsy Mihály: Felszolgálólány Ha menni kell Neve: fogalom, művészete körül mítoszok keringenek. Hogy 5 trr. igazi, ő a legnagyobb. Kétségtelen: Munkácsy elementáris festői tehetség volt, ráadásul néhány korszakos jelentőségű művet is létrehozott. Ennek ellenére életműve meglehetősen felemás karakterű. A mélység és a felszínesség, a korszerűség és a konzervativizmus váltakozik benne. Jobbára a német életkép festészet nyomdokain haladt, s alig vett tudomást a frissebb, előremutatóbb francia eredményekről. Általában a komoly, nagy témák foglalkoztatták. Ugyanakkor művészi nézőpontjában domináns szerepet játszott a nemzeti, p!ebejusi elkötelezettség: gondoljunk csak a Siralomházra, a Tépéscsinálókra, vagy a Köpülő asszonyra. Komor, tragikus felfogású alkotásokkal van dolgunk, amelyek a romantikus realizmus egyéni szemléletű produktumai. Bár alkalmanként szétesnek a figurák, túlexponáltak a mozdulatok, de Munkácsy kivételes művészi erényeiről is tudomást kell vennünk. Nevezetesen: a drámai hangulatteremtésről; a biztos, anyagszerű formálásról, nem beszélve a jellem- és lélekábrázolás bravúrjairól. Ehhez a tematikához kapcsolódik a Felszolgálólány című kis méretű olajkép is. Lényegében egy jellegzetes előadású művet látunk, ahol mindenekelőtt a sötétbarna háttér és a fehéres, vöröses ruhaszínek kontrasztja a szembeötlő. Viszont szokatlanul nyugodt, pedáns a felületkezelés, akár egy akadémikus szellemű munkán. S a figura megjelenésén újra csak elcsodálkozunk, minthogy egy kifelé tekintő, nevetős kislányarccal találkozhatunk. Munkácsy ugyanis csak legritkább pillanataiban ismerte a humort, a jókedvet. Hogy aztán mi köze van a vidámságnak a tragikusabb fogalmazáshoz? Elégedjünk meg most a lélektani jellemzés hitelességével. Persze a Honfoglalás vázlatait is megtalálhatjuk a Móra Ferenc Múzeumban. Az előbbi munkát azonban fontosabbnak tartom. Mert az itt megjelenő népi témához és drámai festőiséghez kapcsolódik maid az alföldi piktúra legjelentősebb vonulata is. (pl.: Tornyai, Rudnay, Koszta.) SZUROMI PAL Bisztray Ádám Egy ének viszi magát Egy ének viszi magát sarkosan, kevélyen, lassún és szomorún, ahogy lépek. Eredet nélküli zuhatagából mohos, nagy kövein jövök, s mélyben zeng és hallgat, nem érthetem, mit mond, csak zene, de a léleknek háza, sípnak fája nincs. Elhagyom, s visszatér, elhagy, és felfakad újra, halálomig várom hallani zendült szavait, sarkosan-kevélyen, frissen, szomorún, ahogy lépek. A

z idei bolond telet sokáig emlegetjük még. Emberrel Dersze mert ember nélkül a nagy hó is semmi. A civilizáció összes vívmányának ment neki a szél. Letépte a telefont. befújta a havat a trafókba. hogy villany se legyen, víz se. és hova építhette volna legnagyobb torlaszait, ha nem az utakra? Ha Petőfi azt merte mondani, hogy télen puszta ám igazán a puszta, kicsit fordítva a szón nyugodtan mondhatjuk a tanya is akkor tanva igazán. Aggódtunk is eleget a kint élőkért, mert bezárva sokszor volt már ugvan a tanya, de akkor nem kötődött annyira a világhoz Jött a hó. kivárták amíg elment. Nagvszéksóson hallom. a tíz éve megszűnt iskola tanítója. Kapovits Endre hóban-szélben is elindult mindennap a benti iskolába. — Bent is tudták miiven idő van, még magyarázkodnod se kellett volna. — Ezt nem szabad csinálni. Akinek dolga van. mennie kell. — Mikor indultál? — Hajnali ötkor, boev beérjek nvolcra. Hét kilométer, nem a világ. — Sötét volt ötkor, az ót se látszott. — Azt azért lehetett tudni, hcfl volt az út. Nem is mertem letérni róla egyszer se. Ahol térdig ért. abba mentem bele, ahol derékig, azon kecmereetem át. Amikor már a maszektraktorok is kimozdultak, a nyomukban szépen elballagtam én is. Hatvankettő március 28-án volt ehhez fogható idő. Akkor Rókabögvösre mentem Szegedről. Este háromnegyed hétkor szólták, ne várjuk a vonatot, nekiindultam. Tizenegvkor értem a mórahalmi kocsmához, hei. de megittam volna egv pohár akármit. de előttem zárta be az ajtót. Reggel négykor már otthon is voltam. Huszonkét év nagv idő annvival volt fiatalabb akkor Fiatalnak a hó is másként esik. B

eszélgetni jöttem. nem életrajzot írni. nagyokat ugrálunk tehát időben ls. témában is. de a telekhez mindig visszafanyalodunk. — Tizenhat fokos hidegben leállt az aggregátor, a terem meg tele emberrel. Filmet nézni lőttek. volt, aki hat kilométert gyalogolt érte. Mondtuk volna neki menjen haza. nincsen mozi? Addig bütyköltük, amíg kegyeskedett elindulni, de csak akkor. ha egy kis oöcköt valaki fogott. Nekem a gépnél a helyem ki foghatta volna más. mint a feleségem Két órán át. mínusz tizenhat fokban. Ha odafagyott volna az ujja a pöcökhöz. azon se csodálkoztunk volna. Tudod hányan voltak a teremben? A gyerekek a szekrény tetején ültek, az állomásról áthoztuk a padokat: százhetvenketten nézték a mozit. Amikor még csak diafilmet vetíthettünk gázlámpával — emlékszer te még ilyen szerkezetre? — akkor is összejöttek hatvanan. Akár akarjuk akár nem. ráfordul a beszéd a vasútra. Talán azért, mert a padjait említettük az előbb. Van egy harangláb. a harangja is megvan. Akkor szólt utol iára. amikor az utolsó vonat ment befelé. Ki húzhatta a harangot? A tanító. Most is elfancsalodik egv kicsit — Nézd csak. könny ment a szemembe. — Kocsid van neked is. másnak is- Mit sajnálsz rajta? — Ne felejtsd el. nincs mindenkinek kocsija. Sok az öreg mifelénk. — Jár a busz, több mint ahány vonat ment. Itt a kövesút előttetek. Nem is köves, hanem aszfaltos. — Ezt az utat úgv csinálták, hogy Móraihalimot kösse össze Röszkével, a vasutat pedig úgy, hogv a tanyák közé menten be. Nagy ám a különbség! — Az iskolád már nem itt van. Te miért maradtál itt? — Ha mondom, akkor se értenéd meg. de mondani se nagyon tudom. Szeretem, hogv csönd van. Legyinthetsz, hogy közhely, más is mondta már. Szeretem a kertet? Egy gumiskocsi tarackot szedtünk ki belőle, három üveg bort kaptunk érte. Birkák alá vette meg valaki. Ha azt mondom. hogy a tarackos kertet szeretem. és az köt ide. hazudok, mert ennél a hitvány növénynél jobban talán semmit nem gyűlölök. De azért megmondom az igazságot ha nehezen iutunk is el hozzá, önző is vagvok egy kicsit. szeretem, ha beasülnek. Ha elköltöznénk, ketten mennénk, kettővel többen lennénk valahol. Itt olyanok hozzánk az emberek, amilyenek mi vagyunk hozzájuk. Fiat. lánvát. unokáját tanítottam annak aki ránk köszön vagy őt magát. Ezt a kapcsolatot semmi nem pótolhatja. I

nnen nem is ugrunk, csak átgurulunk a következő témára. Nekem nagvon kedves. mert a orotokollmánia annyira megfekszi értelmes emberek agyát is. hogv szabadulni se tudunk tőle. Balástván Kautzkiéknái is kérdeztem tövirőlhegvire szórói-szóra azt mondták. amit itt. Hívják a tanítóházas párt lakodalmakba, és el is mennek. — Muszájból? — Nagv örömmel. Négyszázan-ötszázan is összejönnek. — Ki mellé ültök? — Hogyhogy ki mellé? — Ismerős, barát? Megbeszélitek előre? Fönntartják a helyeteket? — Miért tartanák? — Te mondtad, hogy becsülnek. — Mondom most is. mert éreztetik velem. — Tehát? — Egy biztos, mindi« a /szomszéd mellett ülünk. Ahogy érkezünk. Lakodalomban nincs külön asztal, külön szék. se napnak. se tanácselnöknek, de talán még miniszternek sincsen. Ha valaki észrevenné hogy őt azért ültetik át a másik oldalra, mert ide különb embert várnak. az otthagyná az ajándékot, de venné a kalapját. és hazamenne. — Jobb falatok? — Azok vannak. Ha kimegyek a bográcshoz, megkóstolhatom, puha-e már. sava-oaprikáia jól el van-e találv^. De amüor a tálat hozzák nincs kivétel. Nehéz ezt neked megértened? Lakod alomban mindenki egyforma, csak a menyasszony és a vőlegény különb egy kicsit. — És ha a torkosabbia hamarabb szed? — Nem szedhet, mert nincsen merőkanál. Mindenhová kiviszik a tálat, megvárják a Himnuszt, és csak utána hozzák a kanalat. Az se lenne nagv szégyen, ha innen tanulnánk társadalmi egyenlőséget. HORVÁTH DEZSŐ „Rómáról jut eszembe..." 35. Benvenuto Cellini Rómában Ha Firenzébe megyünk, érthető, hogy itt is, ott is Benvenuto Cellini emléke fogad bennünket, hisz Toszkána fővárosában, a Chiara di San Lorenzo utcában született 1500. november 1-én, ahol emléktábla hirdeti az „aranyszázad" szülöttének világrajöttét. így nevezik azt a századot, amelyben a világhírű, kalandos életű ötvösművész, aranyműves, szobrász és író, Cellini élt, nem kisebb nagyságok kortársaként, mint Michelangelo, Raffaello, Leonardo da Vinci, Machiavelli, Palestrina. Talán nem a halhatatlanság igényével írta, mégis saját és nagyszerű kortársai életéről sok mindent megtudhatunk a „Vita"-jából (önéletrajz), amely korának csodálatos enciklopédiája. Ezt Goethe is elismerte, amikor németre lefordította. Miután Benvenuto Cellini Firenzében sok botrányt kavart, huszonhárom éves korában Rómába költözött, ahol tizenhét évet töltött. Itt üzletet nyitott, és a pápák, fejedelmek, nemes urak megrendelésére ötvösmunkákat, asztali díszeket, érmeket, szobrokat készített, vésett. Közben életrajzát diktálta egy vézna, zsenge fiúcskának. Római bottégája az Angyalvár-hídja közelében volt. Ma egy kis bank van a házban, amelynek a falán a római ötvösművészek által állított emléktábla hirdeti a véső és a toll ügyes mesterének emlékét. Nagy kortársai között nem véletlenül említettem Palestrinát, hisz Cellini a klarinétot is mesterien kezelte. 1527-ben, Róma kifosztásakor a karddal is ügyesen bánt, és azt békés időben is használta, amikor „véletlenül" (így írja) vagy bosszúból megölt egy embert. Római emlékeihez vagy inkább kalandjaihoz tartozik az Angyalvárba történt becsukatása azzal a váddal, hogy a város ostromának évében a pápai tiara beolvasztásakor az ékszereket elsikkasztotta. Börtönéből kiszökve, egy lábtöréssel megúszta a kellemetlen ügyet. Az említett életrajzi regényben pompás, részletes leírásokat olvashatunk pl. az Angyalvár védelmében való részvételéről, amikor is egy ellenséges hadvezért eltalált, továbbá a Perseus-szobor elkészítéséről vagy római üzletének kifosztásáról. Ezt a nagyon élvezetes olvasmányt Füsi József fordította le magyarra. Ércfes modora ellenére a pápák és fejedelmek kedvelték, elnézték neki, hogy kötelezettségeinek vontatottan tett eleget, és csak a kedvére való munkákat készítette el. Vallásossága, mely moralitással nem járt együtt, kora szellemét tükrözi. Még az emberöléshez is az égiek segítségét hívta, de ha azok nem „segítettek", ő segített magán. Goethe is megállapította, hogy a művészetek e századában barbár erkölcsök uralkodtak. Cellini művei szétszóródtak a nagyvilágban. Gyönyörű sótartója pl. a bécsi múzeumban látható, Perseusa Firenzében, a „szabadtéri" múzeumban. Egyik-másik művét csak önéletrajzából ismerjük, de tartózkodási helyeit emléktábla őrzi. Immár négyszáz éve, hogy Róma lakója volt, de a kis tér környékén, ahol üzletét vezette, meg a kancellária táján, ahol peres ügyeit intézte és gyilkosságait tisztázta, él a szelleme. Ügy ír életrajzában, mintha beszélgetne velünk. A könyv elolvasása nagyszerű élményt jelent TIMÁRNÉ MAKKÁR ERZSÉBET