Délmagyarország, 1984. március (74. évfolyam, 51-77. szám)

1984-03-17 / 65. szám

10 Szombat, 1984. március 17. Ki telefonált? Csengett a telefon, szokás szerint oda sem fütyültem. A telefonnal az a tapasztalatom, hogy tíz esetből négy-ötször nem minket hívnak, hanem vagy csicsergősen, vagy durván azt követelik tőlünk, hogy hívjuk oda Kucsera elvtársat (kartársat). Az ember pedig vagy pokolba küldi az ilyen telefonálót, vagy felvilágosítja j az elvtársat-kartársat (behelyettesíteni), miszerint Kucsera elvtárskartárs bevonult katonának, vagy hazaszaladt, mert ötös találata van a kisfiának a biliben... Ez már nálunk attól függ, hogy milyen hangulatunk van! ... Szóval, csengett a telefon, én pedig hagytam a dolgokat haladni, vagyis, nem vettem fel a kagylót. Különben is az ebédutáni csendes és boldog tespedés hangulata töltött el, melyből egy vacak, és valószínűleg nem nekem szóló telefonhívás nem fog kiugratni. A kagylót azonban felragadta a kotnyeles, nagyon csinos, és nálunk vendégeskedő sógornőm. Ügy látszik, némely fiatalurak valamelyikének jelentkezésére számított. Nem lett igaza, mert kérdésemre, hogy ki telefonált, rám se hederítve feleségem után kiáltozott. Kedves feleségem hússütéstől kipirulva került elő, maga körül tekintélyes sült prézli szagát árasztva, vette át a kagylót. Egy-két hallózás után láthatóan mind nagyobb érdeklődéssel kezdte el beszélgetését, melyet nem hivatalos versenybírók a helyi bajnokságban a távbeszélők első helyezéséért folyó küzdelembe számítottak be — utólag. Nyugalmi állapotomnak — láttam — befellegzett. Miután hiába tettem fel a kérdést: ki telefonált? — senki sem hallotta, mert lánykám a szobából üvöltve cigánykerekezett kifelé, figyelmem úiból ifiú sógornőm felé fordult. Okarcsúsága ugyanis éppen féltett fotelünk karfájára ülepedett és láttatni engedte gömbölyű térdízületét. Mindez a pompázatos látvány most nem tudott gyönyörködtetni, minthogy észrevettem arca feszült figyelmét, amint a telefonra meredt. Közben feleségem csupa apró, egy szótagos szavakat, kis sikolyokat eresztett meg koloratúráján, melyből érezni lehetett, hogy nagyon jól érzi magát, hogy igen kellemes dolgokat hall; egyszóval, hogy nagyon élvezi az egész szituációt. Csak éppen azt nem lehetett kivenni, hogy kivel beszélget? így ment ez jó 20—25 percig, aztán rövid sziával befejezte a beszélgetést, és visszament a konyhába. Húga rám sem hederítve utána sietett. Kívülről behallatszott nevetésük. Mi ez? — lettem fel magamnak a kérdést —, úgy csinálnak, mintha rám haragudnának. Vajon mi esett beléjük? Délutáni sziesztámnak — ezek után — mondanom sem kell, vége szakadt. Csak ne veszítsem el nyugalmamat, csitítottam magámat. A látszat sokszor csal. csak ne légy gyerek, vitatkozott bennem két énem. Amint igyekeztem homo sapiensszé visszakényszerülni, ifjú sógornőm belibegett a szobába, végigvágta magát a heverőn, két karját feje alá helyezve, ábrándosán a mennyezet egy pontjára nézett; és akkor arra a kérdésemre: — ki telefonált? — újból csak nem kaptam választ. Láttam, hogy így nem érek célt. Feleségem a másik szobában lányunkkal kezdett végnélküli vitába, akinek elmenéshez kellett felöltöznie. Sógornőm olyan fennkölt volt. hogy szinte kibírhatatlan. Nincs mns, gondoltam — logikusan és szisztematikusan kell magamban elintéznem az ügyet! Hát, hogy ¡s volt? A telefonálás elejére nem emlékezem, a sógornőm után a feleségem vette át a kagylót. Először csak sógornőm arcáról láttam, hogy valami, sőt valaki érdekes van a drót másik végén. Feleségem arcáról pedig azt olvastam le, hogy nagyon jól érzi magát... De milyen jól érezte magát, ahogy így visszaemlékezem. Egész más volt, mint mikor velem beszél, az arca tele volt várakozással, a szeme csillogott, és a nevetése is új volt előttem! Kivel beszélgetett? Nők így egymás között nem szoktak felpezsdülni — szűrtem le egész higgadtan a következtetést. Csak semmi izgalom, csak nyugalom! íme a logikus következtetés már hozott is precíz eredményt: vagyis nem nő volt a telefonáló, hanem férfi! De ki? Itt már csődöt mondott a logika, ezt csak a nőktől, pontosabban a feleségemtől lehetne megtudnom.... ha felelne erre a kérdésemre: ki telefonált? Persze meg lehetne tudni attól is, aki telefonált. Jaj, de hát ez szamárság! Hová viszi az embert a fegyelmezetlenség.? Gyerünk csak vissza a logikához! Próbáljuk meg a feleségem viselkedését a közelmúlt időből visszaidézni! Ha logikusan viselkedik, akkor ez most folytatása már valami megkezdettnek. Ha logikusan viselkedik! Lehet-e egy nőtől logikus viselkedést várni?... így sem jutok tovább, más úton kell haladnom. Hogy hová viszi az embert a képzelet?... Nem tudok átjutni ezen a ködön? Akármerről indulok neki, falba ütközöm! Vajon mi van feleségem álarca mögött? Mi van igazán benne? Ismerheti-e az ember feleségét 13 év házasság után? Lehet-e egy nőt egyáltalában ismerni? Megfejthető lesz valaha is Mona Lisa mosolya? Bc^uthat-e egy férfi abba az áramkörbe, melyet egy anya és 1—2 éves lánya összenevetése zár? ... Érzem, hogy mindjobban elvesztem hidegvéremet. Pedig minden áron meg kell tudnom, ki telefonált? Nem tűröm tovább azt a fölényeskedő bánásmódot, ahogy még az a fiatal sógornőm is elbánik velem! Hát ki vagyok én itthon? Már kutyába sem vesznek? Csak arra vagyok jó, hogy a pénzt hozzam haza? Leszereltetem ezt a. nyomorult telefont, nem i tűröm, hogy holmi fiatal férfiak telefonálianak, mondjanak felületes szellemességeket. Elvégre feleségem feje is benőhetett volna már, és inkább a harisnyastoppoláson törné a fejéti Nem tűröm, hogy ne mondják meg: ki telefonált, ki telefonat, ki tele... — Júj, ne csikorgasd a fogad, az előbb horkoltál, most meg valami telefonnal kínlódsz! Még csak hajnali négy óra, borzasztó, hogy sose tud az ember aludni — sírdogált az ágyban mellettem a feleségem. Én pedig bosszúsan morogtam, hogy ki telefonált? Mert ezt még álmomban sem tudtam meg! VAMOSSY JÖZSEF Minősítése: vidéki F

ogynak a naptárlapok: fél évtizednyi hónapot, hetet összeseperni legalább annyira elképzelhetetlen, mint a tükörbe ma nézőnek viszontlátni öt esztendővel korábbi arcát. Mit tudhatott például 1979ben a Budapesten élő. a Dunántúlt. az Alföldet újságból, televízióból, egy-két napos kiküldetésekből ismerő ember Szegedről? Csodálkozhatott a tiszai partfalon, sokalhatta a betonba „ölt" forintokat, elvégre a folyó haragját csupán könyvek, napilapok oldalairól ismerte. A helyiek hiába tapostak neki járást, eltévedt a legnagyobb szögedinek nevezett Bálint Sándor utcájában. A Virág cukrászdában somlói galuskát rendelt, és nem tudta, hogy talán József Attila egykori asztalánál foglal helyet. A fővárosi ember (tehet-e mást?) fővárosi fejjel gondolkodik. Ha mások a Marx térről, a Lenin körútról, a 2-es villamosról, a Royal Szállóról, a Nemzeti Színházról, az Orvostudományi Egyetemről, a Vörös Csillag moziról beszélnek. Budapestet látja maga előtt. Miért jutna eszébe, hogy az ország más tájain hasonló nevű. rendeltetésű középületek, intézmények, parkok létezhetnek? A főváros, mint légypapír az áldozatait, vonzza, és nem engedi el az őt megközelítőt. Az itt születettek, az itt élők, az ide vetődöttek többsége, ha tehetné, gyökeret verne a budai dombokon vagy a pesti aszfalton. A zuglói, az angyalföldi stb. általános iskola pedagógusa ritkán fogadja el a kisvárosi gimnázium állásajánlatát. A budapesti nagyvállalat osztályvezetője nem cserélne a vidéki gyárrészleg igazgatójával. A fővárosi színpadon perceket töltő művész viszszautasítja a 100 kilométerrel arrébb felkínált főszerepet. Budapestről szólíthat hivatástudat, munkahelyi érdek más városba, új, a réginél fontosabb beosztásba — a zsargon szerint ez: lehelyezés. Talán a világ egyetlen országában sem jelent a vidék annyira a fővároson kívüliséget, mint nálunk. Vajon a Duna vize másként oltja a szomjat, mint a Balatoné vagy a Tiszáé? Esetleg a Lakihegyről sugárzott televíziós műsor érdesesebeb a szentesinél? A fővárosban olcsóbbak a butikok, korszerűbb módszerekkel tanítják az angol nyelvet, kevésbé zs5foltak az óvodák, mint másutt? Alig hinném. Mégis, az egri bazilika, vagy a szegedi dóm szépségét méltartó elhallgat, ha más a Mátyás-templomról kezd beszélni. A fővárosi tárlatok, színházak bemutatói oldalakat kapnak ott. ahol sokallják a vidékieknek jutó sorokat. A labdát Zalaegerszegen. Szombathelyen ügyesen kergető játékostehetség — Budapesten válogatott. A film, a televízió. a rádióstúdió is szívesebben foglalkoztatja a közelében élőket. Tiltakozhatnánk az érték, a képesség földrajzi diszkriminációja ellen, de a torz gondolat nehezen követhetné az egyenes logikát. Ha Kispesten megkérdeznénk a szurkolót: miért nevezi parasztnak a körzeti tv-stúdiónak, a több tudományos intézménynek, illetve egyetemnek otthont adó városból érkező .vendégcsapat diplomás játékosát — a drukker sértődne meg. örüljünk — mondaná —, hogy belépőt vesz, és buzdítja kedvenceit. Ha megrónánk a kisvárosi részlegét elavult gépekkel, korszerűtlen technológiával üzemeltető nagyvállalatot — vezetője felháborodna. Fűnek-fának bizonygatná, hogy az ipar telepítésével, a munkaalkalom biztosításával többet tett kötelességénél. V

életlen lenne, hogy a Budapesten született, élete jelentős részét ott töltő ember a „vidék" szószólójává válik? Aligha. A tájékoztatást hivatásának tekintő csak tapasztalatairól szólhat. Akiknek álmaira kíváncsi, azokkal együtt keli aludnia. Mire emlékezhet tehát a fővárost öt éve Szegedre felcserélő? A költözésre, az árvízi emlékmű avatásra, a szabadtéri játékok évről évre viszszatérő varázsára, a boszorkányszigeti kocogókra, az ipari vásárokra, a nyári tárlatokra, a Széchenyi tér platánfáira, az esőért fohászkodó mezőgazdászokra, a színházi rekonstrukció elhúzódásán bosszankodó művészekre, a tragikus hírre, hogy az alatta lakó idős asszony nincs többé? Igen. az ilyen apróbb, vagy nagyobb, ám a közelében élőknek mindenképp fontos dolgokat nem feledhette. Az öt esztendő emlékei formálják ma is gondolkodását, változtatják feltételes reflexeit. Régen a határátkelőhelyekről mindig Hegyeshalom jutott eszébe — ma Röszke. A múltban az olaj szóra az árrobbanást „vágta viszsza", most Algyőt Ha énekesről kérdezik, Gregor Józseffel, ha íróról, Móra Ferenccel felel. Az idegen szavaktól irtózó ritkán használ görög vagy latin kifejezést. Tolakodhat az identitás, nem kerülhet a beilleszkedés, az azonosulás elé. A miértre a Tisza Szálló környékén és Szeged más pontjain gyakran látható arab diákok beszéd nélkül válaszolnak. Tanulnak, diszkóba járnak, udvarolnak. kirakatot nézriek. az utcán papírzacskót rugdosnak. A ruhájuk, a nyakkendőjük, a mosolyuk olyan, mint bármely magyar fiatalé. A világ másik végéből idekerült emberek a szegediekhez hasonló otthonosságukkal ijesztően semmivé törpítik a földrajzi, a civilizációs távolságokat. A többi messziről érkező ösztöndíjassal, vendégmunkással bizonyítják alkalmazkodó készségünk rugalmasságát. Néha úgy érzem, hogy a barátságos befogadók egy felnőtt marslakót is (a nyelvi nehézoegeket leszámítva) képesek lennének megtanítani a földi tájékozódásra. Igaz, egy városról többet kell tudni a minden tavasszal hazaérkező fecsKénél. Az ideiglenes lakosnak elég, ha megtalálja a fészkét, a letelepedőknek ez kevés. A „csak" lakcímet változtató készüljön fel a legrosszabbra.- Idegennek fogja érezni új otthonát, ha nem érdekli miből lett. miből lesz az őt körülvevő közeg. Élhet-e Tatabányán a bányát. Dunaújvárosban a vasművet nem ismerő? Észre veheti-e a Rákóczi családról semmit sem tudó sárospataki a település várának értékeit? Vásárolhat-e Tokajon szőlőst a borászok világában idegenül tébláboló? Mindez nehezen képzelhető el. Ha így lenne, vergődnének, ahogy hal a szárazon, vagy madár a kalitkában. Az állatok megelégszenek az otthon melegével, biztonságával, az emberek mindenhez érzelmileg szeretnének kötődni. A sorsunkkal. a munkánkkal szorosan összefonódó történelmileg kialakult földrajzi, társadalmi, politikai, kulturális viszonyainkat felesleges idézni. Amikor valaki mutatja, hol járt iskolába, hol kapta első fizetését, első pofonját — minden érthetővé válik. Ha az újonnan letelepedők hallgatják a régieket akkor egy idő után ők is érteni fogják az öreg házakba épített téglákat, a települést átszelő folyókat, N

em hiszem, hogy a „lehelyezettek" igényelnék a vigasztalást. Aki fél évtizednyi. vagy ennél hosszabb időt kibírt a fővárostól távol, annak úgyis gyorsabban ver a pulzusa, ha egy hosszú út végén a gépkocsi vagy a vonat ablakából megpillantja új otthonát. Még azt sem kell titkolnia, hogy Budapestre érkezvén hasonlóképp érez. Viszontlátni a Tiszapartot, a Dóm teret ugyanolyan öröm. mint utazni a metrón, rá- . csodálkozni a Duna szálloclaso- ° rára, vagy az ország gyarapodását bizonyító más újdonságokra. Ezeket a teljesség számonkérése nélkül lehetne felsorolni. Lassan az ország legkisebb településeibe is bemerészkednek a sorházak, a gázt hozó vezetékek, a kopogós aszfaltutak. akárcsak a kultúrházakba a videoprogramok. Igaz, a falukban néhol szennyezett az ivóvíz, hiányzik a csatornahálózat, máshol gazdátlan a körzeti orvosi rendelő, az iskola, a - kultúrház igazgatói állásra nincs jelentkező, ám a messziről jött vendég nem érzi magát olyan idegennek, mint öt évvel ezelőtt. Látja a fejlődést, tudja: a vidék megint közelebb került Budapesthez, és várja, hogy a fővárosiak is lépjenek. HORVATH KALMAN „Rómáról jut eszembe"... 31. A Medve-szálló és egyebek A Medve utcában van a nagyon régi Medveszálló, ahol Montaigne és Rabelais lakott. Dante is itt tartózkodott, amikor Firenze követeként VIII. Bonifác pápához ment. A néhány évvel ezelőtt történt restauráláskor nem csupán régi építészeti értékekre bukkantak, hanem két vendégszoba között, a falban egy csontvázat is találtak. Goethe itáliai utazása idején szintén lakott ebben a szállóban. A Corso Vittorióval párhuzamosan fut a Via Giulia (itt székel a Magyar Akadémia, a Palazzo Falconieriben), a reneszánsz Róma legelegánsabb utcája, amit ma már nem mondhatunk el róla. Az utca Bramente kezétől származó palotájának sarokpillérei az egyik ház falába beágyazva láthatók. A palota törvényszéknek épült. Ezek a sarokpillérek úgy néznek ki. mintha hosszú párnák vagy kerevetek lennének, ezért a nép csak így mondja: „a Via Giulia kerevetei". Anélkül, hogy felhívnák rá a figyelmet, egyszer csak az egyik kis utcában, közel a Panteonhoz. elénk bukkan egy hatalmas márványláb. Az utcát természetesen Márványláb utcának hívják. Öriási, régi márványszoborhoz tartozott, de hogy mikor és miért tették oda, rejtély. Furcsa véletlen folytán egy szegényes suszterműhely van mögötte. Az olaszok rendkívül szeretik a kalandos történeteket. A lovagi költészetnek nagy hagyományai vannak Itáliában. Sok anekdota kering lovagokról. Történetek szállnak szájról szájra, egyik nemzedékről a másikra, s ezek középpontjában Orlando lovag áll, aki hősiesen leküzdött minden akadályt. Róma városa Orlando egyik hőstette emiékével dicsekedhet. A város szívében, a Capranica térhez egészen közel, az egyik kis sikátorban csonka oszlopon kardvágás nyoma észlelhető. Ügy hírlik, hogy egyszer a vitéz Orlando vitába keveredett egy csapat római polgárral. Ezek a lovag kardcsapásaitól úgy megijedtek, hogy futásnak eredtek. Az egyik ütés az oszlopot találta el, amelyen — némi jóindulattal — ennek nyoma ma is látható. A „nagy jelentőségű" esemény miatt a kis utcát „Orlando kardja" utcának hívják. A Via del Cprsón van a S. Marcello templom. Az itt látható feszülethez, amelyen a halott Krisztust roppant realisztikusan ábrázolta a művész, hátborzongató legenda fűződik. Állítólag n I szobrász megölt egy szegény szénégetőt. hogy igazi haláltusát lásson, és így tökéletes szobrot formálhasson. Van Rómában egy híres kulcslyuk, amelyen keresztül különleges kilátás nyílik az Örök Városra. Ez a kulcslyuk a máltai lovagrend kolostorának főkapuján található. Ha a rendház kapuján kitekintünk, akkor zöld keretben látható Róma legimpozánsabb épülete, a San Pietro. TIMARNÉ MAKKÁR ERZSÉBET r