Délmagyarország, 1984. január (74. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-07 / 5. szám

4 Szombat, 1984. január 14." Pulitzer és Munkácsy Munkácsy festménye Pulitzer feleségéről A

Somogyi-könyvtár amerikai magyar dokumentumanyaga, a Vasváry-gyűjtemény — melynek most elkészült részletes név- és tárgymutatója rövidesen nyomtatásban fog megjelenni — számos érdekességet tartogat a kutatóknak. Olyan alig ismert emberi sorsokra, kapcsolatokra derít fényt, mint például a hazától elszakadt két nagy magyar kortárs, Munkácsy, a festő és Pulitzer, az „újságkirály" találkozása Amerikában, a múlt század végén. Munkácsy életében a másfél hónap, amit 1886 végén eltöltött Amerikában, közjáték volt csupán. A nagy realista festő ekkor már tizenöt esztendeje élt Párizsban, és világhírnév övezte. Külföldön akkoriban legismertebb képét, a Krisztus Pilátus előtt című alkotását kísérte el tengeren túli bemutatókörútra. Abban a lelkes és ünnepélyes fogadtatásban, amelyben a magyar művész városról városra részesült, nem kis szerepe volt egy honfitársának, kit korábban legfeljebb hírből ismert. A makói születésű Pulitzer József (1847— 1911) volt ez, ki kora ifjúságában vándorolt ki és mint világhírű amerikai lapkiadó-politikus, a Pulitzer-díj alapítója vonult be az egyetemes sajtó történetébe. Munkácsy látogatása idején több, mint húsz esztendeje élt már Amerikában. Részt vett a Lincoln-féle polgárháborúban. Lapjai, a St. Louis Post-Dispatch — mely ma is fennáll —, majd a New York World élén ekkor már országszerte ismert személyiség, aki a világhírnév felé halad. Komoly politikai tapasztalatokkal rendelkezik: az Egyesült Államok kongresszusában az első magyar származású képviselő. Pulitzer nagy tisztelője, pártolója volt a művészeteknek. Az iltala rendelt vagy vásárolt műalkotásokat bőkezűen honorálta. Ebből adódóan a kilencszázas évek elején alapított díja a mai napig nemcsak írói, hanem művészeti teljesítményekért is odaítélhető. K

özvetlenül Munkácsy látogatása előtt jelentős esemény színhelye volt New York. Ekkor avatták fel a Szabadságszobrot, a francia nemzet ajándékát az Egyesült Államok függetlenségének 100. évfordulója alkalmából. Bartholdi 46 méter magas, 225 tonnás monumentális alkotásához azonban akkora talapzatra volt szükség, melynek felépítésére a hatóságoknak nem volt pénze. A ma már jelképnek számító szobor felállítása szégyenszemre veszélyben forgott, amikor Pulitzer lapja útján közakadozást kezdeményezett. Az akció során összejött 100 000 dollár tette lehetővé, hogy végül is gránitból és betonból idejében elkészült a talapzat. Két nappal azt követőleg, hogy Munkácsy az Űjvilág földjére lépett. 1886. november 18-i számában Pulitzer lapja, a World, addig szokatlan módon, magyar nyelvű üdvözlő felirattal jelent meg és az alábbi meleg szavakkal méltatta a művész érdemeit: „Ha napjaink nagyobb művészei közül megadatik néhánynak, hogy munkájuk maradandósága révén korszakok, évszázadok múltán az idő a mai értelemben vett klasszikus jelzővel ruházza fel nevüket, Munkácsy Mihály magyar festő igen előkelő helyet fog elfoglalni a 19. század halhatatlanjai között, és ezt mesterműve, a Krisztus Pilátus előtt biztosítja majd számára ... Az alkotás nagyszerű képzelőerőt sugall; a maga egyszerűségében pompás, mondanivalóját nem a művészet fortélyaival, hanem egyszerű módon, a géniusz vezette alkotói kéz nyomán fejezi ki. Nézőjét a teljesség érzése tölti el, lenyűgözi... E képet meg kell nézni mindenkinek. A megérdemelt elismerést fogja kiváltani. bárhol mutatják be. Es Amerika, látva e művet, maga is főt fog hajtani e nagy művész előtt, kinek zsenije alkotta azt. Munkácsy, te salutámus! (légy üdvözölve)." Tény. hogy a következő napokban-hetekben mindenhol a társadalmi élet előkelőségei fogadták a magyar művészt: bankettek, estélyek egész sorát rendezték tiszteletére. A New York-i magyarok is mindjárt az elején kitettek magukért: a Delmonico étteremben tartott díszvacsorán maga Pulitzer mondta a köszöntőt. A két honfitárs itt találkozott először egymással. Az ünnepélyes eseményen több lapkiadó, politikus és más, országosan ismert közéleti személyiség, illetve a pénzvilág képviselői is megjelentek. A diplomácia részéről ott volt az Egyesült Államok párizsi követe és az osztrák—magyar alkonzul is. Beszédében Pulitzer ezeket mondotta: „Köszöntjük körünkben Munkácsy Mihály urat, a nagy művészt, ki messziről jött idegen e nagy köztársaságban, amiért különösen szívélyes fogadtatás illeti őt... Üdvözöljük, de nemcsak azért, mert nagy művész, hanem mert magyar is. A világ két legszebb országát képviseli itt körünkben: Franciaországot, ahol él és Magyarországot, ahol született... Köszöntjük annál is inkább, mert mi. igazi amerikaiak. kiknek földjén ugyan nincs arisztokrácia, készséggel hajolunk meg az erény és a zsenialitás arisztokráciája előt." Munkácsy jelentőségét Kossuth és Liszt nevével együtt említve, mondandóját így zárta: „Ma este itt egyszerre érezzük magunkat magyarnak, s amerikainak." M

unkácsy neve • közszájon forgott a műértők körében. a helyi lapok magasztalban írtak róla. egymást érték a személyének szóló meghívások. Karácsony előtt Pulitzer is vendégül látta otthonában. ahol tiszteletére díszes vendégsereg jelent meg az estélyen. Az egyik hazai lap tudósítása szerint a magyar művész Pulitzer társaságában a Niagara vízeséshez is elutazott, ahol egy kénéhez több vázlatot készített. Kettejük kapcsolata ezzel (tem merült ki. Röviddel elutazása előtt Munkácsv megrendelést kppott Pulitzertől felesége. Kate portréjának megfestésére. A maga módján szintén tragikus sorsú Pulitzer tizenegy évvel élte túl kortársát, mialatt szerteágazó tevékenysége közepette folytatta zene- és képzőművészet pártoló ténykedését. Párizs egyik sugárútján az egymással kezet fogó Washington és Lafavette szobra az ő ajándéka. Végrendeletében jelentős összeget juttatott New York filharmóniai társaságának és művészeti múzeumának. Jelképes a jelentősége annak, hogy a Szabadságszobór megvilágítását a mai napig az általa létesített alapítványból fedezik. CSILLAG ANDRÁS Az ö-zés első emlékei Mióta magyar nyelv van, nyelvjárási különbségek kimutathatók benne. Az ö-zés, amely nyelvünknek ma is eleven jelensége, körülbelül 1500 táján már fölbukkan nyelvemlékeinkben. Kódexeinknek csaknem a fele a mai köznyelvnél erősebben ö-zö. Bárczi Géza mutat rá A magyar nyelv életrajzá-ban (1963) a különös ellentmondásra: jóllehet, a 16. században éppen az ö-ző nyelvjárások területe került török uralom alá. tehát itt pusztulhattak el leginkább a helyben készült kódexek, mégis föltűnően szép számmal maradt fönn — különféle erősségű ö-ző kódex. Kevésen múlott, hogy irodalmi nyelvünk nem époen az ö-ző változatban rögzült meg. hanem utóbb fölülkerekedett az e-zö. Szegedi Lőrinc a leveleiben 1588-ban és 1593-ban — szegedi származásának megfelelően — erősen ö-ző alakokkal él. ám nvomtatott drámájában, a Theophaniában (1575) alig fordul elő ö-ző változat: vagy a szerző — az egész országhoz szólás szándékával — mellőzte őket. vagy a nyomdász idomította a , maga idiómáiához. Ám még meclenőbb. hogv a török basák íródeákjai és a hódoltsánbeli magyar hatóságok írástudói is túlnyomóan ö-ző nyelvjárásban írtak. Bárczi ezért meg is állapítja, hogy ..legalább átmenetileg föltehető a török hódoltságra vagv ennek nagv részére egv ö-ző normaféle megléte". Idéz is rá példát 15S5-ből János deák nak a komáromi kapitányhoz írott leveléből. De még Bornemissza Péter nvelvében is kimutatható az ö-zés. Csak a török kiűzése után húzódik vissza az ö-zés. mint irodalmi nyelvváltozat, és korlátozódik a népnvelv helyi jelenségévé. Dugonics kísérlete regényeiben az ö-zés irodalmivá tételére már nem talált követőkre. A szegedi levéltár sincs még nyelvtörténeti szempontból olyan megnyugtatóan föltárva, hogy e tekintetben végleges eredményről szólhatnánk, de mai tudásunk szerint az első jelentős ö-ző nyelvi emlékünk Tatár Benedek nek (régebben Tar Benedeknek emlegették, de Szmollény Nándor [1910] és újabban Szakály Ferenc [1983] meggyőzően bizonyította Tatár vezetéknevét) 1541-ből való Házasságrul való dícsíret-e. Elég az utolsó szakaszát idézni ö-zésének jellemzésére: Ez éneket szerzék az Mező Szegedön Szent Mihály havának legelső hetiben. Ezerötszáznegyven és egy esztendőben, I Az ki ezt szerzette. versben nevét tötte. Következetlen ö-zésnek és végig érvényesülő í-zésének magyarázata talán Tatár Benedek tiszántúli eredet. Nyilván úgy költözhettek be Szegedre. Sokkal következetesebb ö-zésű Körösi Fraxinus Gáspárnak 1555. július 4-i magyar nyelvű levele Nádasdy Tamáshoz, amelyben egy jóízű anekdotát mesél el az alsóvárosi ferences barátokról. Ezt is Szmollény közli. Am Reizner várostörtéhetének okmánytárában is már 1617-től találunk magvar nyelvű és szép szögedi ö-zéssel írott leveleket. így hát Magyarka Ferencnek a Délmagyarország múlt szombati számában közölt „örömhírét". mint iószándékú. de szakszerűtlen közleményét kellő mértékére kell leszállítanunk. Az 1670ből való ö-ző szórvány (körösztöltem) a maga nemében érdekes lehet, de korántsem az első. A török elől Szegedről menekültek ióvoltából Debrecenben 1547 és 1556. majd 1564 és 1569 között a tanácsi ieavzőkönvvek ö-ző nyelvjárásban íródtak. A nagyszombati számadáskönyvekben 1565ben és 1572-ben ö-ző alakú bejegyzések találhatók. Több mint száz évvel korábban, mint az alsóvárosi szórvány. PÉTER LÁSZLÓ Szász Endre hite „Senki halandó ki e földön várja végső napját, ne nevezzen boldognak, míg élte kikötőjét el nem érte bánat nélkül, biztosan." Oedipus, a leghatalmasabb király szavai ezek, melyeket sorsa tanulságául mond népének és a majdaniaknak, nekünk. Valóban, hiszen bármi történhetik velünk, és addig biztosnak látszó utunk hirtelen meredek partra ér. Akkor hát élethosszig tartó szorongás lenne osztályrészünk talán? Bizonyára sokak szerint igennel kell válaszolni egy ilven soha el-nem-hangzó kérdésre, noha azok vagyunk többen, akik tagadják a tehetetlenségre ítélt értelem világfájdalmát, s csecselekvéshez keresnek teret. Én egyébként a muszájt soha nem vettem tudomásul — mondja Szász Endre, és egész életműve a cselekvés, a mindig újrakezdő emberi magatartás tiszteletet parancsoló példázata. Persze sokféle tisztelet lehetséges egymás iránt, a művésznek legtöbbet az jelenthet, ha tanítónak fogadjuk, ahogy Illyés Gyula mondta, olyannak, aki gyönyörködtetve tanít. Lapozgatva és meg-megállva olvasgatva, napokon keresztül társul választva Szász Endrét, képein tűnődve — sokunk öröme ezekben az évet fordító időkben. A Corvina Kiadó gondozásában megjelent és órák alatt sikerkönyvvé — tehát beszerezhetetlenné — lett Szász Endre című kötet festészeti anyagáról szólni, tőlem távoli feladat lenne. Bár egynémely megfellebbezhetetlen értő intésére idemásolom Szász néhány sorát: „amikor hazajövök, mindig érzem hogy van egy elöregyártott, abszolút ízlésünk. Mi pontosan tudjuk, mi az ízléses és mi az ízléstelen. Ez tévedés. Más környezetben más az ízléses és más az ízléstelen..." Ne legyünk hát olyan magabiztosak művészetről ítélve, mondanám, ha nem kellene óvni magunkat a mindent elárasztó bizonytalanságtól, az értéket hordalékkal elegyítő lazulástól. Tudásunk abban mutatkozik, képesek vagyunk-e elkülöníteni jót a rossztól, igazat a hamistól? Művészetben csakúgy, mint az élet más formáiban, személyes dolgainkban és közügyeinkben. Mert a materialista világkép alapeszméje, hogy nincsenek külön világok, hiú ábránd a művészeti-kulturális eseményeket elválasztani, elszigetelni a társadalom egyéb életfolyamataitól. „A művészi hitvallásom — mondja Szász — hogy a képzőművészet társadalmi funkciója ma kiváltképp fontos és nagy hatással tud lenni a közösség alakulására. Tehát pozitív-negatív értelemben társadalomalakító szerepe van a képzőművészetnek, ami óriási felelősséget ró a festőre, szobrászra." Könnyű a tehetségesnek — hallani. Szász Endre életútja nem azt példázza, hogy szélárnyékba húzódva óvta volna kivételes adományát. Ellenkezőleg, érdeme, amiért természetesen gáncsokat is kapott jócskán, hiszen szembefordult a megszokottal, hogy kezdeményezett, folyvást akart valamit, tehát cselekedett. A tavalyi év eleién megtartót országos ideológiai és művelődéspolitikai tanácskozás óta gyakran fölbukkan a kifejezés, amely egy magatartást sugall, s hívei-ellenzői egyaránt táborba gyűltek: vállalkozói szocializmus. Nem lenne elég egy egész újságoldal, ha most mindazt fölsorolnám, amitől mint rossztól, ideológiailag hátrafelé mutatótól el kellene határolni a fogalmat. Bízva az értők jóindulatában, úgy vélem, Szász Endrével kapcsolatban helyénvaló használni ezt a megjelölést. Nem azért, mert majd egy tucat háza van szerte a világban, mert kamatoztatva a tehetségét vitte valamire — volt föstménye, mit százezer dollárért vettek meg — hanem azért, mert nem adta föl soha, semmilyen akadály ellenében sem. Pedig amíg a székely fiúból világunk bálványokban és sikeremberekben nem szűkölködő forgatagában — némi rosszmájúsággal mondva — befutott ember lett, addig le kellett küzdenie némely sáncokat. Volt ezek között börtön az ötvenes években, intrika és cselvetés a mindenes-években, hányattatás és megpróbáltatás bőséggel. Túlélésük taktikájának és stratégiájának részletei között — olykor turpisságokat is ellesve akár — válogathat az olvasó, hiszen a jól kérdező Menyhárt László nem hagy ki tapintatból témákat. De ha többszöri nekifutással végigolvassuk ezt a majd száz oldalas interjút, és eltűnődve Oedipus király intelmén, mérleget vonunk, megértjük, nem a kalandok adják, nem Szász csavaros válaszai teszik a lényeket. „Ügy érzem, itt Hollóházán hasznosabb lehetek, mint ha magamból még nagyobb festőt csinálok^kint. Ennek a falunak, vidéknek minden tekintetben életbe vágó ez a gyár, ha másért nem, hát a potenciális munkalehetőség miatt. Sehol a világon társadalmilag én olyan hasznos nem tudok lenni, mint ebben a kis faluban. Es a másik dolog. Valahová tartozni kell. Érzem, hogy ezt a falut én szeretem, s a falu is szeret engem. Ez iszonyú jó és megnyugtató érzés." Szász Endre festményeit, porcelán képeit, életformáját lehet vitatni, de a művészet erejébe, az életbe vetett hitéből áradó melegből jut sokunknak. Pályakezdő értelmiséginek és küszködésbe megfáradtnak egyaránt. Eljutott hozzánk, hiszen könyvét kezünkben tartjuk, de igazából csak akkor, ha cselekvésünkben ölt testet. (Képünkön Szász Endre Don Quijote című rajza) TRÁSER LÁSZLÓ