Délmagyarország, 1984. január (74. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-19 / 15. szám

3 Csütörtök, 1984. január 19. Lakatos Ernő látogatása Csongrád megyében Áz MSZMP KB agitációs és propagandaosztályának vezetője. Lakatos Ernő teg­nap. szerdán délelőtt kétna* pos látogatásra megyénkbe érkezett. A megyei pártbi­zottságon a délelőtti órák­ban fogadta dr. Komócsin Mihály, az MSZMP KB tag­ja, a megyei pártbizottság első titkára. Ezt követően a megyei pártbizottság propa­ganda- és művelődési osztá­lyának munkatársaival az agitáció, a propaganda és a művelődéspolitika időszerű kérdéseiről folytatott eszme­cserét. Az osztály munkájá­ról dr. Sebe János osztály­vezető tájékoztatta a KB osztályvezetőjét. Lakatos Ernő a délutáni órákban megtekintette a Magyar Televízió szegedi körzeti stúdiójának úi (Űt­törő téri) épületét, ahol Re­gős Sándor, a körzeti stúdió vezetője tájékoztatta tevé­kenységükről. Ezt. követően a szegedi Sajtóházban újságírókkal — a napilapok, az MTI. a te­levízió és az irodalmi lapok vezető munkatársaival — találkozott, s folytatott esz­mecserét. Bevezetőül a Csongrád megyei Hírlap és a Délmagyarország főszer­kesztője röviden beszámolt a tájékoztatáspolitika idősze­rű kérdéseiről, a helyi sajá­tosságokról és a tennivalók­ról. Részt vett a találkozón dr. Koncz János, a megyei pártbizottság titkára. Az eszmecsere során La­katos Ernő részletesebben szólt azokról a legfontosabb feladatokról, amelyekkel a tömegtájékoztatásban dolgo­zóknak foglalkozniok kell. A közvéleményt az eredmé­nyekről és a gondokról, és az ehhez kapcsolódó tenni­valókról akkor tájékoztatjuk eredményesen. ha érzéklete­sen. közérthetően fogalmaz­zuk és szerkesztjük meg mondanivalónkat. Megolaiozták a kerekeket Elindult a Postakocsi Postakocsi csárda ki van festve, oda jár a környékbeli minden este ... Két évvel ezelőtt voltam utoljára a Postakocsi csár­dában. Akkor néhány ven­dég lézengett az étteremben, de a csárda környezete sem vonzotta a megéhező autóst. Persze, csárdagazdája válo­gatja, hogy mit tud kihozni egy kitűnő adottságokat sej­tető vendéglátó üzletből, egyáltalán érdeikli-e, hogy az arra járó visszatérjen. Egy évvel ezelőtt aztán szerző­déses üzletté nyilvánították a Postakocsit. Hozzáértő, jó szakember kezébe került a csárda, aki megolajozta a kerekeket; és egyből hyik'or­gás nélkül kezdett gurulni a Postakocsi. Fejes Sándor el­ső dolga a megfelelő sze­mélyzet kiválasztása volt. Hat udvarias felszolgálót „kerített", a konyha élére pedig Acs Mihályt állította. Az étterem 120 fős, a pin­ce-grillben 70-en szórakoz­hatnak. A Postakocsi non­stop üzemel, nincs szünnap. Az étterem délelőtt 10 órá­tól este 10-ig. szombaton és vasárnap éjfélig tart nyitva, a grill viszont mindennap reggel 6 órától éjszaka 2-ig várja vendégeit. — A csárda mellett kem­ping üzemel, egy év óta az E 5-ösön közlekedő kamio­nosok többsége itt áll meg pihenni. Mivel sikerült ide­szoktatni őket? — Mi azokra a gépkocsi­vezetőkre is gondoltunk, akik nem akarnak megszáll­ni a kempingben, csak meg­állnak nálunk egy kis pi­henőre — válaszolja Fejes Sándor, majd így folytatja: — Az étterem mellett be­rendeztem a kamionosoknak egy fürdőt, ahol ingyen és bérmentve felfrissülhetnek a hosszú utazás után. Sőt, süteményt és teát is ingyen kapnak. — Milyen programokat biztosít a környékbeli fiata­loknak? — Kitűnő szalonzenét szolgáltatunk esténként. Kedden, szerdán, csütörtö­kön a grillben, hétvégén pe­dig az étteremben játszik zenekarunk. Ha a grillben van élő zene, akkor az ét­teremben diszkóprogram várja a környékbeli fiatalo­kat. Óriási sikere volt a fa­lusi lakodalmas estünknek, csakúgy, mint a szatymazi szüreti mulatságnak. Szil­veszterkor is táblás ház volt a Postakocsiban. A „beugró" 300 forint volt. — Mit kaptak ezért a ven­dégek? — Aperitifként fél deci zöld dió. Előétel: sonkás te­kercs. orosz hússaláta. Ez­után báránysült következett, majd Gundel-palacsinta és kávé. Éjfélkor tálaltuk a komplett disznótorost és ká­vét. Hajnalban egy kis meg­lepetéssel szolgáltunk, hi­szen az asztalokra került a korhelyleves. Budapesti mű­vészek fellépésével reggel hat óráig tartott nálunk az óév búcsúztatása. — Milyen tervekkel ké­szül a Postakocsi a vendé­gek fogadására 1984-ben? — Még több közületi meg­rendelést várunk. Igaz, na­gyon sok IBUSZ, Cooptou­rist-, Volán- és Express-cso­port étkezik, nálunk. Ennek ellenére körlevelet küldtünk az NB l-es sportegyesületek­nek, és felajánlottuk szol­gáltatásainkat. A külön ren­dezvényeknél 35 főn felül 10 százalékos kedvezményt adunk, 7 ezer forintos költ­ség esetén pedig ingyenes műsort is szervezünk a szó­rakozáshoz. Hogy ma itt tar­tunk, az nemcsak a Posta­kocsi csapatának, hanem a kisteleki áfésznek is kö­szönhető. Rengeteg segítsé­get kaptunk tőlük. A kisteleki áfész vendég­látó-osztályvezetője. Kovács Béla, így jellemzi a Posta­kocsi csárdánál tapasztalta­kat: „Szervezetten dolgoz­nak, nagy javulást tapasz­taltunk a kiszolgálásban, az ételválasztékban. Jó progra­mokat szerveznek, s ezzel biztosítják a környékbeliek szórakozását is." Fejes Sándor az idei prog­ramok között megemlíti még a téli disznóvágást szatyma­zi népszokás szerint, a nyá­ri szabadtéri programokat, éjféli szalonnasütéssel, vagy éppen a február végi újság­író-„sót". A január 21-i pót­szilveszterre már minden helyük elkelt. Végezetül belelapoztunk a vásárlók könyvébe: a Duna­újvárosi Sütőipari Vállalat dolgozói megköszönték'a fi­gyelmes, gyors kiszolgálást, sok munkát és vendéget kí­vántak. A kiskunfélegyházi IBUSZ-csoport a zenekart dicsérte. A budapesti Transzvill dolgozói ezt írták: „Üjra itt van a nagy csapat és most sem csalódott. Ígér­jük. hogy minden szegedi túránkon felkeressük az üz­letet!" A Postakocsi kerekei tehát olajozottan gurulnak. Már nemcsak a környékbeliek járnak oda szórakozni min­den este! • Bagaméry László Sörárpa­termesztők sikere Immár folyamatosan több éve nyereséges növény a sörárpa, amelynek termesz­tését korábban — minde­nekelőtt jövedelmezőségi okok miatt — elhanyagolták a gazdaságok. A nagyüzemi mezőgazdaság. kihasználva a társulásban rejlő lehető­ségeket is az ipari alap­anyag termelésének fokozá­sával. a termesztési techno­lógia javításával újabb ga­bonafélét hozott föl az eredményesen termeszthető, kifizetődő növények sorába — ez derült ki a Sörárpa Termesztési Társaság igaz­gatótanácsának szerdai ülé­sén, amelyre a Kőbányai Sörgyárban került sor. Péczeli Tibor, a társaság igazgatója beszámolójában [elmondotta, hogy az elmúlt ' évi nehéz mezőgazdasági esztendő hatásait a növény­termesztésnek ebben az ága­zatában jórészt sikerült el­lensúlyozni. A társaság ke­retében gazdálkodó üzemek több mint 22,5 ezer hektáros területen, javítottak a sör­árpa minőségén és 1982-höz képest némileg még a ho­zamokat is fokozták. A szín­vonalas termelés nyomán le­hetővé vált hogv több mint 3 millió dollár értékű árpát exportálhassanak. Ez a tag­gazdaságok bevételét is fo­kozta és kedvet csinált a további együttes munkához. A sörárpatermelő nagy­üzemeket a Gödöllői Agrár­tudományi Egyetem szakem­berei által kidolgozott tech­nológia segíti abban, hogy fokozzák a gazdaságosságot. A korábbi néggyel szemben már 13 fajtából választhat­ják ki a számukra legmeg­felelőbbeket. A termesztési technológiát 70 taggazdaság­ban a helyi körülmények fi­gyelembevételével alkalmaz­zák. Ily módon lehetőség van arra. hogv gyengébb minő­ségű földeken is nyereséges, iól fizető legyen a régebben elhanyagolt árpa termesz­tése. A társaság köznonti fejlesztési alapot bocsát a tagok rendelkezésére, ennek felhasználásával . Mezőkö­vesden elkészült egy 4700 tonnás tároló. Az igazgató­tanács ülésén további, mint­egy 30 ezer tonnás tárolótér építéséről is határoztak. üíulcsemfaerek A kocsi irányító Más talán még a sárga fa­levelekre is borzadva gon­dolna a helyében, ősszel megszaporodnak az asztalán az elintézésre váró akták, ál­landóan csörög a telefonja, több kávét iszik, több ciga­rettát szív. Nem nyolc órát dolgozik, hanem tízet, néha tizenkettőt. És. Semmi baja az ősszel, a csúcsforgalom­mal, a falevelekkel. (Sanyi a • szakma megszál­lottja — igazít el a vasút­igazgatóság titkára — sze­rintem szóhoz sem hagy jut­ni, ha a kocsiirányításról faggatod. A kocsiirányítás a szenvedélye.) Negyedóra múltával ta­pasztalom, hogy G.-nek iga­za van. Sodródom a beszéd­folyamban, a jegyzetelésről már lemondtam. A Szegedi Vasútigazgatóság kocsiirányí­tó részlege 150 állomás te­herforgalmának szervezésé­ért felelős; igazából csak ennyit fogok fel először Ko­vács Sándor rögtönzött szak­maismertetőjéből, s azon töprengek, hogyan lehet egy embernek százötven szeme és füle, hogyan lehet ennyiféle érdeket pillanatok alatt egyeztetni. — Ősszel előfordul, hogy egy nap két-háromszáz dön­tést is kell hozni — mondja Kovács. — Ügy mondja, mintha ez volna a világ leg­természetesebb dolga. — És hány belőlük a hi­bás? — Kettő vagy három, örák múltán, ha változnak a kö­rülmények, néfa vakarom a fejem: másképp kellett vol­na csinálni! De ilyen ritkán fordul elő, és sohasem kar­dinális ügyeitben. Hatvankettőben érettségi­zett a vasútforgalmiban, az­tán elvégezte a közlekedés­műszaki főiskolát, később mérnök-tanári képesítést szerzett a műszaki egyete­men. öt évig tanárként ke­reste a kenyerét. — Kocsiirányítást tanítot­tam a vasútforgalmiban. Az­tán hívtak. Mutassam meg a gyakorlatban, mit tudok. — Szerette az oktató mun­kát? — Apám is, anyám is pe­dagógus volt. Tanít a nővé­rem és a feleségem is. Vála­szoltam? Otthonról hoztam a pálya iránti vonzalmat. — Akkor? — Volt már két gyerekem, és nem volt egyetlen laká­som sem. Az igazgatóságon megígérték, segítenek, szóval ez is közrejátszott abban, hogy beleültem ebbe a székbe. — Kényelmes? — Nem mindig. Ha ném sikerül valamit úgy megol­dani, ahogy szeretném, ak­kor nem. Meg csúcsforgalom idején sem az a tizedik óra táján. — Túlóra. Kifizetik? — Persze. Vatikáni valu­tában: az isten fizesse meg. — Megtehetné, hogy a munkaidő leteltével veszi a kabátját és hazamegy. — Hát persze. — Akkor? — Nézze, ha így fognánk fel a kollégáimmal a dolgot, nemcsak a vasút gazdasági eredményei romlanának, ha­nem leültethetnénk egy cso­mó vállalatot is. Mi azért vagyunk, hogy a szűkös ko­csiparkkal, a szervezési ne­hézségek ellenére a lehető leghamarabb szállítsuk el az árut oda, ahová meg kell érkeznie. — Kell ehhez a munká­hoz mérnöki tudás? — Igazából talán nem, de nem árt, ha az embernek szélesebb a látóköre. Köny­nyebben tud dönteni. — Negyvenegy éves. Ha tíz év múlva keresem, mit gondol, hol találom? — Ugyanitt. Specializálód­nak a szakmák. Én ehhez értek a legjobban. Ügy gon­dolom, hogy hatvanéves ko­romban is itt talál; ha meg­érjük, ha nem leszünk be­tegek, ha nem jön közbe va­lami. Ne jöjjön! Petri Ferenc Bérekről beszélgetve... M ostanság bérekről beszélni hálás dolog. Mindenki kevesli ugyanis a magáét. Ha meghallgatom X pa­naszait, és sajnálom, hogy: „Atya isten, ilyen keve­set kapsz?!", hát joggal igényt .tarthatok rá, hogy ő is vi­szontsajnáljon engem. És sajnáljuk egymást, kölcsönösen, ha sokszor azzal a csöndes hátsó gondolottal is szívünk mélyén: „Mi a csodát akar ő, hisz igazán tisztesen meg van fizetve?!" De hát a magunk keserveinek, békés de­mokratizmusunk viszonyai között, csakis akkor adhatunk hangot igazán, ha mások panaszait is fölerősítjük, társít­juk a miénkhez. Bérekről beszélgetni nemcsak hálás, olykor hasznos dolog is manapság. Például azért, mert sokan nem keves­lik, nem sokallják a béreket, hanem egyszerűen arányta­lannak tartják azokat. Aránytalannak és deformáltnak egész bérrendszerünket, az aránytalanságok minden követ­kezményével együtt. — Nem kapok egy tisztességes energetikust — panasz­kodik az igazgató. — Képzett, jó szakemberre lenne szük­ségem, de amit fizetni tudnék neki... — legyint. Rácsodálkozom, mert tudom, nálunk jó néhány szak­munkás, sőt betanított munkát hat-nyolcezer között keres. Ez aztán igazán tisztességes pénz. Hát ennyiért sem akad vállalkozó szakember? Mérnök vagy üzemmérnök? Majd­hogynem hahota a válasz.. Ha ő egy mérnöknek hat-nyolc­ezret tudna fizetni... Négy és fél, ötöt esetleg. Hisz az ő fizetése is éppen csak kerülgeti a nyolcat, azt is inkább alulról. A fizetési listán általában a tizedik-huszadik he­lyet foglalja el. A kérdésre, hogy ha nálunk általában ilyenek az átlagkeresetek, ha vezető beosztású mérnökök, közgazdá­szok csak hat-hétezer között visznek haza, hogy kereshet­nek a cégnél alig, vagy sehogyan sem képzett emberek ennél többet is, enyhén szólva bolondnak néz. Hogyan? Hát mert sok van köztük, akinek ha hét-nyolc alatt van a borítékjában, hát másnap veszi a kalapját és munka­könyvét ... Akárhogy is meditál az ember, kényszerhelyzet ez, a javából. És tudom, sok vállalatnál szabályszerű zsarolás­sal kerülnek szembe a vezetők: vagy megadják a mi vi­szonyaink között elképesztően nagy béreket, vagy elveszte­nek jó néhány embert. Olyan alapigazság ez, hogy az ember már az okokat sem firtatja, mint ahogyan a? sem tűnik föl neki, hogy ha kisüt a nap, olvadni kezd a hó. Egyszer azonban mégsem álltam meg, csak rákérdez­tem, miért ragaszkodnak az ilyen drága emberekhez is. A három-négyszáz dolgozó közül ahhoz a húsz-harminc na­gyon drágához? És a válasz: mert akkor le kellene áll­niuk egy-két termékükkel, amelyeket exportra gyártanak. Érv, méghozzá fontos érv: export. De ahogyan együtt számolgattunk az igazgatóval, kiderült, erőteljesen javuj­na a vállalat gazdaságossága, ha föladnák azt az egy-két terméket, amely amúgy sem tartozik fő profiljukhoz, de amelyek gyártásánál ilyen nagy összegeket kell kifizetni az ott dolgozóknak. Pontosabban, javulhatna gazdaságosságuk, ha nálunk is olyan arányt képviselnének a bérterhek a költségekben, mint mondjuk Nyugat-Európában. Nálunk viszont a bérköltség igencsak kis hányad, a vállalati mér­legben alig kell számolni vele. Legföljebb a szabályozók­kal, a bérkiáramlás növekedését korlátozó előírásokkal. Amíg viszont így van, megfizetik az aránytalanul drága munkaerőt is. Hogy mások rovására? Az osztályvezető, a főmérnök, a fejlesztőmérnök, vagy a marketingszakember úgysem áll elő azzal, ha nem kap többet, holnap fölmond. Megfizetik hát a fizikai munkát, ezek rovására is, még ak­kor is, ha tudják, hogv a kereskedelmi főosztály vezetőjén, a főmérnökön, a fejlesztő szakemberen esetleg százszor­ezerszer több múlik, mint a nála két-háromezerrel többet kereső betanított munkáson. Mert a vállalatnak ezei> „bugyraiban" tíz- és tízmilliók sorsa dől el, a munkapa­doknál pedig általában tízezreké. Fizet hát az igazgató, ahogyan tud, ahogyan kénysze­rül. Szíve szerint máshogyan tenné, mert tudja, rossz az, ami nálunk kialakult. Rossz, hogy hiába keres energeti­kust, művezetőt, kereskedelmi szakembert. És rossz, ha azt mondaná azoknak a fizikai dolgozóknak, akik arány­talanul sokat kapnak, s akikre a többi munkás is ferde szemmel néz, hogy kevesebbet kapnak ezután, s ők el­mennének, másutt kapva kapnának rajtuk. Rossz, hogy vezető beosztású dolgozóit nem tudja megfizetni, nem is beszélve beosztott mérnökeiről. Rossz, mert így jobbára tekintélyt sem tud adni nekik. És rossz, ha nem a leg­jobb szakmunkásból lesz a művezető, aki mellesleg (gmk­ban bizonyítja!) kiváló szervező is, hanem abból, aki vál­lalja — kevesebbért. Mert annak nem lesz tekintélye sem. s kiszolgáltatottnak érezvén magát, nem a vállalati célok­hoz igazodik majd munkájában, hanem „lefelé". Búcsúzóul csak legyint az igazgató. O — azt mondja — egészen máshogy csinálna sok mindent. Megszüntetne minden ártámogatást, dotációt. Nem baj — vallja —, ha negyven-ötven-hatvan százalékkal is megemelkednének árak. De hagyná a béreket is ennyivel emelkedni. Csak éppen nagyon is differenciáltan, nagyon is más elosztási alapokon, mint eddig. Ahol nagyjából a jó szakmunkás keresne annyit, mint a kezdő mérnök; és a művezető, mint a három-négy éve dolgozó mérnök. És így tovább. Így talán valamennyire a helyükre kerülnének a dolgok. És talán a vállalatok is érzékenyebbek lehetnének a bérköltségekre, s nem fizetnének bizonyos munkákért aránytalanul sokat, másokért nagyon keveset. És ha elérkezne az idő, amikor a művezető vagy a mérnök rendes fizetést kapna, s nem felét-kétharmadát olyik munkásénak, akkor — uram bocsá' — el is lehetne küldeni a mérnököt, aki nem hoz a vállalat, a közösség konyhájára; a művezetőt, aki „lefelé" igazodgat, és képtelen feladata megoldására. Mert akkor lenne tán utánpótlás és vállalkozó a szerepre, a munkára, s lenne erkölcsi jogalap is arra, hogy valakitől békésen megváljanak, ha nem oda való ... A r lom-álom — mondogattam magamban, kifelé tartva, miközben azt fontolgattam, hogy hány munkahe­lyen kezelik egyre elnézőbben a munkaidőben nyújtott teljesítményekét, tág teret adva mindenféle ma­szekolásnak, hogy viszonylag alacsony fizetésekért így is megtarthassák alulfizetett, de fontos embereiket. Sokszor inkább már csak tartalékképpen, arra számítva, lesz ez még máshogyan is. Ügy, hogy több pénzért ismét nekik, a vállalatnak fog elsősoiban dolgozni a tehetséges ember. Hogy dolgozni fog, egyáltalán. Álom lenne? Lehet de egyre több helyen olvasok átgondolt tanulmányokat arról, hogyan és miként lehet­ne és kellene változtatni ezeken az áldatlan állapotokon. Talán változtatunk is, előbb-utóbb, mert változtatnunk — kell. Szávay István /

Next

/
Oldalképek
Tartalom