Délmagyarország, 1983. december (73. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-31 / 307. szám

2 Szombat, 1983. december 24." Vég és kezdet Határozottan lerobbantnak érezte magát. Sőt, még rosszabbnak: a kilátástalanság nem is annyira konkrét történések, hanem inkább egyféle világállapot tanulmányozása után tűnt számára evidenciának. Szinte minden „a romlás vagyok, a hanyatlásvégi Róma'' hangulatát idézte. A boltokban eszelősen egymást tipró, eszeveszetten vásárló emberek, a nagyképű, erőltetetten és szánalmasan nagyvilágiaskodó reklámok, a rohanó, mindent maguk alá kaparni akaró ezrek köröskörül, s egyáltalán: az egész olyannak látszott, mintha a következő pillanatokban, napokban vagy hetekben, de legkésőbb jövőre leszakadna az ég. megindulna a föld, itt volna a világ vége. s még egyszer, utoljára — egy nap a világ — mindenki őrültül bele akarna szabadulni minden elérhető földi jóba s szépbe, javakba és élvezetekbe önző. kisszerű örömökbe, a többi nem érdekes, semmi sem érdekes már ezen a kiüriilt-hamuszürke világon. Az újságot zsebregyűrte, csak egy sarok kandikált ki: „...kéták telepít...", valamivel odébb: „.. szült.. zet". Ügy indult tovább, mint a mesék hőse. akinek kezében kámforrá vált az aranykincs: leszegett fejjel, a reménytelenség magányos manifesztumaként, miközben ösztönösen gyűrögette kezében kesztyűjét a lakótelep piszkosszürke tömbjei között. Jusztina már eszébe sem jutott. Eböen a helyzetben az ő távolba tűnt, már egészen haloványan foszforeszkáió lénye csak egy arasznyi pesszimizmustöbblettel hosszabbíthatta volna meg a totális véghangulatot. Ügy érezte, a nőnek fogalma sincs róla. igazából mit is akart volna ő tulajdonképpen: hogy nem egyszerűen egy kapcsolat létrejöttéről lett volna szó — valaha, még az ősködben —, hanem számára az utolsó, a legutolsó mentőövről. Ha Jusztina másként dönt, úgy érezte volna. most aztán tényleg a világot tudja tartokba venni. Semmi sem lehetetlen, semmi sem elképzelhetetlen többé, ez a nő nemcsak az akár nagybetűvel is írható Kalandnál lett volna sokkal több. de úgy jelentette volna tényleg a Mindenséget. ahogyan a legelemibb evidenciák — újra az evidenciák — tényei: a nap is reggel kel fel, és nem este, hétfő után is kedd jön, és nem csütörtök. Amikor József Attila ódájából idézett, úgy látszott, végre azonos hullámhosszra érkeztek: „minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld" — semmi sem maradt az iróniából az örök bölcsész iránt, aki idéz, helyette csak a varázslat maga, az el nem tagadható érzéseknek szavakon túli, egyedül igaz valósága ... azután: a rideg, voltaképpen semmivel sem indokolható. az előzmények után józan ésszel el soha nem fogadható mondat: „ne akarj találkozni velem". Félelmekre gondolt, félelemre mindentől, s ez a csalódottság fogcsikorgató dühét is szánakozóvá szelídítette: szegényke... Jusztina azért félhetett tőle, ami miatt sokáig ő is hitte, hogy valójában fél ettől az ocsmányul törleszkedő világtói, villant át rajta. Ugyanazért: attól tartott, jól szabott és illedelmes kis életrendjébe az Örök Nyugtalanságot hozná, ez pedig nem kell, józan ésszel nem is kívánható. Ki is akarna többet a bizonyossá lett jónál? Idegésen elővette zsebéből az újságot, tompán világított a fejléc, meg a tolakodó külvilág egész üzenet,halmaza. Hiszen a folyók sem folynak viszszafelé. jutott hirtelen eszébe, látszólag logikátlanul. Jusztina nem él örökké, én sem. ezek a viszszataszítóan kedves, tolongó ezrek sem. Akkor? Ám. amíg az ember él. mindig történhetik valami. hol oivasta ezi? Űira zsebre vágta az úisávot. és felgyorsította lépteit a paneltömbök között. Vagv negyedórába telt. amíg észrevette, hogv fütyörészik. DOMONKOS LÁSZLÖ Minden este meccs Vitray Tamás a televíziózásról — Tanított az újságíró-iskolán; „házon belül" volt egyszer egy kezdő televíziósokból álló csapata, úgy hívták: Vitray-stúdió. Legújabban egyetemisták a tanítványai. Megítélése szerint mik azok a legfontosabb tudnivalók, amelyeket a lehetséges utánpótlásgárdának el kell sajátítani? Lehet-e valamifele reeeptet átnyújtani nekik? Negyedszázados televíziós tapasztalat és tudás valamiféle kivonatát? — Dehogy lehet receptet adni! Viszont meg kell próbálni szemléletet alakítani, a dolgokhoz •aló közelites mikéntjét meghatározni. Nehéz persze most röviden elmondanom, mire gondolok. vagyis milyen a saját szemléletmódom. Afféle falvédőigazságokat tudnék hirtelenjében sorakoztatni. A kifejezést, falvédőigazságok, nem minősítés-jelleggel használom, csak jelzem, hogy óhatatlanul egyszerűsítek, ha azt mondom: szemlélet dolga, hogy olyan munkáim kerüljenek a képernyőre, amelyekből és amelyekről mindenki megalkothatja a maga ítéletét. Vagyis nem az a feladatom, hogy a saiát véleményemet másokra kényszerítsem. Az eszközeim nem erre valók. Maximum sejteni lehessen, mi a személyes álláspontom, de régen rossz, ha bárki kényszerítve érzi magat, hogy ugyanazt gondolia. Ennek a megközelítésmódnak édeslestvére a tolerancia. Nincs a világon olyan jelenség, amire nekem fejcsóváló nemtetszéssel kellene reagálnom, mert a dolgok és emberek akkor is sokfélék, ha én csak egyfélének szeretném látni őket. A képernyőn semmiféle érzelemnyilvánítás nem lehet szélsőséges. A mi szakmánk egyszerű igazsága, hogy aki fölülkerekedik, az alulmarad. Bárki sorolhatna riportokat. beszélgetéseket, amelyekben a televíziós riporter különféle eszközökkel, néha erőszakosan kinyilvánítja, hogy „természetesen" neki van igaza. A nézők rokonszenve ilyenkor törvényszerűen a másiké. — Emlékszem egy Kritikában megjelent interjúra, amelyben ugyanerről beszélt. Hogy a televíziózás veszélyes terep annak, aki hajlamos elhinni, hogy a nyilvánosság hatalma egyúttal az ó személyes hatalma. Gondolom, elsősorban a kezdőkkel esik meg a dolog. — Ez az, amit még nagyon fontosnak tartok elmondani a stúdiós fiataloknak. A kikepzetlenség következménye, ha a televíziós újságíró. Vagy bárki, akit a kepernyőn latnak, azt hiszi: a tévében szerepelek, tehát a tévé én vagyok. Pedig, ugyebár, lehetünk akár a legokosanbak, a legszebbek, a doboz nélkül mire mennénk? A saját jelentőségünk eltúlzása roppant káros, és a kollégáknak is kellemetlen. Tudjuk, hogy a nézők nem X. Y. magatartását ítélik el, hanem az egészre legyintenek. Én pelduál sokat szenvedtem ilyen általánosítások miatt sportriporter koromban. Még a kiképzetlen, tapasztalatlan kollegák előnytelen szereplésén érzett kárörömről is le kell mondanom. — Talán ez fs közrejátszott abban, hogy egyre inkább a háttérbe vonult? Vagy: ennyi év után már megengedheti maganak, hogy számos műsorbon egyáltalan nem látszik a képernyőn, csak a hangja szerepel? És volt olyan is, amikor csak az inzertből tudtuk, hogy Vitray a riporter. — Egyáltalán nem arról van szó, hogy mit engedhetek meg magamnak, és mit nem. A hoszszú gyakorlat, a rengeteg tapasztalat természetes következményeiként alakultak az eszközeim, pontosabban az eszköztelenségem. Érdekes, hogy általában fordítva gondolják el a dolgokat, mint ahogy vannaki Hailom a kérdésén, hogy azt hiszi, ez a bizonyos puritánság, mint például az egy szál székem< amin Csak ülök és mesélek. hogy ez valami kitaláció eredménye. Ügy képzeli, órák hoszszat töröm a fejem, mi szokatlannal álljak elő, s aztán gyártom hozzá az ideológiát. Holott egyszerűen adódnak a dolgok, a tapasztalatok diktálnak, amelyeket persze tudatosan igyekszem használni. Biztosan tudom, hogy a képernyőn akkor jó, akkor igazán érdekes valami, akkor hat természetesnek valamely helyzet, ha minél közelebb van a mindennapihoz. Ha az ember civil tud maradni, folytatni tudja a hétköznapi életét Ez persze korántsem jelenti, hogy nem veszek tudornásult róla: engem néznek, látnak. Ugyancsak a tapasztalatlanság és a képzetlenség jele. ha valaki kulcslvukműfajnak gondolja a televíziózást, vagyis úgy akar természetesnek tűnni, hogy úgy tesz. mintha nem tudná, hogy látják. Mintha egyedül lenne a beszélgető partnerével. Pedig éppen hogy minden pillanatban pontosan kell' érzékelni, milyen képet nyújtunk mi. így együtt, a beszélgetőpartnerem és én. Ha elfeledkezünk a riporter, a mindenkori partner s a nézősereg háromszögéről, nincs siker. Kilóg a lóláb, és mesterkéltnek is hat, ami valóban mesterkélt. Ezért nemegyszer még szóban is utalok rá, hogy tudatában vagyok: a közönség lat és érzékel bennünket. Mindezek miatt nemigen lehetne rávenni olyasmire, hogy — mondjuk — egy műsor nagy csinnadrattával, trükkökkel, fényhatásokkal elővezetett címképe után beálljak a kamera elé és hétköznapi természetességgel köszönjek: Jó estét kívánok. Fölösleges elidegeníteni a nézőt holmi csillogó-villogó képsorral. És persze azt sem teszem, hogv. leülök és bejelentem, most pedig, kedves nézők, figyeljenek. mert egv igen érdekes embert fogok önöknek bemutatni. Hanem egyszerűen próbálom fölfedni a műsorban, milyen az az ember. — Különc, különös emberekkel ismertet meg bennünket, mondják sokan. — És mit mondhatnék a hétköznapi emberekről? És hogyan' Csak a szélsőségekből lehet az altalánost kihámozni. Tudom, azt hiszik a riportalanyaim némelyikéről: ez bolond. Kérdés: valóban? A Csak ülök és meselek számomra hatalmas tananyag például türelemből, empátiából. a másik elfogadásának tudományából. Egyébként mért lenne nagyobb bolond, akinek, teszem azt. az a pótcselekvése, hogy minden áldott este bemutat egy darabot, vezényel egy operát a képzelt színházban, mint az. aki ehelyett kocsmában issza részegre magát, ÉS mért lenne különb, aki belül hordja a púpját, mint a legnemesebb emberi értékekkel gazdag testi fogyatékos? — Ilyen hosszú praxis, ennyi tapasztalat és siker után milyen motivációk késztetik újabb és újszerűbb munkákra? — Tudom, hogy nem a kérdésére válaszolok, de azért elmondom, hogy szerintem is föltűnően idősek a Magyar Televízió riporterei. Erre a munkára mozgékony, friss szellemű. elfogulatlan és ambiciózus fiatalok kellenének. En már a pályám elején elhatároztam, hogy 45- éves korom után nemigen mutatkozom a képernyőn, A helyzet azonban az, hogy még a magamfajta sokat látott, és — talán nem vagyok szerénytelen — a közvélemény által elfogadott televíziósnak is újra és újra meg kel! küzdenie a közönségért. Amit mi közvéleménynek nevezünk, az ugyanis körülbelül 30 ember ítéletét jelenti. A viszszajelzéseket igen szűk. úgyszólván szakmaj körből kapjuk. A többiek, a sok ezer néző. az igazi közönség estéről estere újra megmér, s a tegnapi erényeimet nem teszi a latba, ha a mai kudarcomat látja. A dologban ez vonz és inspirál, Hogy minden este: meccs. SULYOK ERZSÉBET TV képtelen képek