Délmagyarország, 1983. december (73. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

/ MAGAZIN Szombat, 1983. december 24: Asszonysors L

eheletvékonyra nyújtott levíltészta aranylik az ágyra terített abroszon, a fotelban cérnametélt, az asztalon eperlevél szárad. Margit asszony ruhaujja élire vasalva, előtte kötény, keze még lisztes a tésztagyúrástól. — Kell egy kis mellékes — mondja, míg helyet szabadít föl a váratlan vendégnek. Velem szemben a falon egy keretben két fénykép — Magdi és Joli — mutatja be őket. sajnos, egyikőjükkel sem sikerült találkoznom. Leülünk a sárgálló tésztabirodalom kellős közepébe, ő mesél, én hallgatom. — Fiatalon férjhez mentem. Mindketten vágytunk gyerekre, de közbeszólt a sors: beteg lettem. Minek tagadjam, megmondom, úgy, ahogy volt: kétszer estem át tüdő- és mellhártyagyulladáson, aztán kezeltek i'BC-vel, állítólag ráment a méhemre. A férjem veszekedett velem, azt mondta, én vagyok az oka. hogy nem maradok terhes. Elmentem a klinikára, s ott megmondták, soha nem szülhetek. Bánatos voltam, sírtam éjjel-nappal, akkor elhatároztam, megamhoz veszek egy intézeti gyereket. Akkor a férjem is beleegyezett. A gyerekkórházba hívattak be. Bevezettek egy kórterembe, több kisgyerek is volt ott. Hanem az egyik ágy sarkában ott állt egy kislány, nagy, bánatos szemekkel kukucskált ki a rácsok közül. Kínálták az egyiket, a má, sikat, de nekem egy se kellett, csak az ott a sarokban. No, hát így lett az enyém Magdi. Mit mondjak? Nagyon szerettem... A férjem azonban nem tudott megbarátkozni se vele, se a gondolattal, hogy ő más gyerekét nevelje. Egyszer hazajövök este, hát nincs Magdi sehol. A férjem visszavitte az intézetbe... Alig vártam, hogy megvirradjon, rohantam érte. Választanom kellett: vagy férj, vagy a gyerek. Magdiról nem tudtam lemondani. Az intézettől negyedévenként kaptam 600 forintot, meg — 52 óta — három műszakban dolgoztam a Textilművekben. Ügy, ahogy kijöttünk anyagilag, rakosgattam félre a pénzt kislányruhákra. Szívesen költöttem Magdira, az iskolában is meg voltak elégedve, rendesen járattam, ne lógjon ki a többi közül. Emlékszem, amikor divat let . a bőrkabát, venni akartunk egyet, az utolsó az üzletben, hát \tt derült ki, hogy nincs elég pénz nálam. Rohantam haza, Mpedit ott hagytam „foglalónak"... Azt az örömet! Sose felejtem el. Másodszor is férjhez mentem, de ez a férfi se tűrte más gyerekét a közelében. A harmadik férjem meg olyan életet élt, hogy Magdit el akarták venni tőlem.Tulajdonképpen nem is csodálom. Húsvétkor berúgott, elment az öcsémékhez, és megfenyegetett. Ijedtünkben elmentünk otthonról, az egyik rokonhoz. Később verekedés miatt bíróság elé került. Megint attól rettegtem, megfosztanak Magditól. Jöttek is az intézetből, veszélyeztetett a gyerek, elveszik tőlem. Mentem fűhöz-fához, rendőrségre, bíróságra, az intézetbe. Végül 6 hónap börtönre ítélték a férjemet: alkalom volt a válóperre. Csakhogy közben majdnem elvették a lakást, a volt férjem meg csak hazajárt, Magdit féltettem, a húgoméknál helyeztem biztonságba. Mindenhol kerestem én védelmet, de sehol nem kaptam. Elcseréltem hát a lakást. Kisebb is volt mint a régi, vizes is volt. de végre ott békességben éltünk Magdival kettesben. Mondtam . Is. a sors ajándéka, hogy aztán megkaptam helyette ezt a szép, egészséges, összkomfortos lakást. Férhez menésre többet nem gondoltam. Békében, szeretetben éltünk. Magdit a gyors- és gépíróiskolába írattam. Hanem egyszer jön a felügyelőnő az intézetből: lenne egy kislány az egészségügyi gyerekotthonban, nem akarja elvinni senki. Kéthónaposán adta be az anyja, s hat évig beteg gyerekek között élt, úgy tűnik, tévedésből. de ezeknek az esztendőknek a hatását nem lehet kitörölni a lelkéből. Délelőtt megnéztem Jolit, megsajnáltam, s azt mondtam, jöjjön. Délután dolgoztam, Magdi ment el érte. Este izgalommal fordítottam el a kulcsot a zárban, vajon két lány vár-e rám, vagy csak egy? Lábujjhegyen odalopakodtam az akkor 16 éves Magdi ágyához: ott aludtak összeölelkezve. Na, van új lányom, sóhajtottam föl. Jolika nagyon félszeg, bátortalan teremtés, még most is ... Képzelheti, 6 évesen én tanítottam meg beszélni, de meggyőződésem, hogy nem fogyatékos. Nem mondom, nehezen ment neki az iskola, de a nyolc osztályt elvégezte. Segítőkészek, jóindulatúak voltak az iskola tanárai. Persze, voltak nehéz rapjaink, szegénykém annyira csöndes, magába forduló, hogy nem panaszkodott, amikor beteg lett. Fájtak az ízületei, egyszer úgy hozták haza. alig állt a lábán. Gyerekklinika, szanatórium ... Ezek után még nehezebben találtam neki állást. Jártam a munkaközvetítőbe, az ajánlott munkahelyeken elmondtam őszintén mindent — nem fogadták. Végül a fényképészszövetkezetben elmondták a föltételeket, beszéltek a kislánynyal: megegyeztünk. Tiszta, könnyű, kisegítő munka. igaz, kevés fizetéssel, de az ő adottságainak nagyon megfelel. Mondtam is neki; Jolika, fogadd el, s amíg én bírok dolgozni, semmi gondod ne legven. De nincs is szegénynek: olyan gátlásos, hogy nem jár sehova, nincsenek barátai. férihez se szándékozik menni. Még iskolás korában látta a Helga című filmet, egy életre elriasztotta a házasságnak még a gondolatától is. Egyre csak azt mondja: Anyukám, veled akarok maradni. Még nyolcadikos korában nyitottam neki ifjúsági takarékbetétkönyvet, öt évig én fizettem, a másik már az ő nevén van. Joli most 22 éves. Amíg élek, a mi sorsunk össze van kötve, de mit csináljak a pénzével? Igényeltem hát neki lakást. Kapott is értesítést az OTP-től, de hát 2400 forintos fizetéssel hogy merjen az ember ilyesmibe beleugrani? Most 575. a tanácsi lakásra várók névsorában. Nem veszem el a pénzét, ő fizeti az ifjúsági takarékbetétet, az én fizetésemet meg föléljük. Hogy hányan? Hát nem mondtam? Magdi már kirepült: itt dolgozik a közelben, rendszeresen meglátogat bennünket. Jól férjhez ment. s megajándékozott egy kis unokával is. Januárban lesz ötéves. Azt mondja a múltkor a piacon: „Mama. olyan szomjas vagyok." Vettem neki egy márkát. ..Mama. vegyél fánkot." Vettem kettőt. „Mama, te olyan aranyos vagy" — hízelgett. Odahaza meg összevesztünk. mert mint mondta, „a tészta véletlenül lemászott az asztalról." És nem beszéltem még Erikáról. őt is a felügyelőnő ajánlotta... se apja, se anyja. Ötödikes volt, akkor magamhoz vettem, most elsős ipari tanuló: férfiszabó lesz. A nagymamája vidéken él, vele tartja a kapcsolatot. ő egészen más egyéniség, mint a másik kettő: vidám, barátkozó természetű, szeret öltözködni, színházba. hangversenyre jár. Sasnos. ő itt fog hagyni, ha szakma lesz a kezében: apjától vidéken házat örökölt, s a nagymamától is rászáll minden. Hogy van-e kedvenc a gyerekeim között? Nincs, ilyen megkülönböztetést nem tettem soha. De ha mindenképpen akarja tudni: Joli, igen, Joli lehetne az ő az. aki g.vámolításra szorul, akinek legjobban szüksége van rám. Lelkileg, meg talán anyagilag is. Nyugdíj mellett még járok dolgozni, amíg tudom. segítem, őszintén mondom, soha nem bántam meg. hogy a soi som ezzel a három gyerekkel összekötöttem. Soha nem tudtam volna meg, mi az igazi öröm. Ügy látszik, furcsa szeszélye a sorsnak — hogv én anyának születtem, és nem feleségnek. Látja, kis híján értelmetlen lett volna az életem. CHIKAN ÁGNES R

eich Károly a felszabadulás utáni magyar grafikusművészet kiemelkedő egyénisége. Aligha van ennek az országnak olyan lakója, akinek ne került volna kezébe Reich Károly által illusztrált lapozó, gyerekkönyv. szépirodalmi mű. verseskötet, művészeti album. A klasszikus szépségeszmény jegyében, a legnemesebb hagyományokhoz kapcsolódva építette sokszínű, gazdag életművét. A vonal fölényes kezű mestere, egyszerre hajlékony, játékos, könnyed és súlyos emberi problémák művészi regisztrálója. Az élet fény- és árnyoldalaira egyforma hitelességgel reagál, meséljen bár Vackor kalandjairól, magyar mondákról, antik szerelmi történetekről, készítsen emblémát az új Nemzeti Színház támogatására szervezett gálaesthez, vagy rajzban tudósítson személves sorsa örömeiről, bánatairól. A természet hű poétája, a gyermekek barátja, az áltatok jó ismerője. a tiszta emberi érzések szerelmese. Finom, hatásvadászattólmentes. tiszta artisztikum minden vonása, mely emberszeretetet, örömvágyat és harmóniát sugároz. Ezen a mostani, rakéták árnyékolta karácsonyon azért illusztráltuk magazinunkat rajzaival, hogy erősítsük a szépségbe vetett hitet, a harmónia iránti vágyat, az emberi kapcsolatok erősítésének szükségességét — hogy tápláljuk a reményt. Kényszermentes lehetőségek M

eglehetősen jól ismerem a fiatal főmérnököt még technikus, később beosztott mérnök korából. Kicsit néha el is dicsekszem vele (velünk!). ha külföldi vendéggel hoz össze a sors. Öt is meginvitálom egy kis baráti beszélgetésre. Aztán, amikor a harmadik pohár bor után vállalatáról, az üzleti életről, piaci sikerekről és kudarcokról kezd regélni, nekipirulva, a kedves vendég nem győz lelkesedni másnap sem: hát ilyen is lehet, így is gondolkodhat egy gazdasági vezető? Vagy, ha máshonnan jött: hát nálatok is vannak ilyen emberek? Nálatok is lehet menedzsermódra dolgozni és gondolkodni? Mindkét fajta rácsodálkozásban dicséretünket sejtem, és ez kétségtelenül jólesik. De mindkét fajta rácsodálkozásban érzem a bennünket visszahúzó erőket is, amelyek, sajnos, bőségesen élnek és hatnak mifelénk. És a rácsodálkozó vendégnek többnyire nem árulom el később sem. hogy a fiatal főmérnök legtöbbször saját szakállára és kockázatára cselekszik. Ügy, ahogyan azt az ország helyzete diktálja, de amit végül is nem követel meg tőle senki, amiért nem dicséri meg őt senki különösebben, hozzon bár dollárszázezreket, s tegye bár — szerencsésen kijutott igazgatójával együtt — mind életképesebbé és nyereségesebbé Vállalatát. Üj, „lezser" módszereit éppencsak elnézik neki lenn és fönn, és — jaj neki, ha hibázik ... Talán soha úgy meg nem oszlottak vélemények gazdasági berkekben az utóbbi évtizedben, mint most, ősz táján. Talán még soha nem várták oly nagy izgalommal az új gazdasági szabályzókat igazgatók, főkönyvelők, gazdasági szakemberek, mint az idén: sokféle várakozással. Volt, aki valami merőben újra számított; volt, aki reménykedett: minden marad a régiben. Embere és szempontja válogatja. Sok emberrel beszélgetve azért nekem legalábbis úgy tűnt, a sokféle várakozás mikéntje szorosan összefügg az emberek korával, vezető beosztásban eltöltött éveinek számával. Többnyire a (legalább lélekben) fiatalabbak vártak valami merőben újat. Például azt. hogy januártól a szabályzórendszer egyértelműbben kiteszi a vállalatokat a piaci változások hatásainak, kényszerítve őket a rugalmasabb változásokra, s egyúttal náluk hagyják e nagyobb rugalmasságból származó többlethaszon nagyobb részét, s szabadabb kezet adnak nekik arra, hogy e többletet saját belátásuk szerint hasznosíthassák. Az új szabályzók azóta megjelentek. Szóval: nem a fiatalabb (legalább lélekben az!/ generáció reményei teljesültek. De — a dolgok, mármint a kompromisszumos megoldások természetéből következően — az idősebbekéi sem. Az új szabályzórendszer nem változtatott alapvetően a vállalatok feltételein és esélyein. A világ, s benne a magyar népgazdaság nem túlságosan rózsás helyzetét nem elsősorban minőségileg más cselekvés kényszereként közvetítik a vállalatoknak, hanem nagyobb terhek és elvonások formájában. (Legföljebb a terheket csoportosítják oly módon, hogy azok azért már jelzik a jövő lehetséges megoldásait!) A nagyobb terhek és elvonások így hát még jövőre is visszafogják az életerős cégeket, s még elegendő játékteret hagynak a kevésbé mozgékonyak és kezdeményezők tákolgatására is. (Majd 1985-től! — szólnak az űjabb mendemondák. Akkortól már a szabályzóktól támogatott, segített kényszer lesz, ami ma még csak kért és ajánlott cselekvés ...) Fiatal főmérnök ismerősöm, mikor szóba hoztam neki az új szabályzókat, megvonta a vállát: annvi időnk azért csak van ... (Mármint egy esztendő.) Végül is igaza van. ő és még sokan mások, mindig is azt tették, amit tenniük kellett és lehetett, hiszen még nem volt- idejük, hogy elérjék azt a kort, amelyben az ember már hajlamos csakis a járt és bevált utakon járni. Mondják róla, hogy első nagy fegyverténye az volt, amikor felelős beosztásban levő, a marxizmus régebbi, picit tendenciózusan értelmező kézikönyveit betű szerint felfogó atyai barátját 1970 táján meggyőzte arról: igenis szükség van a gazdasagi mechanizmus reformjára. Magam mai fegyvertényei közül alighanem azt tartom legtöbbre, hogy a vállalatuknál képződő kicsinyke fejlesztési alapot nemcsak hogy nem kevesli, öt presztízsberuházásért futkosva-könyörögre, hanem arra is van bátorsága, hogy e néhány millióból egy tetemes részt más cégeknél fektessen be, más beruházásokat segítve. Ö mondja és elhiszem neki: az általuk gyártott cikkekkel nagyjából telítve van a piac. Többet eladni úgysem tudnának, minek kellene akkor többet gyártani? Egy-két millió minden évben elég, hogy a minőséget folyamatosan javítsák, azaz megtartsák piacaikat. Fölösleges kapacitásuk is akad. ha esetleg váratlan lehetőség adódik. Minek ruházzák be akkor a pénzt saját maguk vállalatába? Inkább olyan üzleteket keresnek, olyan beruházási lehetőségeket, ahol a tőke egy-két év alatt garantáltan megtérül és dollárt hoz. A leányvállalat vagy a közös vállalkozás aztán folyamatosan, éveken át hozza nekik is, nemcsak a népgazdaságnak a hasznot. Ha pedig így megnövelik tőkéjüket, akkor a nagyobb összegből tán másba is belevághatnak maguk is, nemcsak toldozásha . . . Hogy miért csinálja? Magam sem tudom. Aligha pénzért, mert fizetése egv fityinggel sem több, mintha békésen tenné a szokásos teendőket. De hát ő sikernek érzi, hogy néhányan két-három év leforgása alatt egy-két millió dollárt hozhatnak olcsón az országnak. Igaz, dolgozik, szervez és gondolkozik sokszor éjszaka is, fizetése pedig jó háromezerrel kevesebb, miflt saját vállalata nem egy szakmunkásának. Dé hát' ő Így is jőlérzi magát. A tévében mondta nemrégiben egy mesterszakmunkás. akit többször is megkörnyékeztek, de semmiképpen nem vállalta háromezerre] kevesebbért a mű vezetőséget: „vezető az lesz ma Magyarországon, aki hajlandó kevesebb pénzért többet vállalni". Ügy látszik, mégis akadnak, akik hajlandók erre. Főként, ha szakemberből üzletemberré is lehet, s megízlelheti a semmiből valamit létrehozás hasonlíthatatlan mámorát. Mert hát mámor ez — a javából. Akkor is, ha nem a saját zsebre megy, de legalább a saját lehetőségeket gyarapítja, a saját (mármint vállalati) játékteret bővíti. De gyarapíthatja-e, bővítheti-e valóban? Ha lineárisnak fogjuk föl az utóbbi évek tendenciáit (vagyis az elvonások növekedését, gyakorlatilag nemigen változó játékszabályok mellett), akkor aligha. De a jövő útja alighanem csak az lehet, hogy az elvonás mértéke mind kevésbé függ majd a megtermelt haszontól, egyre inkább a lekötött eszközöktől (termelőeszközök, munkaerő, készletek stb.). Így aztán remélhetőleg mind nagyobb játékteret kap majd az invenciózusság, a tudás, az ötletesség. Azaz mindaz, amely kis befektetéssel sokat képes hozni az országnak. Fiatal mérnök ismerősöm példája legalább még egy szempontból tanulságos. Millió példa bizonyítja a világban: úi. nagyszerű és sok hasznot hozó dolgok (lásd a mikroelektronika szédületes pályafutását és a mi lemaradásunkat!) csak szabad tőke létezésekor jöhetnek létre. Szabad anyagi és szellemi források szükségeltetnek hozzá. Nálunk ősi (majdnem negyvenéves!) reflex a meglevőt toldozni-foltozni, mindenáron azt fejlesztgetni. Nagyvállalatok sokszor hát tíz-húsz éve avitt eszközöket gyártanak, kis kócerájok (szövetkezetecskék, leányvállalatocskák) pedig a világszínvonalat kerülgetik. Remélem, egyre több olyan igazgató, főmérnök és főkönyvelő lesz, akik úgy gondolkodnak majd. mint fiatal főmérnök ismerősöm: a tőkét úgv kell befektetni, hogv úidonságértéket. bizonyos extraprofitot hozzon az országnak és természetesen az adott vállalatnak is. Még saját tevékenységük visszafogásával is, ha az mindezt nem tudja produkálni. Mindebből természetesen csak akkor lehet valami, ha a játékszabályok nemcsak lehetőségeket biztosítanak, de kényszereket is. Ha fokozatosan kilépünk a kényszermentes lehetőségek békésebb világáhól. Mert. a szubjektív, egvszerűen az örömérzésre építő érdekeltség aligha lendít ki bennünket igazán a holtpontról. Pedig ki kellene lendülnünk. Hogy keresletben és kínálatban, gyártási és fogyasztási modellekben, munka- és életmódban egyaránt közelítsük azt, ami eredendően célunk volt. Amit valamennyi nagy, az emberiség történetét alapvetően befolyásoló ideológia javallt: a külsődleges és extenzív helyett a világ minőségi, intenzív kiteljesítését az ember számára. Hogy az ember valóban elnyerhesse létének értelmét, eljuthasson arra a magaslatra, amit neve fémjelez. A név: homo sapiens. SZAVAY ISTVÁN