Délmagyarország, 1983. december (73. évfolyam, 283-307. szám)

1983-12-24 / 303. szám

Szombat, 1983. december 24 r Tamási Áron Karácsonyi pásztorocskák A

szabadtűzhelyen, a betlehemé majorban. hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn. és emlékezni serkent engemet is. Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este. a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos háznál, ahová behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az aitón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nváiial. amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat: maid megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nem különben a nagymondót. aki mindenkit le fog torkollni, szükség esetén még lódítva is éktelenül. S aztán tanulni kezdtünk. Igv készüljünk a szent hadjáratra. a karácsonyi kántálásra. s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranvfénnyel felragyog a betlehemi csillag. S végre a föld örömet kiáltott az égre. és az ég örömet kiáltott a földre. Karácsony este lett. Az áradó örömben úgv ringott a völgyben a falu. mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranvhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patvolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott • az ének. és zengedezve hirdette, hogv a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egv tollút. Hullatott egv tollút a kicsi nép ismeretlen faluiába; s öröm nyugodott azon. ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől. Igv énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon: s miközben haladtunk. imitt és amott is felzengett az örömnóta. s úgv világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása. A falu is megbolydult egészen. Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket. s kisöpörte szívükből gondiait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este. hanem megnyugodva csörgedezett a vér. akár Betlehemben a patak minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének. leányocskák fürkésztek az ablakon át. s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget. Megálltunk egy ház előtt, melv első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egv lánya is. aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a. kapun, örömhír énekszóval. bátran bevonultunk. s még fent az ereszben is. az aitó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kevés csendet, maid felcsendült a külső beköszöntő hangja. mondván a megkívánt harsány hangon: örülj és örvendezz, nemes házint zda: Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja. örülj és örvendezz, kedves háznak névé Hogy ide vezérelt a csillannak fénye. A

csillag fénve szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyái amelyik belülről. valamilyen elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván: Jónál jobb hírt hoztok. halljuk valahányan: Gyertek azért beljebb. . akármilyen bátran. S a szó végére meg is nyitotta nekünk az aitót: s mi pedig egyenes cérnasorban. mint a vadlibácskák. bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belső beköszöntőnek a sor fejénél kellett állnom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort. úgyannyira, hogv a sor végi pásztorocska az aitón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák: s maid egv negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé. ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmáqskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egvetlen villanó mozdulattal levettük a fejünkről a kucsmát, és én pedig hangzatosan megszólaltam. mondván: Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk. Hírmondás kedviért naav utakat tettünk. Mert szólott eav csillaa. évven felkelőben. Hoau avorsan induljunk éjféli időben. Napkelet országból így el is indultunk. S ezen kedves házba hozott el az utunk. Dicséretét zengjük Juda nemzetének. Mert kinyílt virága Dávid vesszejének. Származásunk felől sem hagyunk kétségben. Vagyis hajban nőttünk, s tartós szeaényséaben: S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak. Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak. De hát ez voltunkat az Ür nem tekinti. Hanem angyalával nékünk meajelenté. Hogy földre lejőve világ megváltója. Kinek a mi nvájunk igaz szószólója. Ámen. S erre az ,.ámen"-re. de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával. a lábszára mellett a pádimentum felé. oly nagyot nuffantott a tűzmester, hogv a lámnában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt. Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre: — Szent ió estét kívánunk! Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket. hogv vegvük közre az asztalt. s üliünk le. Köszöngettük a szíves szót. s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helvre le is ült. A kislánv pedig, mint nvíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egv cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s rotvogott maidnem a káposzta is Szokás szerint, s hogv az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között. Aztán enni kezdtünk. S evés közben egvre jobban megeredt a szó. melv a betlehemi pusztáról lassankint hazarepült. s kezdett megtelni derűvel. Vagvis az ideie megjött a játéknak. melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s igv szóltam: — Messze van még az idő. amikor szakálla lesz. — Kinek? — kérdezte a kislánv. — Aki ma született, annak — feleltem. Tudván, hogv a Kisdedről beszélek pírba borult a kislánv arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s igv szólt: — Hát én megelőztem az időt. halliák-e! — No; s az hogy történt? — kérdezte a gazda. A mókamester helyzetet vett s kanyarítani kezdte a történetet. mondván: — Hol van az a harcsafűrész, te legény? — Kérdi apám a tegnapelőtt reggel. A helyin van. mondom neki. mire apám szól ismét: Hát ha a helyin van. akkor kondorítsd össze, mert megyünk, s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál. Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta: — Hát mi el is mentünk, s ecv éra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát. s a töviről széjjel pállottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának; s oly lelkünkből húztuk hogy a fa ágain reszketett a hó. Node. haladtunk is dicséretesen, mert egy félóra múlva. mint egv recsegő zuhatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarnám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére. de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét. — Jaj igazán?! — mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is. mondván: — A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt. Éppen tettük volna, hogy tünedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a na°vmondó, n tiszte szerint igv szólt: — Assemrni. hallják-e! Hanem. János keresztapám a múlt héten egv vaddisznót lőtt. jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja: s ahogy ott előttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadmalac szökött elő. — Jaj. csakugyan?! — mondta ismét a kislány. — Bizony — fűzte tovább a nagyotmondó. — De keresztapámnak is volt esze bezzeg, mert hogv megjegyezze azt a két vadmalacot, a fülit mindjárt béhasította mind a kettőnek; s aztán elcsapta őket az erdőre, hogv maid iövőre meglője őket. mint kész disznókat, s jogos tulajdonait. — Aj. beh okos volt! — ámult a kislány. — Okos-o1-os — nézett a kislányra a mókamester. De aki elbeszélte, az sem ingyen tette mert igen nézi a maga fülit. M

egrebbent rögtön a kislány. s a két tenyerével letakarta a két fülét: s a szeme pedig fényben röpdösött mint két cseppecske madár. Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is. S kedvelt ő is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egv úi énekre; s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag. . Mezei András Menedék Hossztengelyén a gyertyalángoknak^ benne áramló lég-fonálnak befogadó, védett terében, fölfelé, mintha felvonóban vinnének hűvös folyosóban sértetlenül, égethetetlen, mintha mindig a tűz szívében bú j doshatnál sebezhetetlen, léted lélekig összehúzva lennél szabad, üldözhetetlen, rejtene, védne gyertva lángja, mintha mégis Isten lakása volna tüzében és szívedben. Simái Mihály Karácsonyéj télben egy fehér hófelhő az éjben egy fehérlő-felhő a fehér Hold elé felnő" ágaskodó toporzék táltos rázza sörényét hópihe szálldos fúiia a fújja a fújja a szél hóba borul a Göncölszekér csillaga csikorog rúdja szakad omlik a földre hózuhatag hózuha- hózuhazúgia a szél ezernyi gyerekembert a hó szíven ér a hó szíven ér fölpezsdül a vér csillog szikrádzik Karácsonyéj köszöntünk Karácsony te hó-örömű havazz csak havazz és légy gyönyörű légv szeretet-szikrás béke-fehér villongj Heródes-katonák ha dobognak — ne add ki a jövőt a gyilkosoknak világ életes éje Karácsonyéj hóban imádkozz a gyermekekért!