Délmagyarország, 1983. november (73. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

•x Szombat, 1983. november 1*9: Mátyás Ferenc Mint Kodály pálcája nyomán Volt itt adventi sötét, esdeklés, a lélek gregorián sírása. Miasszonyunkhoz fohászkodtunk, hogy balsorsunkat a világ meglássa. Kényszerű könny, karóba vert szívek fájdalma munkált őstanainkban. de a végső reménység mégis csak meg-megédesült kardalainkban. Hányszor a látszat megalkuvása: Bethlen Gábor, s hogv el ne orozzák hazánkat, inkább törököt fogtunk, hogv megmarad jon e tépett ország. Gyakran esett úgy, hogv jövőnk útja a nádasokban volt járható csak. elrejtőztünk a nyíl. puska elől. mint násztollazatával a kócsag. S ha tél-fagy Európát betakarta, meleget anyanyelvünk sugárzott fájó sebek ajkán általa szállt ének az értelem magasából. Bundás népdalainkban sirattuk létünk citerán a temetőig. — mint Kodály pálcája nyomán, tisztán Béres Feri zeng mostan dicsőn itt. A bicska Fönn. északon történt, amit most elmesélek, olyan ott az emberek arca. mintha durva fából metszették volna, amely a hegyi patakban sodródik lefelé, és útközben szivacsosan elnehezül. Arcvonásaik hasonlítanak a sziklák erezetéhez — de fordítva is mondhatnánk. A távoli északon ráleltem egv falura, amelyről eddig semmit sem hallottam, letelepedtem, megváltoztattam a külsőm, hasonlítani kezdtem az itt élőkhöz, a fákhoz az erdőben, a nyájőrző kutyákhoz. akik reggel körülöttem szaladoztak: jó barátságban voltunk. Bár hirtelen jött ez a változás, de én tulajdonképpen mindig is ilyen voltam, jobban mondva, még mindig ilyen vagyok — tegnap óta. évezredek óta ... Fakanállal kanalaztam az ételt az agyagtálból, és arra gondoltam: Ideiét sem tudom, mikor jártam utoljára a falu határán kívül. A kékre meszelt házból, ami védelmet keresőn simult a hegyhez. kiáltások hangzottak, amelveknek felforrósodott reimegései a testemen ót belevesztek az erdőbe, vagy éppen otthonra leltek a fák között. Dobogás, morailás hallatszott, amelyhez hozzákeveredett a hegedű panaszos, könyörgő lélegzése, elnyelte, majd kiöklendezte. végül reszketve tovalebbent, az őszi pókhálókhoz hasonlóan ... Hívatlan vendégként lopakodott elő az este. A férfiak magától értetődő mozdulatával karoltam bele egy lányba. Átható illata volt. mint annak a valaminek, amit ittunk, egészen elteltem vele — akkor egy ió kedvű legény, bajszán a kukoricakása maradványaival — ígv szólt hozzám: „Jössz inni. hátul a csűrben egv egész hordóval van. annyit ihatsz, amennyi beléd fér!" Elindultunk. A csűr előtt megállt: „Nézzük előbb, milyen legény vagy. Az én pálinkámból nem ihat akárki..." Súlyos ökle a mellemnek csapódott. Kijózanodva álltam a kihívás elé. ütöttem, de eredmény nélkül, keserű gyűlölet töltött el. ismét ütni próbáltam, de mintha fatörzs dóit volna rám — kezem az arcom elé kaptam, és utána mór csak az ütések tompa puffanását hallottam. Egv kazal tövében tértem magamhoz, a széna nehéz illata lassanként fölszivárgott a tudatomban. Éjszaka volt. felhőfoszlányok úsztak az égen. a hold glóriás szentként tündökölt elő mögülük. Föl akartam kelni, de a heves, nyilalló fáidalom szinte a földhöz szögezett. A fű harmatban úszott. Mélyen beszívtam az éjszakai levegőt: a tánc... az a lány... és az a fickó. A nadrágom zsebében valami tompa tárgy lapult. Amikor nagy nehezen kitapogattam, rögtön az eszembe villant: a bicska, hiszen nálad volt a bicska ... Reggel a hidegtől reszketve ébredtem. Aztán fölkelt a nap a sötét hegvek mögött, és sugarai iótékonvan melengettek. „De hiszen nálad volt a bicska". Fikázott át ismét az agyamon. A napsugár megcsillant a pengéjén. Éles kés ez. hasít, mint a keleti szél februárban. Veszélyes szerszám, főleg az én kezemben. Szeretem ezt a bicskát, a fényes szarumarkolatot, amely a tenyerembe simul, szinte belenő. Szeretem... talán egyetlen tárgya a szeretetemnek. Forró arcomhoz érintem a pengéiét és lassan ismeretlen erő ömlik szét bennem. Ettől jobb barát nincsen, csak akkor árul el. ha elengeded ... Ki is mondta ezt? Meg tudtam volna csókolni, enyelegni vele. mint egv hűvös szeretővel. A nap melegen sütött, szinte kérlelte a rétet, szaradna fol mielőbb, nehogv kárt szenvedjen a nyáj. Sugarai visszaverődtek H késről v Egyszerre csak egv férfialak vetődött a sugarak útjába. Bőrömön éreztem az árnvékát. és a tekintetét. Hirtelen olyan csönd lett mintha a mező is visszafojtotta volna a lélegzetét. „Nálad a bicska", az ér vadul lüktetett a halántékomon, a fejemben egyre ez járt: „A bicska... a bicska..." Felálltam, szemben a nappal. Három lépést hátrált, hasonlított egy faszoborhoz, vagy egy fenyőfához, leginkább pedig a hegyhez, mert meg sem moccant utána. Álnok kígyóként, tekergett elő izzadtságtól nedves tenyeremből a megbizonyosodó mozdulat: a bicska! De ekkor már ő is észrevettf. A szeme — egyébként az egyetlen eleven rajta — vésztjóslóan elkeskenvült „Bicskám, most segíts", imádkoztam, aztan minden homályba veszett, a nevem, az eredetem, az orcomba mért ütes megfosztott a gondolkodástól. De a bicska is fürge volt! Éppen akkor érte a karját, amikor úira le akart csapni. A gonosz kis szúrásra összerándult, megbotlott feie koppant a kövön, és nem mozdult. Fölébe hajoltam: dőlt belőle a pálinkaszag. Arca most ahhoz a faszoborhoz hasonlított, amit a falucska templomában láttam. Az eséstől dudor lett a feién. amikor hozzáértem, felnyögött, ekkor felálltam. A vér visszataszító ízével a számban a patakhoz mentem ittam a leges vízből és megmosakodtam. A bicska hallgatag emlékként siklott tova a vízben Elköltöztem a vidékről, de a győzelem komisz érzését még sokáig magamban hordtam. CLAUS STEPHANI Juhász Edit fordítása Attila másodikos az iskolában, Anita középsős az óvodában, Andris pedig kétéves. Van, aki azt mondja, egyik kicsi, másik picj és a harmadik a legkisebb, de lehet ezt úgy is mondani, már a legkisebb is kétéves, a többi pedig nagyobb. Azt is mondják, soká érünk az ábécé végére, ha még csak aza-nál tartunk, de mi úgy gondoltuk, legyen egy kis dallam is benne, ha a teljes nevüket mondjuk. Apró kis praktikusság is van mögötte: ha egyik kinövi a ruháját, fölveszi a másik, mégse kell hímezni bele űj jelet ötvennégy négyzetméter a lakásunk, most toldottuk meg néggyel, és lett ötvennyolc. A panel nem nyújtható, a gyarapodást az okozta, hogy a villanyórának épített, beugrót csatoltuk hozzá a lakáshoz. Nem lehet igazságos az elosztás, ha a villanyórának akkora helyet hagynak az építők, pedig annak még levegőre sincsen szüksége. Régi házakban cipelték lefelé az árammérőket, ne kelljen szegény leolvasóknak emeletre baktatniuk, az újakban viszont fölvitték, hogy legyen nekünk is leszerelni valónk. Nem nézegetjük mi az órát, nem olyan fontos, hogy a szemünk előtt legyen. Külön szekrénye is volt, azt átalakítottuk cipőknek, ruháknak, mellé még elfél egy szárító is. Lelemény kel] ahhoz, hogy be tudjuk rendezni, mert különben nem férünk el. A legeslegkisebb szoba most a legnagyobbé a leckeírás idejére, addig oda a másik kettőnek be se szabad mennie. Erre persze mindegyik iskolába szeretne menni, hogy legalább asztala legyen nekj is. Mondják ugyan, hogy a kicsi szobában fél óra alatt elfogy a levegő, de amíg kicsi a gyerek, talán tovább is elég. Később úgyis az lesz, hogy hálószobának rendezzük be, ha már pénzünk is lesz rá, és mi alszunk benne, felnőttek. Majd nyitva hagyjuk az ajtót, hogy levegőnk is legyen. Akkor viszont megnyerjük a nagyszobát, az lesz a közös, ott együtt lehet a család, amikor már mindenki elkészül a leckével. Mert mire ez mind összejön, biztosan iskolába megy Andris is. Az én fizetésem négyezeregyszáz, a feleségem gyesen van, családi pótlékkal együtt eléri a hétezret a jövedelmünk. Szent ünnep a mi családunkban a fizetésnap, megyünk a boltba, vesszük a lisztet, a cukrot, és a mélyhűtőt is megrakjuk hússal. Sok nem fér bele, de a hónap közepén az is jó, hogy még van. A hónap végén? Visszaváltjuk az üvegeket és a szódás patront. Takarékra állítjuk magunkat. Nyalánkságra mi nem költünk, nem is követelik a gyerekek. Ez az öröm megmarad a rokoni találkozókra. Hurcóka Élelmiszeripari főiskolára jártam, és ez a szerencsénk. Képzettségemből a mélyhűtést és a befőzést gyakorolom csak, azt is otthon, rengeteg a savanyúságunk, mindenféle gyümölcsöt befőzünk, amihez csak hozzájutunk. Szüleimnek is van kertjük, nagybátyámnak is, onnan sok mindent kapunk. Ha csak a fizetésből kellene megélnünk, nehezebb lenne. Jó lenne valami másodállás, de még nem mertem belevágni. Nem a munkától riadozom, hanem attól, hogy akkor még kevesebbet lehetnék otthon. A feleségem óvónő, és a gyes alatt ő is otthon hasznosítja képesítését, de kikészül ám három gyerek mellett. Mire hazaérek, kell a váltás. Otthon főzünk, és én is hazajárok ebédelni. Azért is, hogy pár percig délben is otthon lehessek, meg azért is, mert így talán olcsóbban jövünk ki. Kiadósabb ételeket főzünk, vacsorára is marad, azt hiszem, ott jön be igazán a haszna. Rágódtunk már sokat, menjen-e dolgozni a feleségem, de rájöttünk, nem nagyon dobná meg az életszínvonalunkat. Kicsi az óvónők fizetése, a különbözetet befizethetnénk ebédre, és este élhetnénk a boltból, mint a többi ember. Most csak az a szempont van előttünk, hogy a gyerekeknek jobb legyen, nekik pedig az a jobb, ha otthon vannak. Az óvodás is hazajár délután, az iskolás is. A nagyobbat már rá lehet biztatni, hogy olvasson mesét a kicsiknek, szépen is olvas, de még a legrövidebb meséket választja ki a könyvből. Hogy merre jártunk a világban? Ha Magyarországot is a világhoz számítjuk, akkor egészen szép helyekre jutottunk el. Bükkszentkere6zten kétszer is voltunk. Szép hely, nekünk való. Mi nem keressük a szórakozóhelyeket, ha beléjük botlunk, akkor is .kikerüljük, önellátók voltunk, magunknak sütöttiink-főztünk. Sültkrumpli, ez az, elindultunk, és ahol a dél ért bennünket, ott ebédeltünk. Az is jó az ilyen üdülésben, hogy a vállalat mikrobusza vitt bennünket, az utazás se került pénzbe. A szakszervezetisek szeretnek bennünket, akárhányszor kértünk beutalót, mindig kaptunk, csak az a kikötés, hogy ne főszezonban kérjünk. Sikondán is voltunk, az is szép hely, és szintén önellátók voltunk ott is. Amíg kétéves nincs a gyerek, nem mehetünk szakszervezeti üdülőbe, egyszer azt a luxust is megengedtük magunknak, hogy maszekalapon is üdültünk. Bódvaszilasra mentünk vonattal, és bejártuk a környéket. Aggtelekre is bementünk, a barlangot természetesen megnéztük. Ma a zöld turistaúton mentünk, holnap a kéken, négy égtáj van, négy irányba mindig el lehet menni. A kicsit a feleség viszi a hátán, a hurcókában. Az angol nevet fordítottuk le így: anyahurcóka. Idegenek gondolhatják, na ez is szép egy család, ha az asszony cipeli a gyereket, amikor itt van az erős férfi, de az idegen egyszeri látásra nem sokat ért a részletekhez. Három gyerekkel rengeteg a cipelni való, megtömjük a hátizsákot, azt viszem én. Jó is a hátizsák, mert a két gyerek kezét így foghatom még. Nekem szélesebb a hátam, Andrisnak nagyon széjjel kellene feszítenie a lábát, ha én vinném. Ez is egy szempont. Majd, ha a gyerek lesz nehezebb, mint a hátizsák, akkor cserélünk természetesen. Itthon is így indulunk ml sétálni, rokonokat látogatni, hurcókával. Van, aki azt mondja, de szép család, mások mást gondolnak, de mi azzal nem törődünk. Gyerek nélkül nem tudjuk elképzelni az életünket, a harmadikat is úgy akartuk, mint az elsőt. A gyerekszobában van egy emeletes ágy, ennélfogva mindenki a magason szeretne aludni. Majd csinálunk egy másik gólyalábú ágyat, amelyiknek csak emelete lesz, az alját pedig berendezzük kuckónak. Gazdag ember mibelőlünk talán soha nem lesz Ha nem szívességből mennék tapétázni, hanem pénzért, talán többre mennénk, de az is a család rovására menne. Föladhatnék egy hirdetést, hogy mindenhez egy kicsit értek, de semmihez se igazán, vagy hogy elmennék kőműves mellé sok pénfct keresni, de csak négy óra után. Biztosan rákényszerülünk a pluszjövedelemre, de akkor már nagyobbak lesznek a gyerekek, kevesebb időt igényelnek tőlünk. Megszoktuk, nem is nagyon érezzük a pénztelenséget. A gyerekeknek mindenük megvan, az pedig igazán nem okozhat gondot egv családban, hogy ez a cipő még jó lesz nekünk három hónapig. Mostanában fogyott el a törlesztés, eddig számolni se nagyon kellett a pénzünket. Vettünk egy bútort tizenhatezerért, de hitványra sikerült szegény, erre nagyon ráfizettünk. Inkább várunk ezután, de rossz vásárt többet nem játszhatunk. Mindig azt gondoljuk/ a rossz holmit pénzes embereknek szánták. Ruhát mi még ki nem dobtunk, ha már a mi gyerekeink mind kinőtték, adjuk to-. vább. Ugyanúgy kapunk mi is, a házbeliektől is. Három gyerekkel könnyű ismerkedni, segítő barátban, ez a mi sze- / rencsénk, nincsen hiányunk. (Elmondta Tóth Szeles István.) HORVÁTH DEZSŐ LIPPAI TAMÁS: TÁJ