Délmagyarország, 1983. szeptember (73. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-03 / 208. szám

Szombat, 1983. szeptember 3.' ESga A kilencvenhetedik ... mmmv Cj város, új szobor — ni. Béla alakját Gömbös László mintázta meg E

lmúlt a városavató. A vásárosok fölszedték sátraikat, forgóikat, céllövöldéiket, s rohanvást elmentek valami havibúcsúba. A Várkertet ellepte a szemét — ami biztos jele a városiasodásnak. A városi ember másként szemetel, mint a falusi. Sikkel és élvezettel, mert lesz. aki majd összeszedi utána örömei piszkát. A drapériákat és a zászlókat gondosan leszedték, összehajtogatták és eltették, november 7-re. S ünnep utan ment minden, mint rendesen; reggel hatkor fölzuhogtak a gépkalapácsok a kas/agyarban; sustorgó zúgásba lendültek a selyemgyári orsók; jeleket kopogtatott a meteorológiai állomás; nyúlátvétel volt az áfésznél. es begyújtották a tüzet az apátlstvánfalvi domboldalon a pálinkafőző üstök alatt... A mezőn így heccel'.e társál egy szénagyűjtő asszony: — No, mit szól Bicsákné, falusi vénasszonyokból városi nacscságák lettünk! Ennyi volna a karikatúrája annak a közigazgatási aktusnak, hogy augusztus huszadika óta immár kilencvenhét városa van országunknak — s a szóban forgó kilencvenhetedik éppen Szentgotthárd. S amint a szép városnév elhangzik, s még inkább amint az ember belemerít a tájékoztató forrásaikba, elmúlik heccelődő kedve. Rá kell ugyanis jönnie, hogy noha úgy tetszik, mintha futószalagon gyártanák újabban a városokat — Gotthárd esetében még valami történelmi adósságból is törlesztettünk. Hogy-hogy, Szentgotthárd nem volt város? — kérdezi, aki hallott s olvasott már ennek a kis városkának a történetéről, iparáról, idegenforgalmi vonzásairol. Most lett az? — csodálkozik, aki már járt arra, és az Örsig magaslatairól leautózott a Rába és a Lapincs összefutásához. a kedves alpesaljai településhez. Volt járási székhely, volt nagyközség — városéletének mégis első napjait eli. Már az okmányok szerint. Mert. hogy városi lénnyel világolt már korábban is az bizonyos., De a fényt én sem úgy értem, mini higanygőzlámpák erdejét és villogó neoncsodákat. hanem miként a költő. Cs. Nagy István, aki verssel tisztelte meg a várossá emelkedett üottharciot; ..boldog téglarakó, aki állassz a Városi Fényben, / általad és bennea, künnJbenn kiragyogjon a varos, / ostorlámpafüzéred a lelKi sugárúton égjen, / Diogenésznek visszafelelj, ha feléd kiabálja ./fényben fényt keresek, fényár belső ragyogását, / emuei i belső fényt, nekem itt kezdődik a Város!" Ott voltam az ünnepségen, ahol a költőnek tényleg egy Város volt a közönsége; ahol mindenki meg akarta szorítani a zeneszerző kezét, aki kórjsművel köszöntötte az ünnepet. „Nyolcszáz éves ősi fészek ..."; ahol ma is mindennap friss virág dekorálja a Béke téren 111. Béla király, az alapító szobrát, ö hozott ide cisztercita barátokat a francia rokonság révén 1183-ban, 6 bár korábban fészket kínált s adott már ez a táj az embernek, oklevelekben s más iratokban innen anyakönyvezik Szentgotthárdot. Szóval: ott voltam az ünnepségen, meglestem az emberek megillelettségét, friss örömét afölött, hogy tudatos, előre tervezett és elhatározott akarattal, roppant nagy önzetlenséggel és fáradhatatlan társadalmi szorgalommal valóban várost építettek. A

z ünnep előtt és alatt a magyar sajtó igencsak „megfircangolta" a gotthárdi vezetőket. Nyilatkozataik szerények és egybevágók. Magam a Vas Népe című laptársunkból böngésztem össze néhány fontos mozzanatot. A városi pártbizottság titkára, dr. Máthé Endre: .... a város fogalmán olyan települést kell érteni, amely nagyobb lélekszámmal, jelentős iparral, kereskedelemmel, kulturális és szociális intézményekkel rendelkezik. és valamely tájon belül a lakosság társadalmi, gazdasági, kulturális életében központi szerepet tölt be." Ezek a kritériumok bizony má"- elég régen megvannak Szentgotthárd életében, de ehhez — ahogyan Szabó László tanácselnök fogalmazott: szükséges, hogy a település lakói arra tudatosan készüljenek . .. Immár két éve. a megyei társadalmi munkaversenyt Szentgotthárd magasan megnyerte ..." S voltaképpen ez az. amiért annyi cikk • után. s kissé megkésve is. szólni kötelező. Egy hetet töltöttem olt, éppen az ünnepbe csöppenve — nem hivatalos nyilatkozóktól tudom hát. hogy ott, abban a messzi kis országszög lotben valóban naggyá tette magát egy közösség — magyarok, vendek, németek együtt —. hogy városuk fénye és alkotó örömük messzeragyog ion. Most egy kicsit megpihenhetnének, gyönyörködhetnének a díszps oklevélben. De nem. Az ünnep utáni mulatságokon csak kicsit kifújták magukat, s máris szervezik az új társadalmi akciókat. Augusztus 20-án elhelyezték a Rába új gyáranaK alapkövét — a régi kaszagyár helyett épül modern mezőgazdasági gépüzem —, tizenhat tantermes, a nemzetiségi o.tiatást is megoldó új általános iskola a másik nagy program, s egy tornacsarnok. Különösen az utóbbiért kell majd feszülni, mert ehhez tud legkeveseóDet adni az állam. Kapóra jött és a lelkekbe kapaszkodott az aktuális jelszó: „Nyolcszáz percet a nyolcszáz éves Szentgotthárdért!" Gyárak, brigádok (meit hiszen Gotthárd munkástelepülés, a foglalkoztatottaknak közel 60 százaléka ipari, építőipari dolgozó), téeszek, magánemberek állják a jelszó követelményét. Egy Zalából ideszármazott és ide gyökeresedett ember, Trifusz Ferenc szavai ezek: „Nálunk könnyű társadalmi munkát szervezni. Megnézhetjük például az új telep tisztaságát. Szemét sehol, mindenütt virág, pedig utcaseprő sincs azon a környéken." Ha forintra számoljuk, két esztendő alatt húszmillióval gazdagodott ez a kisváros lakóinak, dolgozóinak buzgalmából. Különösen rokonszenvesnek találtam, hogy ebben a városépítő folyamatban semmi hamis szél nem ragadta vagy ragadtatta el a városka vezetőit és polgárait. Világos helyzetismeret, realitás jellemzi őket, és nem kilincselésre, kijárásra alapozzák terveiket sem. hanem felismert lehetőségekre és fölbecsült emberi és gazdasági tartalékaikra. A további városépítésben éppúgy tetten érhető ez, mint a közigazgatás átszervezésében. Néhány földrajzilag is Gotthárdhoz közelítő és vonzáskörébe tartozó egyesült községgel is csak pór ezres lett a lélekszám (talán 6400), s egy kisvárosi közigazgatási modell megteremtésén fáradoznak. Bebarangoltam a környéket. Gyönyörű házak magasodnak, s az építési kedv ma is csillapíthatatlan. Nincs vetetlen kert, kaszólatlan rét, ápolatlan erdo. Es nincs leszaggatott gyermekhinta, kigázolt virágoskert, öszszezúzott szemétgyűjtő, szétlördösött pihenőpad... A főtér kis szökőkútjában nem ferec'ozik sem turista, sem bennszülött, az ablakpárkányokra elölhető magasságban kirakott muskátlikát nem borogatja le senki. és nem emeli el. A kisváros természetes eleme ez a magatartás vagy polgárainak külön fegyelme és tisztessége táplálja? — ezt kinyomozni nem sikerült. Legfeljebb annyit tudtam belőle megérteni, hogy ahol mindenki épít. szépít, alkot — ott a rombolásnak nincs elég levegője. Tanúja voltam azutan annak is, hogy egy ilyen városkában gazda tud lenni a polgár. Járdaépítők dolgoztak, csinálták terv szerint a rájuk bízott mankót. Valaki szóvá tette nekik: nem lesz jó olyan magasra emelni a szintet. Nem küldték el a... — hanem hívták a munkavezetőt. És a munkavezetőt meg lehetett győzni arról, hogy a víznek rég az a szokása: lefelé folyik... Hogy mit kell ezen csodálkozni? Igen... ez a természetes reakció. Különösen ott, ahol még valóban közel van egymáshoz a cselekeder, a belebeszélés lehetősége meg a felelősség. K

is karikatúrával kerdtem — legyen az a befejezés is. Szegeden megszoktam és megszerettem a piacokat, azok kavargását és hangulata' Egy reggel kimentem a gotthárdi piacra is. Könnyű volt bejárni. Hely még csak van hozzá — piac nincsen. Így aztán a piactér nem is volt olyan masnapra, mint a Várkert SZ. SIMON ISTVAN Kultúra, közösség, cselekvés A kultúra kifejezést folyton folyvást forgatjuk, használjuk, alkalmazzuk, de ha pontos jelentéstartalmát kellene meghatároznunk — zavarba jönnénk. Műveltség? Művelődés? Valami olyasféle, mégsem csupán az. Mert a fogalomba beletartozik az érzelmek kultúrája is, meg a viselkedésé, s a szőlőművelése nemkülönben ismerünk rendkívül kultúráltan viselkedő, finom érzésű félanalfabétákat. és láttunk már részegen árokban hev-irm magas képzettségű értelmiségit. Kultúrateremtő volt a díszes faragvónyokat megalkotó pásztor, de kérdés, hogy bármit is meg tudna-e teremteni mai utódja, aki zsebrádión tánczenét hallgat, miköben a gulya után jár. Falun nyitva hagyhatunk ajtót-kaput. s a buszmegállóban hagyott csomagot órák múlva is ugyanott leljük, pedig az általános iskolázottsága alacsonyabb fokú, mint városon ... Mi hát a kultúra?. Vannak, akik méréssel közelítenek hozzá. „Egy nép kultúrfoka szappanfogyasztásával mérhető". Valóban? Dehát ki tudja, használtak-e az antik görögök szappant, s Nausikaa azzal mosta-e kelengyéjét, mikor Odüsszeuszt partra vetette a tenger? „Ne tévesszük össze a civilizációt a kultúrával!" — háríthatjuk el a kérdést, összefüggés azonban mégiscsak van a kettő között. „A kultúra az értelmiség arányszámával mérhető." Bizonyos-e ez? Vagy talán inkább azzal, hogy mennyire kicsik a viselkedés és életmódbeli különbségek egy nép különböző rétegei között? A kérdésről Németh László sokszor idézett gondolata így szól: „A kultúra nem tudáshalmaz, nem művészi produkció, hanem egy közösség belső vezérlő elve. mely az adott csoport minden érzését és cselekvését szabályozza." A kultúra tehát több mint iskolázottság, több mint a termelési szokások és ismeretek együttese, több mint a könyv és a szinházjegy-vásárlás mértéke, több mint illemszabályok elfogadasa es betartása; minden beletartozik, de mindezeknél tágasabb összefoglaló fogalom, mely valahol mélyen etikai indíttatású, és tükrözi egy nép egész gondolkodásmódját, szokásrendjét, életfelfogását. A kultúrát mindig a nép teremti, belőle sarjad: legnagyobbjai is csupán pompás virágai a termő agaknak, a fa nélkül nem létezhettek volna. Egy időben olyan elmélet is volt. mely szerint a népi kultúra a „magas kultúra" lesüllyedt változata. Mintha a földszint az emelet süllyedése folytán jönne létre! Fordítva lehetséges inkább: a népiből sarjadt a magasbatörő. Ezért hordja magán a „magas kultúra" (bár tulajdonképpen eleve helytelen a merev szétválasztás) a népi, nemzeti jegyeket; Tolsztoj, Goethe, Shakespeare, Ady — népük jellegzetes képviselői, összetéveszthetetlenül. Még a legnemzetközibb korszak, a latin irodalomé sem rejti el, melyik himnuszt írta francia, s melyiket angol szerző. Nemcsak az irodalomban, a festészetben is így van ez, ki tudja, miért, de impresszionista festők közül is rögtön felismerjük, ki a magyar, nem kell hozzá se tulipán, se alföldi táj. A kultúra mindig egy adott nép alkotó erejéből fakad, a művész csupán szája, keze feldajkáló közösségének, kifejezi azt, és természetesen vissza is hat ró, egy vele, és naggyá általa lesz. Ehhez a szerves összetartozáshoz azonban nem elég a befogadás, a kultúra javainak „fogyasztása". Annak tudomásul vétele, hogy vannak emberek, akiket azért tart el a többi, hogy írjanak, alkossanak, előadjanak — elvégre magas fokú munkamegosztásban élünk! — s a millióknak nincs más dolguk, mint karosszékben ülve fogyasztaniuk, amit mások •lőállitanak. Elmagányosodott emberek magánfogyasztásából nem lesz kulturális áramkör, sem pedig olyan műveltség, mely a viselkedést is szabályozná, ilyen esetben a diploma sem óvja meg az egvént attól, hogy cipőjét levesse a vonaton, vagy hogy elfordított fejjel haladjon el a földön fekvő mellett, mert nem érzi maga mögött a közösséget, amelyet puszta megjelenésével is képviselnie kellene, bármerre jár. A növény is elsorvad, ha éltető nedveket nem kap. Ha a kultúra vágott virágként kerül az egyéni kedvtelés vázájába, ott hervad el anélkül, hogy visszajuthatna az adott közösség gondolatáramába, és hatni tudna rá. Közösség — talán ez a kulcsszava az egész kérdéskörnek. A népi kultúra közösségekben született, olyannyira, hogy egyéni alkotóit nem is ismerjük. „A népi kultúra lezárult, muzeális kincs lett, az egykori paraszti élet eltűnésével" — halljuk gyakorta. Dehát mi nem vagyunk-e nép? A görög polis, a város mesteremberei nem voltak parasztok. És maga a görögség mégis nép volt. A népet nem a foglalkozás teszi... Városi életformában, ipari munkában Is nép a nép, kultúrát teremtő közösség. A mi korunk atomizáló, közösségbomlasztó hatásával fenyegeti a kultúra áramkörét, de e hatással ellentétben új közösségformáló erők fakadnak, új csoportosulások születnek; emberek tömege keresi a valamilyen szempontból hasonlók társaságát (klubokban, szakkörökben, olvasókörökben, táncházakban. pávakörökben, énekkarokban stb.), és ha meglelik, ez tüstént meg is látszik rajtuk, magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak s fegyelmezettebbek lesznek. Ezeket a kisebb-nagyobb közösségeket olykor csak néhány ember akarata és aktivitása — és sokak árvasá :a! — tartja életben. Biztonságossá akkor válhatnának, ha természetes közösségekre alapozódnának. Természetes közösség elsősorban a család, s — ha van kötőereje — a település és a munkahely. Napjainkban sajnos, szélfútta sátor lett a család is. Pedig ha kultúrát (s ezen belül érvényes norma-, érték- és szokásrendet) tudna közvetíteni, az visszahatna rá és összetartaná. Hol kellene elkezdeni? Talán az iskolában, a családi életre nevelés keretében, azzal az Irányítással: „Olvass, énekelj, alkoss, hogy mindezt továbbíthasd majd a gyerekednek!" A nép kulturális örökségét közvetítő család mindenkeppen cselekvő, tevékenysége tartalmat hordoz, és sikeresen^ nevel, mert esztétikum és etika egymásba kapcsolódó fogalmak. A kultúrát hordozó és közvetítő családok természetes közösségként kapcsolódnak a tágabb csoportosulásokba, erősítik kötőerejét. színesítik, dúsítjuk cselekvéseiket. A kultúra népi jellegének megőrzése, új korban új tartalommal való megtöltése csakis közösségi cselekvés útján jöhet szóba. Ehhez azonban elengedhetetlen a kultúra tekintélye: hogy ne csak azt tanuljuk. ne csak azt tartsuk fontosnak, ami hasznot hoz. amiből élünk, hanem azt is. ami szebbé, értékesebbé, emberibbé teszi az életünket. Mert hiszen ebből is élünk, kultúra nélkül sivárrá válik a lét. elsorvadnak az emberi kapcsolatok, és az ürességet nem töltik be a megszerzett javak. Elni tanítani, igazi, gazdag és színes életet élni: ez ma elsőrendű feladata mindenkinek, aki embereket nevel. BOZOKV ÉVA