Délmagyarország, 1983. szeptember (73. évfolyam, 206-231. szám)

1983-09-17 / 220. szám

Szombat, 1983,: szeptember 17 3 Csaknem egy fejjel volt magasabb a mozgólépcső felé nyomakodó embereknél. s Vágyó Pál — aki ezúttal békésen tűrte, hogy megelőzzék — szinte sajnálkozva nézett le rájuk. Egy mosdatlanszagú, hivalkodóan roszszul öltözött fiú a mozgólépcsőhöz érve. biztosítótükkel összekapcsolt dzsekije alól — amelyet egyébként trikó nélkül vüelt — könyvet halászott elő, s felütötte. Körülbelül a közepén. — Hány óra, Walter? — Kitanc óra harmincöt, asszonyom! Még beszélt, amikor nyílt az ajtó, és tnr. Foster lépett be a hallba. Vágyó Pál. akit a tömeg a fiú mellé sodort, i karatlanul olvasott bele a könyvbe, s eddig jutott, amikor a másik felnézett. — Kölcsönadjam, haver? — kérdezte ellenségesen. Vágyó Pál villamosra ült, majd átszállt a HÉV-re, de ettől a furcsa élménytől sokóig nem tudott megszabadulni. Pedig az elegendőnél jóval több oka volt arra, hogy a mozgólépcsőn olvasó fiú izzadtságszagát, szerelését, szándékosan sértő kérdését elfelejtse, s hogy kiverje a fejéből azt a néhány sort, amelyet illetéktelenül elolvasott. Ilyenkor a HÉV-en. hazafelé jobbára álmodozni szokott. s most életében először, álmai megvalósítására is gondolhatott: legalább félmillió forintot érő papiros lapult a hátsó zsebében. Hány óra, Walter? Vágyó Pál felállt, s homlokát a hűs ablaküveghez támasztotta. Hiába. Napok óta feszültségben élt. s talán éppen ezért rögződött benne a számára most teljesen jelentéktelen, de kétségkívül groteszk szituáció. A szakadt srác az aluljáróba érkezve, a hozzá hasonlóan elhanyagolt külsejű társaihoz csatlakozott", de amíg a mozgólépcsőn utazott, addig valósággal belefeledkezett egy olyan világba, amelyben bizonyos Walter roppant tisztelettel közli asszonyával a pontos időt. miközben miszter Foster is belép a hallba. Ezt a hallt, s ezt a világot Vágyó Pál csillogóbbnak képzelte el, mint ahol jobbára vasárnaponként takarított. Hány óra. Walter? Az inas, esetleg a lakáj, mindenesetre inkább illett munkaadója hegyi villájába, mint azokba a földhöz lapuló épületekbe, amelyek itt a piszkos ablak mögött elfutottak. Vágyó Pál megtapogatta, de nem vette elő a hátsó zsebében lapuló papirost, s elhatározta, hogy amíg nem értékesíti, egyetlen szóval sem tesz említést róla otthon. Mégsem vásárolt pezsgőt tehát, miután leszállt a HfJV-ről. pedig eredetileg ünnepi vacsorát tervezett, gyertyafényest, de most lemondott erről, mert a történtek elmondása nélkül nem tudta volna megindokolni a költekezést. Az is kétséges persze, turkált töprengve, s némi undorral a tejben tocsogó műanyag zacskók között, az is kétséges, hogy amit tett, és amit tenni akar, ünnepelendö-e egyáltalán. Igvunk arra, képzelte el magát felemeli pezsgőspohárral a kezében, igyunk arra. hogy a bűn útjára léptem. És miszter Foster lépett be a hallba, jutott eszébe ismét, s miszter Fostert munkaadójával rokonította, aki otthonában is • • i i i i i i i i i • Hány óra, Walter? vasalt nadrágot, afölött pedig többnyire selyemfényű, puha házi kabátot viselt. Kenyérrel a hóna alatt, a másik kezében a tejeszacskót kissé eltartva magától, baktatott végig a poros utcán, amelyet a lehullott akácfavirág fehér szőnyegként borított. A fák illatát és a teleppel szomszédos gyár semmi máshoz nem hasonlítható szagát ezúttal is élvezettel szívta magába, tulajdonképpen szerette ezt a gyermekkora óta megszokott környezetet, s nősülése után örült annak, hogy itt kapott albérletet. Az alacsony. de a virágos udvarba hosszan benyúló épület hátsó fertályán — ahol egykori a" kocsiszín lehetett — most is nvitve. volt az ajtó, jeléül annak, hogy Jutka főz. — Ki kell cserélni a gázpalackot — mondla. hátra se nézve a felesége, amikor Vágyó Pál átlépte a konyhaajtó küszöbét. — Ott a papucsod — hangzott az ismert utasítás —, vedd le a cipődet, most takarítottam, ne mászkálj össze mindent. — Vágyó Pál lepakolt, asszonya mögé lépett — egyetlen kötény volt rajta, semmi más —. megölelte és a válla fölött a serpenyőbe szimatolt. — Ne bomolj — mondta envhültebb hangon az asszonv, s bal kariával fölnyúlt, hogv egv pillanatra magához szorítsa a férje fejét —, nem akarom, hogy odaégjen — folytatta aztán, szabadulni akarván az ölelésből —, hagyjál már, ha mondom, még nem mosakodtam, a legjobb lenne, ha bekapcsolnád a tévét. — A serpenyő mögött, a nagy fazékban már forrt a víz. a hokedlira készített lavór miatt Vágyó Pál álltában váltott lábbelit. — Hát ez meg micsoda? — fordult vissza a konyhába, amikor a terített asztalon a bontatlan pezsgősüveget felfedezte —, ünnepelünk valamit? — Inkább valakit — helyesbített á felesége —, a Kutyáshegyit. Ezzel az ő egészségére kell koccintanunk. — Tőle kaptad? — Tőle. — Megint megfogdosott? — Meg hát, már miért ne fogdosott volna meg? — Netán mást is csinált, cserébe kaptad a pezsgőt? — Az asszony ránézett. — Még szerencse. hogy nem komolyan kérded — válaszolt elmosolyodva —. különben azt mondanám, hogy igen. Egyébként hozzám se férne a hasától. — Vagy te olyan ügyes — bontotta ki a palackot nevetve Vágyó Pál, töltött, s feleségének kínálta az egvik poharat. — Hát akkor, emelte fel a sajátját, isten éltesse a Kutyáshegyit! — Tudod — mondta később, már a vacsira után, amikor az ital is elfogyott —, ehhez a zamatos milánói spagettihez vörös bor illett volna igazán, nem az édes pezsgő. — Azért kaptuk, mert édes — szedte le az asztalt az asszony. — A Kutváshegyi is ajándékba kaphatta, s azért adta oda, mert jobbhoz szokott. — Jobbhoz, bizony — mndta Vágvó Pál —. érdekes viszont, hogy a Hegyihegvi egváltalán nem iszik. — Nem? — Nem. Pedig megengedhetné magának, ö aztán igen! A két Hegyiről máskor is beszélgettek, de csak Vágyó Pál ismerte mindkettőjüket. Kutyáshegyinél vagy egy esztendeje. apróhirdetésre jelentkezett, és ez a kövér, ellenszenves férfi olyan részletekbe menően faggatta ki, mintha a gyerekéhez, nevelőnek kívánta volna szerződtetni, pedig hát csak a kutyáját bízta rá. A kutyasétáltatás végül is kellemes és meglehetősen jól jövedelmező mellékfoglalkozásnak bizonyult, ráadásul Dóra. a dán dog, remek pajtása lett. Délutánonként, amikor érte ment, a jókora állat nagy ugrásokkal rohant felé a kerten át. s a távirányítással nyitható kapu mintha Dóra örvendező csaholására tárult volna ki. A kutya ragaszkodása révén nyerte el a kutya gazdájának szimpátiáját, s Kutváshegyi — ahogv őt később a feleségével elnevezték — minden bizonnyal ezért ajánlotta be Vágyó Pált takarítani a hegyen valamivel feljebb épített villa tulajdonosához. Ez a másik Hegyi, akinek a neve az ajánlójáéval csak véletlenül egyezett — köztük a rokoni kapcsolatot Vágyóék, amint az később kiderült, tévesen feltételezték — általában a vasárnapra virradó, s a nyomokból ítélve, eseménvdús éjszakák romjait takaríttatta el Vágyó Pállal. Rendbe tenni mindent: a konyhát, a szalont, a dolgozószobát, a két fürdőszobát, a hálószobákat, a hallt, igen, a hallt is, no meg a kerti faszenes hússütő berendezést. egész nopos, rendkívül fáradságos munka volt. de Hegyi-hegyi nagyvonalúan megfizette. Nagy néha — amikor külföldi vendégeket fogadott — Vágvó Pál szolgálatait hétköznap is igénybe vette, ilyenkor Vágyónak inasféle szerepet kellett betöltenie, miközben Kutyáshegyinél a felesége helyettesitette, aminek Dóra. a dán dog kevésbé, a gazdája viszont — Jutka bevallása szerint — annál jobban örült. Vágyóék ennek a kettős mellékkeresetnek köszönhették, hogy betétkönyvükbe csaknem egy fél autó ára összegyűlt, gondoltak is rá, hogy használt Trabantot vesznek, mert az albérletből megszabadulni reménytelennek látszott. Egészen a mai napig. Vágyó Pál múlt heti inaskodásakor véletlenül volt fültanúja a beszélgetésnek, amelyből kiderült, hogy a vendégek között felbukkanó Kutyáshegyi a később félrevont házigazdától egy nyolcszázezer forintról kiállított elismervény ellenében hatszázötvenezer forint készpénzt kapott kölcsön. És Vágyó Pál a mai napon Hegyihegyitől ezt a nyugtát lopta el. Egy hete készült rá. amióta kifigyelte, hogy Hegvihegyi az íróasztalában tartja a különféle elismervényeket. Mindet elemelhette volna, de beérte azzal, amelyet az aláírójának rizikó nélkül felkínálhatott. A Kutyáshegyit ismerni vélte annyira, hogy feltételezze róla: ráharap az ajánlatára, ha mondjuk háromszáz rongyot kereshet az üzleten. Többféleképpen is elképzelte a másnapra tervezett beszélgetést, de minden változat a hol fenyegetőző, hol alkudozó Kutyáshegyi meghátrálását eredményezte. És persze azt. hogv ő pontosan félmillió forinttal lett gazdagabb. Igen, döntötte el, félmillió éppen elég lesz. — Mit motyogsz? — kérdezte a felesége. — Te nem is nézed a krimit! Valami bajod van? — Dehogy — mondta Vágyó Pál. csak éppen ... valami máson gondolkozom. — Micsodán? — Egy másik krimin. Képzelj el egy krimit, aminek mindössze három szereplőjét ismered, s nemcsak a végét, hanem az elejét is neked kell kitalálnod. — Komplett őrült vagy, Palikám — mondta szeretettel az asszony, de kis idő múlva megkérdezte: — ki ez a három szereplő, és mit tudok róluk? — A főszereplőt Fosternek hívják — dőlt hátra a fotelban Vágyó Pál —. miszter Fosternek. Az illető jómódú angol úr. aki éppen akkor lép be a hallba, amikor az inas miszisz Fosterrel közli a pontos időt. Az inas neve Walter. és nagyon gyanús. — Miért gyanús? — Egyrészt, mert roppant tisztelettudó. Hány óra. Walter?, kérdezik tőle. mire ő: Kilenc óra harmincöt, aszszonyom! — És ekkor lép be a főszereplő? — Nem ekkor, eközben! — Ériem. Másrészt? — Mi másrészt? — Másrészt miért gyanús az inas? — Mert a jobb krimikben az inas mindig gyanús, de rendszerint kiderül róla, hogy ártatlan. — És ez jobb krimi? — Nem tudom. — Hulla van? — Azt sem tudom. — Reggelre hagytam a mosogatást — mondta az asszony, amikor ágyba bújtak. Egyetlen ágyuk volt. keskeny; oldalt fordulva, párhuzamosan, egymáshoz simulva feküdtek a paplan alatt. — Az órát beállítottad? — Be — mondta Vágyó Pál —. beállítottam. — Valószínűleg a pezsgőtől volt a szokottnál álmosabb. — Fázom — mondta a felesége. — Hideg volt ez a tavaszi este, s a nap még nem száríthatta ki a nyirkos falakat. Vágyó Pál szabad karjával még közelebb húzta magához az asszonyt, az meg egészen az ölébe fészkelődött. — Most jó — mondta. Aztán csend lett. Rövid idő múlva megszólalt megint. — Huszonhét éves vagyok. — A hangjában vád volt. — Tudom — mondta a férfi. A csend most valamivel hosszabb ideig tartott. Vágyó Pál már félálomban hallotta ismét az asszony hangját. — Mi van? — Szerintem a főszereplő a bűnös, az a jómódú. — Miért? — Csak. — És az inas? — Az nem is inas. — A Walter? — A Walter. — Hát? — Nem tudom, ugye, megpróbálsz nem horkolni? — Megpróbálok? — Csókolj meg, Walter! — Parancsára, aszszonyom! — Ugye, ma nem csinálunk gyereket? — Ma még nem, asszonyom. — Holnap igen? — Talán. Reggel, az ébresztőóra hangjára felriadó Vágyó Pál egy pillanatig nem tudta, hol van. A felesége csukott szemmel nyújtózkodott mellette, és azt kérdezte: — Hány óra, Walter? — Négy óra harmincöt, asszonyom — válaszolta, miközben az óra világító számlapja fölött az ajtóra pislogott. Persze, nem lépett be senki. Sem Hegyihegyi, sem Kutyáshegyi, s különösképpen nem miszter Foster. aki ilyenkor, hajnali fél ötkor nyilvánvalóan nem lépett be sehová, vagy ha mégis, hát ebbe a szoba-konyhás albérletbe semmi esetre sem. Messze innen — de Vágyó Pál ezt most furcsamód hallani vélte — Dóra, a dán dog vadul felugatott. ACZÉL GÁBOR Lassan, végérvényesen beköszönt az ősz, még akkor is, ha déltájban a Nap simogató sugarai a Tisza-parti lépcsőkön fiatal lányarcokat barnítanak. Szegeden a nyár fogalma ugyanis összekapcsolódik a fesztivál nyüzsgő két hónapiával. A fotóriporterek ilyenkor ott vannak a rangos kulturális eseményeken, a város lüktető forgatagában, s megörökítik a színes, látványos, emlékezetes pillanatokat. Persze, a zsúfolt program minden eseménye nem kerülhet a lapok hasábjaira. Gyarapodik hát a meg nem jelent képek albuma, a fotók között igencsak sok a közlésre érdemes, a sokakban kedves nyári emlékeket idéző alkotás is. Fotóriporterünk. Somogyi Károlvné is több olvan képet bányászott elő nvár végi leltárkészítéskor, melyet nem volt szívünk papírkosárba ítélni, kettőt máris közreadunk. Egyik a nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivál nagyszerű pillanatát örökíti meg a Közművelődési Palota emeleti ablakából. Szeged jelképe, a kéttornyú dóm mintha feleselne a Két kép a nyári albumból Móra-parki szökőkút vízsúgaraival. s a kettő egyedülálló díszletként öleli a jugoszláv táncosok műsorát. A másik a Dóm téri nézőtér látványa. Kevesebbet fordulunk a nézőtérrel szembe, gyakrabban tekintünk a színpadon folyó eseményekre. Ám — mint a kép is bizonyítja — nem árt néha hátat fordítani, mert ennek a nézőtérnek hatezer érdeklődő tekintete mindig új hitet és biztatást ad a szabadtéri játékok szervezőinek, alkotóművészeinek, szereplőinek. a a