Délmagyarország, 1983. augusztus (73. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-13 / 191. szám

Szombat, 1983. augusztus 13. Kerítések Jólesett a lelkemnek, hogy baráti társaságban valahonnan tavalyról visszapendült egy húr. Szép és okos fiatalasszony kapaszkodott bele egy írásomba, mondván: „Én magával értek egyet! És nem is kerítek!" Kicsit-röstellem, hogy nem kapcsoltam mindjárt — hol van már a tavalyi téma! —, s neki kellett megmagyaráznia, miben is kerültünk közös nevezőre. Szóval, hogy ő nem keríti be — a kiskertjét! Ahogy fölfejtettük a témát, azt az álláspontot találta szimpatikusnak, hogy nemzeti méretű pazarlásnak tekintettem a mániákus maavar kerítésépítést,. Zsebkendőnvi kiskertet, üdülőtelket, házacskát fogunk körbe olyan erősségekkel, mintha a törököt várnánk, holott mennyivel szebb és emberibb lenne, ha élősövényeket, rózsalugasokat telepítenénk a mezsgyékre. Beton, vas. acélsodrony parcellázza környezetünket, s a nemzeti vagyon tíz- és százmilliói fekszenek benne. Ösztönzést is kaptam a téma továbbgondolásához. Ez a család történetesen egv nagv szép és otthonos családi fészket is rakott. jórészt a saját kezével, s azt sem akarta bekeríteni. Nem is elsősorban az vezérelte őket, hogy oktalan és súlyosan fölösleges kiadásnak tekintették, hanem az elpécézés nem szimpatikus nekik. Az elkülönülést fájlalják, s a bizalmatlanságot, ami embert embertől elválaszt. A kerítések pedig mai mindennapjainkban virágkorukat élik. Megyek a falumban, vagy átszaladok tíz más községen, aszerint, hová kerget a családi és a munkakötelesség, meg a kíváncsiság, s • bizony mondom, kerítéscsodákat látok. Ezek már nem azért születtek, hogy a tyúk át ne kaparhassa magát a szomszéd veteményesébe, vagv hogv el ne bitangol ion a dédelgetett süldő. Ezek már önmagukért élnek s vannak. Ezek a kerítések! Egyiket kovács kanyargatta. másikat lakatos remekelte, harmadikat betonműves vagv műköves cirkalmazta. De van már kerítés majolikából, üvegtéglából, tölgyfapallóból is. Versenyt énekelnek ezek a kerítések — ki hangosabb, ki cifrább, ki való nemesebb anyagból. Valamikor — mit valamikor, ma is itt és ott is — a temetőkben fedeztük fel ezt a rivalizálást. Némelyik síremlék gangosabb, mint az otthon, amelyben élünk. Most már a kerítésre is rájött a sor. Ami elkülönít, ami elválaszt ... — s ami talán szintén „különbbé tesz". Hajlamos vagyok tapasztalataim szerint „jelképpé" emelni. Ha az én kerítésem szebb, mesteribb — különb vagyok! Azután: „Ez az én portám (házam, kertem, üdülőm) — ide mindenki másnak coki!" S bizony, ez a töltet a legszomorúbb a közösségi megoldásokat is tisztelő társadalomban. Végre kimásztunk az éhség, a rongyosság, a szegénység mély gödreiből, és elkezdünk egymásra licitálni. Végre, hogy a közboldogulás óhajtása valósággá lett, és elkezdünk elkülönülni. Szociológus barátommal idejét múlt eszmények divatjának, újraéledésének minősítettük az ilyesfajta tempót A minősítések azonban manapság nemigen zavarnak senkit. Emlékszem jól gyermekkoromból, a rangos porták mind magasan voltak kerítve, lehetőleg kőfallal, s a fal tetején habarcsba rakott üvegcserepekkel, hogy se bemenni, se belátni ne tudjon illetéktelen. A különbség annyi, hógv a szemet ma beengedjük. hadd lásson. Lássa a márvány padozatú verandát, a tölgvfa bontású garázsajtót, az előszoba mellé varázsolt télikertet, meg a két, napon hentergő, zsíros boxert. Ezekről a mai kerítésekről is leginkább csak a múltunk jut eszembe, pedig mai tervező rajzolja, mai mester remekeli, mai dolgozó ember készítteti. Mint ahogy majdnem minden mai rongvrázásunkban ott érzem a múlt sóhajtásait és figuráit. Kit irigyelt a falusi szegénység? Jegyzőt, szolgabírót, esperest, nagygazdát, mészárost. tiszttartót Portájáért, életviteléért. ízléséért irigyelte őket az egyszerű nép. Ez volt az áhított, az elérhetetlen. Csoda-e hát. hogy amikor valamelyest megpendültünk anyagilag, sokan még nűndig őket akarják utánozni? Nemcsak kétkezi ember, aki szolgálóként. napszámosként leshetett be ennek a tárgvi világnak, az életvitelnek a résein, hanem általában. A giccs máig tartó dús ..vegetációja" nem ezeken az elmeszesedett ereken tánlálkozik-e? Mulatozásaink és egész szórakozáskultúránk rendszerében nincs-e jelen tipikus vonásaival ennek a világnak sok-sok kövülete? Téesztag tán sose látta, mégis elegáns dolognak tetszik némelvikük I számára is leteeezni és megmókázni a cigánvt: hagvagul hátravetni. netán tükörbe vágni (de hol vannak ma tükrök a vendéglőkben?) a poharat, ötszázasokat dobálni a menyasszonytáncon (most már ezreseket is tehet, minek a sók aoró?), autót venni az érettségiző pvprpknek: kibérelni születésnapra a nagvkocsmát: kétszázházas lakodalmat csenni ... — uevan. vaion kitől tanultuk ezt a feszelgést. ha nem Cseörghcő Osulitól. teevző. s^dgahíró. tiszttartó uraiméktól? Nincs a fnlkterhan. nincs a dolgozóosztályok szokásrendszerébe — s íme. belekerül? Sorsom elvitt egvszer egv baráti estre. Csuna olyan ember közé. akiktől valami kivételesen sistergő beszélgetést, eszmecserét vártam Ott volt minden számottevő szellemi ereie a falunak. Es a vendéglátás! Kétszer párolt kisüsti, meg mindenféle nvusnti szeszek, narancsos pulyka és kenyérben sült csülök, de volt kék szarvas lila hegven. bejárónők és nezsgődurrogás — csak épn»n párbeszéd nem. Az énektanár elhozta a hangszerét- és trágár nótákat nenwetett ra'ta Szabad volt más telaséoét ölbe illtetni és a kerek felén megrsinkedni. Ha valaki mégis karate volna a témát az értelmesebb végén, hamar magkanta' . ördngte mast a pelitikával! Mast mulatunk. Azt húzd, hogv Nem mindegyik liba segge kerek . . .!" Nem igaz. hogv fgv t°lt el fölöttünk harminenvoie é-tgimas emberi esztendő. Az sarp igaz. hogv ilvenek tennénk. Átszivárgó, bltta k'S pózok ezek TTq szomorkodom mégis emiatt hát iakáhb azért teszem, mert 'ól tűrtem hogv a modern tőkés társariaiam is temosolvo«ia már az llven tompokat, ezeket a feudális szokásrendszerből kövült gesztusokat. A kerítések ürüc-én iránit a sző — s meertkatom. a magé — , tulaidept szentelek és sért het-tte*1 n ek tel-i — te, prszá CTel.-V,g e sí — -' I ez a falta kerftésszemlétet Ot: iepmq élősövépvek Wamz"!, teV kábü Semmint prőHezerő kerítések ftoev a gaz.dpsági és paU + iva: hatalmasságok miként őriztetik magukat — az másfelé vezet. Sokszor szóba kerül társalgási témaként is. hogv nálunk a modern polgári társadalom „nem tudta kifutni magát". Akárhogyan is vhn történetileg, egv dolgot bizonvosan hiárwolhatnnk• , nem rombolta szét a feudális szokásrendszert, a feudális fztes? pontosabban szólva a mi országunkban, a dzsentroid temöókat így egyszerre két olvan örökséggel is bajlódni kell. ami bekeveredik még mai életünkbe is. Szomorú bizonvossággal mondom: még csak nem is a síremi lékekkek a kerítésekkel, a szórakozási szokásainkban kísértő utánzásokkal záriuk maid a dolgot Tudok olvan emberről, aki családi címert keresgéltek nemesi levél után hajt — 1983-ban. Ugve érthető, ha néhanapján azt gondoljuk: időnként és helyenként tényleg saját magunkat akarjuk bekeríteni. SZ. SIMON ISTVÁN (A beszélgetés közben csak úgy röpködnek a magy~r művészet és művelődéstörténet kimagasló egyéniségeinek nevei, azok, akikkel Haár Ferenc valamiféle kapcsolatba került. Gerlóczy és Kassák mellett mély barátság fűzte a kiváló tipográfushoz. Lengyel Lajoshoz, Kner Albert nemcsak egy budapesti nyomtatványkiállítás megrendezését bízta rá, de Amerikában is egyengette útját. A Kassák-stúdióban Schubert Frnö. Kenes György. Trautner Sándor. Vajda Laios voltak társai. Párizsban együtt dolaozntt Vnsarelyvel. Csákyval. Brassóival. Számtalan díi. nemzetközi elismerés, könyv birtokosa.) — Az információs rendszerben egyre nagyobb szerep jut a vizualitásnak. A képi kifejezés sajátos törvényeiből következően az emberek számára, a látni egyenlő az elhinnivel. Viszont korunk még mindig verbális központú, pedig a vizuális élményeket — forma, vonal, tónusérték, színkapcsolatok — nem lehet szavakkal kifejezni. Ahhoz azonban, hogy a kommunikáció rendszerében az „adó" sajátos nyelvű üzenetét megértsék, a „vevők" képzettségére, kulturáltságára is szükség van. Korunkban mind több jelét tapasztalom a szintézisre való törekvésnek. Ez talán ellenpontja annak, hogy a tudomány analizál, s részeredményei, sikerei szinte naponta jutnak el hozzánk. Fölfedezték, hogy a korunkra jellemző domináns tudományos szemlélet hatással van a művészetekre is, felszínen maradásához a szintézis újmódi megteremtése szükséges. Az elmúlt fél évszázadban, amit fotózással töltöttem, meglehetősen sokat tapasztaltam. Az 1928ban kezdetleges boxgéppel készített épülő háztól a szociofotókon és divatképeken át a háborús riportokig, vagv például a japán gyöngyhalászok életét bemutató könyvemig, sokszínű a pálya. A 75 éves Haár Ferenc nem szakította el gyökereit. A világ távoli pontján is olyan művész, akinek alapvető indíttatása e tájhoz köti, s otthon van a szegedi Virág teraszán is. T. L. Fürdetik az öreg lovat Fényjáték A kritikus pillanat Haár Ferenc fotóművésszel a Virág teraszán Vasarnap reggel. csodálatos napsütés. Míg én kávémat kortyolom a Virág teraszán, ő kakaót iszik szegedi kiflivel, kollégám pedig keresi a legjobb pillanatot, hogy megörökítse idősebb pályatársát. Nézem névjegykártyáját: Francis Haar Photographer (Filmmaker 4236 Csarnation Place — Honolulu Hawaii 96816. Am akivel ezen a csodás szegedi reggelen beszélgetek, Haár Ferenc, vérbeli magyar művész. , Éppen 75 éves, akár születésnapi mérlegkészítésnek Is fölfoghatók gondolatai. — A szocifotótól indultam, s az elmúlt ötven esztendőben sokféle kifejezésmódot végigpróbálva eljutottam az experimentális fotóig. Még a harmincas években elsődleges feladatunk volt. hogy hű tükröt tartsunk a kornak. az „objektív" segítségével leghívebben mutassuk be a társadalmi valóságot, a szociális ellentmondásokat. Aztán mindjobban az kezdett érdekelni, mennyire alkalmas műfai a fotózás önmagam kifejezésére, belső érzéseim, gondolataim megfogalmazására. (Haar Ferenc 1908-ban született Cserhitfalun. Kaesz Gyula tanítványa volt az Országos Iparművészeti Iskolán majd építészeti rajzolóként Gerlóczy Gedeon műtermében dolgozott. Tagja lett a Kassák köré tömörülő Munka-körnek. Cserépfalvi ajánlja be a párizsi Vogue divatlaphoz. Aztán jár Amerikában, majd 40-ben Japánban telepszik le, fotóstúdiót nyit, a második világháborúban az amerikai hadsereg fotósa. Lassan negyedszázada él Hawaiiban, a honolului egyetemen fényképezést, filmkészítést oktat.) — Gyakran vetik fényképészek szemére hogy műfajuk nem lehet művészet, hiszen gép csinálja a képeket. Igen ám, a zongora is egy gép, mégsincs senkinek kétsége afelől, hogy a zene művészet. Hogy mennyire közvetítő eszköz arra pedig az a bizonyíték, hogy egy irodalmi mű színvonalán nem változtat, hogy az író tollal, írógéppel szülte-e művét vagy magnóra mondta. Sajnos, úgy látom hogy a fotózásban mind nagyobb szerepet szánnak a csodamasináknak, fetisizálják azokat. Pedig mint mondtam, a fényképezőgép közvetítőeszköz a változó világ egyetlen pillanatának megörökítése, a kritikus momentum megragadása. A téma felfedezése és nyakoncsípése a „művészi trükk", mely az alkotón, annak érzékenységén, emberi gazdagságán múlik. Heteiszobám ablaka